Egy széles körben elfogadott nézet szerint 1989 nem adott új eszméket a világnak; csupán kiterjesztette Kelet-Közép-Európára az alkotmányos demokrácia és a magántulajdonú piacgazdaság másutt már rég bevált – sôt kissé meg is kopott – eszméit. De mi lett azokkal a gondolatokkal, melyek 1989 fordulatát elôkészítették: a hetvenes-nyolcvanas évek demokratikus ellenzékeinek gondolataival?

Kiindulópontok

Van egy nagy hatású válasz, mely így szól: a kelet-közép-európai demokratikus ellenzékek azzal az igénnyel léptek föl, hogy mozgalmuk nemcsak a szovjet totalitarizmussal, de a kapitalista demokráciával szemben is alternatívát képvisel. A kapitalista magántulajdonnal szemben a termelô közösségek önrendelkezését („önigazgatás”). A fogyasztói társadalom materiális értékeivel szemben az emberi lét spirituális értékeit („erkölcsi megújulás”). A parlamentre szûkített politikával szemben a társadalmi mozgalmak politikáját („civil társadalom”). A kicsinyes érdekeket követô pártpolitikával szemben az elvek politikáját („igazságban élni”).
Csakhogy amit a demokratikus ellenzékek a nyugati világon túlmutatónak hittek, az valójában innen volt a nyugati világon. Az elmaradottság álláspontját képviselték, nem valamiféle új világ ígéretét. Értelmiségi illúziókat, nem politikai eszméket. Ezekkel az illúziókkal le kellett számolni ahhoz, hogy a nagy átalakulás végbemehessen. Ha volt a disszidensekben – az ellenzéki mozgalmak résztvevôiben – gondolati nagyság, az abban állt, hogy 1989 döntô pillanatában képesek voltak hihetetlen gyorsasággal szakítani romantikus tévhiedelmeikkel.
Röviden: ami a demokratikus ellenzék eszméiben eredeti volt, annak buknia kellett, ami megvalósult belôlük, az nem volt eredeti.
Nem szabad egy kalap alá venni ezt a vélekedést a mai Kelet-Közép-Európában divatos, otromba vádaskodással, mely szerint a disszidensek valójában a kommunista hatalom meghosszabbított karjai lettek volna. Az efféle vádak az 1989 utáni radikális jobboldal köreibôl származnak; olyan körökbôl, melyek ma a kommunistákkal való politikai leszámolást hirdetik; amikor azonban a demokratikus ellenzék elindította küzdelmét a pártállami diktatúra ellen, többnyire semmit nem hirdettek – ezért aztán visszamenôleg olyan látszatot szeretnének kelteni, mintha az, aki ellenállt, valójában együttmûködött volna, aki pedig nem állt ellen, az lett volna a rendszer igazi ellenfele. Ez az igyekezet csak megvetést érdemel – nincs benne semmi, ami tartalmi vitát kívánna.
A fent összefoglalt vélekedés azonban nem az egykori disszidens mozgalom ellenségeinek, hanem tagjainak és híveinek körébôl ered. Pár évvel ezelôtt Tamás Gáspár Miklós fogalmazott meg hasonló nézeteket (cikkének címe azonos a jelen szövegével), legutóbb pedig – a Tíz évvel 1989 után címen Bécsben rendezett konferencián – Aleksander Smolar. Írásom a Smolarral folytatott vitából nôtt ki. Álláspontjával, mint azonnal ki fog tûnni, nem mindenben értek egyet, de azt, hogy a problémát teljes élességében fogalmazta meg, morálisan és intellektuálisan bátor tettnek tartom. A demokratikus ellenzék hagyatékának fölmérése valóban nem egyszerû feladat. Viszont nem is mellôzhetô. Nemcsak a múlt megítélése függ tôle, hanem az is, hogy a jelen gyakorlati alternatíváihoz hogyan közelítünk. Ha az, ami a demokratikus ellenzék eszméiben eredeti volt, valóban nem volt egyéb tévedésnél, akkor a történet azt a leckét adja föl az utókornak, hogy értse meg, hogyan lehetett ekkorát tévedni – magukat a téveszméket pedig felejtse el. Ha azonban az ellenzék folytatásra érdemes tradíciót hagyott örökül, akkor hagyatékának nem szabad feledésbe merülnie.
Alább öt tézist fogalmazok meg. Elôször, az állítás, mely szerint az ellenzék apolitikus idealisták gyülekezôhelye volt, hamis. A politikát mint stratégiai gondolkodást a demokratikus ellenzék hozta vissza Kelet-Közép-Európába.
Másodszor, a kelet-közép-európai demokratikus ellenzék világnézeti eszméi szokatlanul széles színképet foghattak át. A disszidens mozgalom befogadóképessége a szocialista baloldaltól a vallásos elkötelezettségû jobboldalig terjedt.
A modern demokráciákban egy-egy politikai párt vagy nyomásgyakorló csoport nézetei óhatatlanul szûkebb sávban mozognak. Errôl a különbségrôl akkor tudunk számot adni, ha észrevesszük, hogy a disszidenseket megosztó világnézeti vitakérdések jó darab ideig kívül estek az ellenzéki politika gyakorlati horizontján. Ez fog magyarázatot adni arra is, hogyan kavaroghattak a demokratikus ellenzék eszméi közt olyanok is, melyek valóban nem fértek össze a modern tömegtársadalmak alapvetô jellemzôivel.
Harmadszor, bármilyen sokszínû volt a disszidensek gondolatvilága, cselekvésmódjuk olyan elvekhez kötôdött, melyek szoros rokonságban voltak a modern nyugati társadalom vezérlô eszméivel. Nem véletlen ezért, hogy a demokratikus ellenzék utódpártjai kivétel nélkül az alkotmányos demokrácia és a kapitalista piacgazdaság táborában vannak.
Negyedszer, s ez a legfontosabb állításom: nem igaz, hogy az ellenzék politikai hagyatékából csak az lett volna eredeti, amit a demokratikus átalakulás során el kellett felejteni. Az ellenzék önálló alkotásában maradandó elemek vannak, melyeket érdemes folytatandó tradícióként felmutatni.
Befejezésül néhány általános megállapítást teszek politika és morál viszonyáról. Ötödik tézisem úgy szól, hogy az erkölcsi célokat követô politika nem azonos a politikai cselekvôk morális megigazulására, az erény diadalára építô politikával. Mi több, az ilyen politika nem valamiféle vonzó, bár a gyakorlatban megvalósíthatatlan ideált képvisel. Az ideális politika úgy hozza ki a sok egyéni választásból a közjót, hogy közben tág teret hagy a személyes célok követésének.
És most a tárgyra.
A disszidensek, noha nézeteik nagyon széles sávban szóródtak, mindazonáltal közös nyelvet beszéltek. Volt két meghatározó fordulat, mely szinte minden irányzat szótárában megjelent: „emberi jogok” és „civil társadalom”. A térség demokratikus ellenzékei az emberi jogok nevében léptek föl, és azt a célt tûzték maguk elé, hogy a mindenható állam fennhatóságát visszaszorítva kiépítsék a civil társadalom önálló szigeteit.
Téziseimet úgy próbálom megvilágítani, hogy elsô lépésben kifejtem az emberi jogok és a civil társadalom kulcsszavainak politikai tartalmát: egyfelôl azt, hogy milyen ideált testesítettek meg ezek a kifejezések, másfelôl pedig azt, hogy milyen cselekvési program társult hozzájuk.
Az emberi jogok politikája
A kommunista rendszertôl sokan sokféle módon különböztették meg magukat. Volt, aki a cenzúra réseit kihasználva a valóság lehetôleg hû rögzítésére és bírálatára törekedett; volt, aki a megfelelô pillanatokban reformjavaslatokkal állt elô; volt, aki belsô emigrációba vonult. A disszidens nem okvetlenül abban volt más, hogy radikálisabb nézeteket vallott volna, mint a többiek. Vagy így volt, vagy nem. Mégis, tévedhetetlenül meg lehetett mondani, ki disszidens, s ki nem az.
A disszidenst a cselekvésmódja állította szembe a kritikusokkal, reformerekkel, belsô emigránsokkal. Disszidens az volt, aki tüntetô módon figyelmen kívül hagyta a pártállam által elôírt és szankcionált magatartási szabályokat. Nem megkerülte ôket, hanem elutasította, s nem titokban, hanem a lehetô legnagyobb nyilvánosság elôtt. A rendszer törvényeivel, szokásaival és eljárásaival magasabb elveket állított szembe: az emberi jogok alapelveit. Azt mondta, hogy bár az állam tiltja és bünteti az elôzetes engedély nélküli megszólalást, neki joga van a szabad beszédhez. Azt mondta, bár az állam tiltja és bünteti az elôzetes engedély nélküli gyülekezést és szervezkedést, neki joga van hozzá, hogy másokkal gyûlésbe jöjjön össze és szervezetet alkosson. Nem ô sérti meg a jogot, amikor szabadon cselekszik, hanem az állam sérti meg az ô jogát, amikor meg akarja akadályozni ôt a szabad cselekvésben. A disszidens az elvekkel igazolt engedetlenség gyakorlatát ûzte.
Elsô pillantásra egyszerûnek látszik ez a gyakorlat, pedig felettébb összetett volt. Vegyük sorra a rétegeit.
A legfelsô, szabad szemmel is látható réteg a személyes életvezetésé. Aki a jogait gyakorolja, az nem elônyöket ügyeskedik ki magának. Nem kér, hanem követel. Nem elôszobázik, hanem tiltakozik. Szakít a kis megalkuvásokkal. A disszidens életmódot választó ember a személyes függetlenséget és integritást választotta. Ez nagyon jó dolog volt, mert lehetôvé tette, hogy harmóniában éljünk a lelkiismeretünkkel, s ne kényszerüljünk magyarázkodni önmagunk elôtt.
A disszidensek egy része nem is törekedett másra, mint erre a belsô megelégedettségre. Volt, aki azért vállalta a disszidens életmódját, mert így tett tanúságot vallásos meggyôzôdésérôl. Volt, aki azért, mert alkotói önállóságát védte. De olyanok is voltak, akiknek a számára az engedetlenség nem pusztán a személyes életvitel összetevôje volt, hanem politikai eszköz is távolabbi célok elérésére. S ezzel megérkeztünk a disszidens magatartás második, stratégiai rétegéhez.
Az emberi jogok kihívó gyakorlásával az ellenzék választási kényszer elé akarta állítani a hatalom birtokosait: vagy vállalják, hogy erôszakos úton véget vetnek az engedetlenségi mozgalomnak, vagy csak módjával nyúlnak az erôszak fegyveréhez, beletörôdve, hogy létrejönnek, majd terjeszkedni kezdenek a civil társadalom szigetei.
Az állam minden eszközzel rendelkezett, amire szükség volt az ellenzéki mozgalom felszámolásához: titkos ügynökök sokaságával, rendôrökkel, ügyészekkel, bírákkal és börtönökkel. Ellenôrizte a megélhetési forrásokat, a személyes mozgást és kapcsolattartást. Ezért az ellenzék kihívó taktikája valódi és komoly kockázatot foglalt magában. A kockázat vállalását azonban nem az a remény tette ésszerûvé, hogy a disszidens, ha a hatalom lesújt rá, elnyeri a mártír glóriáját, hanem az a számítás, hogy a hatalom nem fog teljes erejével lesújtani.
Ez a várakozás több körülmény együttes fönnállását feltételezte. Elôször is azt, hogy a hatalmon lévô kommunisták nem vaktában és indulatból, hanem racionális mérlegelés alapján döntik el, hogyan válaszoljanak az ellenzék kihívására. Más szóval, képesek felismerni hatalmi érdekeiket; képesek hatalmi érdekeik fényében mérlegelni a rendelkezésükre álló cselekvési lehetôségek elônyeit és hátrányait; képesek tanulni hibás döntéseikbôl, s hosszabb távon azt a lehetôséget választani, mely számukra a legkevésbé elônytelen. Másodszor, a disszidensek számítása feltételezte, hogy az adott helyzetben a hatalom birtokosainak több veszteséget okoz az ellenzéki mozgalom felszámolásához szükséges erôszak latba vetése, mint az önmérséklet.
De min alapult ez a kalkuláció? Részint azon, hogy a szovjet birodalom legtöbb országában lezárult a történelem sztálinista periódusa, amikor a hatalom nyílt terrorral és meg-megújuló mozgósítási kampányokkal tartotta fenn magát. A rendszer konszolidálódása kiszámíthatóbbá tette az államot, és arra késztette, hogy a félelmen túl más, pozitív indítékokat is próbáljon teremteni az engedelmeskedésre. Ez a törekvés országról országra változó kényszerekkel szembesítette a hatalom birtokosait.
Lengyelországban volt a legegyértelmûbb a dolog. A hetvenes évek elejére a központosított tervgazdaság képtelenné vált arra, hogy egyszerre biztosítsa a beruházások magas szintjét és a lakosság nyugalmához szükséges fogyasztói színvonalat. A kormány 1970-ben majd 1976-ban az élelmiszerárak erôteljes emelésére kényszerült. Az ipari munkásság mindkét alkalommal tömegsztrájkkal és zavargásokkal válaszolt az áremelésre, a kormány pedig kénytelen volt visszavonni intézkedéseit. Elôre látható volt, hogy jönni fog az újabb áremelési csomag, s válaszul az új tömegmegmozdulás. Ebben a helyzetben a lengyel ellenzék így okoskodhatott: a kommunista pártállam számára rossz, ha a munkásság megszervezôdik. De még annál is rosszabb, ha nincs tárgyalópartnere, akivel megegyezhetne az elkerülhetetlen szorító intézkedésekrôl. Szervezetlen tömegekkel lehetetlen megegyezni. A pártállam vezetôinek tehát aközött kell választaniuk, hogy elfogadják hatalmuk részleges korlátozását, vagy gazdasági és társadalmi katasztrófába vezetik országukat.
Magyarországon a gazdasági válság kibontakozása fékezettebb volt. Ráadásul az 1956-os forradalom brutális leverésének emléke eleve visszafogta a társadalom engedetlenségi kedvét. ’56 árnya azonban a hatalom birtokosaira is rávetült. Ôk is féltek a katasztrófa megismétlôdésétôl. Ezért a hatvanas évek elejétôl módszeresen igyekeztek kihasználni a fásultságot és beletörôdést. Enyhítettek az elnyomáson; apró, bármikor visszavonható engedményeket tettek. Nyugodtan kísérletezhettek az önmérséklet gesztusaival. Hagyhatták, hogy az emberek maguk is puhatolgassák, meddig terjed az engedékenység: nem kellett attól tartaniuk, hogy a nagyobb türelem az ellenállás bázisává lesz. Elnyomók és elnyomottak lassan összeszoktak. Valamiféle hallgatólagos egyetértés jött létre abban, hogy a Szovjetunió fennhatósága alatt Magyarország nem érhet el jobbat a kádári politikánál. Tudni lehetett ugyan, hogy a pártállam bármikor újra elôveheti a látványos politikai üldözés eszközeit – de azt is tudni lehetett, hogy mégsem veszi elô. Amíg ez a helyzet fennállt, a rezsim szilárd volt. Azonban szilárdságához mindkét feltételre szükség volt: arra is, hogy a hatalmon lévôk bármikor az erôszak eszközéhez nyúlhassanak – és arra is, hogy mégse nyúljanak hozzá.
Erre építhette számításait a magyar demokratikus ellenzék. Meg arra, hogy a hetvenes évek második felétôl egyre inkább érezni lehetett, hogy az informális engedmények kezdik kimeríteni a lehetôségeiket. A kultúrában, a magánéletben, a gazdaságban a dolgok közeledtek ahhoz a ponthoz, amikor az új igényeket már csak jogok elismerésével és intézményi garanciákkal lehetett volna kielégíteni. A disszidensek okkal gondolhatták, hogy bár követni nem sokan fogják a példájukat, sokan fogják helyeselni, amit tesznek, és sokan lesznek, akik igyekeznek kihasználni a nyílt engedetlenség megjelenését, s az ellenállás és behódolás közti, kitágult mozgástérben új magatartási formákkal kezdenek kísérletezni.
Volt-e hasonló alapja a demokratikus ellenzék talpra állásának Csehszlovákia és az NDK belsô viszonyaiban? Erre a kérdésre nemmel válaszolnék. Volt azonban egy másik körülmény, melyre a disszidens mozgalmak minden kelet-közép-európai országban megpróbálhattak építeni, mert ez a szovjet birodalom és a demokratikus államközösség viszonyában beálló változással függött össze. De ez már az ellenzéki politika harmadik rétege, a nemzetközi összefüggéseké.
A II. világháború után egy sor nemzetközi dokumentum született, mely az emberi jogokat beemelte a nemzetközi joganyagba: az ENSZ 1948-ban kibocsátott Nyilatkozata az Egyetemes Emberi Jogokról, az 1966-ban elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, az 1950-bôl származó Emberi Jogok Európai Egyezségokmánya, valamint a Helsinki Megállapodás úgynevezett harmadik kosara. Ez lényeges változás volt a korábbi világrendhez képest, mert kimondatott, hogy a nemzetközi jogra, s így a nemzetközi közösségre tartozik, hogy egy állam a saját felségterületén belül hogyan jár el a polgáraival szemben. A változás azonban féloldalas maradt, mert az emberi jogok betartatására nem hoztak létre nemzetközi intézményeket, és egyébként is fenntartották a szuverenitás hagyományos elgondolását, mely szerint az, ami az állam felségterületén belül történik, belügy, és az állam belügyeibe sem egy másik állam, sem az államok közössége nem avatkozhat be. Ez a kétértelmû helyzet uralkodott a hetvenes évekig, amikor Kelet-Közép-Európa demokratikus ellenzékei a színre léptek.
Közben azonban két lényeges változás következett be a nyugati államközösség és a szovjet birodalom viszonyában. Az egyik abban állt, hogy a konfrontációt felváltotta az enyhülés. A Szovjetunióval együttmûködô nyugati kormányok számára az enyhülés sok elônyt hozott, de morális bonyodalmakat is: el kellett fogadtatniuk a saját közvéleményükkel, hogy nem véres kezû diktatúrák fenntartásához nyújtanak cinkos segítséget, hanem a totalitárius rendszerek civilizálásához. A másik változást a szovjet birodalom kezdôdô gazdasági hanyatlása okozta. A hetvenes évektôl kezdve a Szovjetunió egyre kevésbé volt képes vállalni a terhet, mellyel a függô államok gazdasági válságainak szanálása járt. Bele kellett törôdnie, hogy csatlósainak egyike-másika a külsô kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok bôvítésével, nyugati kölcsönök felvételével próbálja helyettesíteni a szovjet támogatást.
Ez volt a demokratikus ellenzékek stratégiai számításának közös háttere. A disszidensek észrevették, hogy a nemzetközi emberjogi rendelkezések immár életre kelthetôk, hatékony hivatkozási alappá változtathatók. A nyugati kormányok rászoríthatók a közbelépésre az emberi jogok védelmében, a szovjet birodalom kormányai pedig kénytelenek engedni a nyomásnak. Ezért a disszidensek nem csupán saját országuk lakosaihoz címezték üzenetüket, hanem a demokratikus országok közvéleményéhez is. Abban bíztak, hogy a demokratikus közvélemény számára az enyhülés politikája csak akkor lesz elfogadható, ha a nyugati kormányok számon kérik keleti partnereiken az emberi jogok tiszteletben tartását. Meg abban, hogy a Szovjetunió és a tôle függô államok számára fontosabb lesz az enyhülési politika fenntartása, mint az ellenzéki mozgalom elfojtása.
Ezek a feltételezések nem váltak be maradéktalanul. Nem minden nyugati kormány volt hajlandó kiállni a disszidensek védelmében (a szociáldemokrata kormányok általában kevésbé, mint a jobboldaliak). S nem minden keleti államvezetés engedett a rá nehezedô nyomásnak; Ceausescu például könyörtelenül leszámolt a kezdôdô disszidens mozgalommal, és inkább teljes nyomorba döntötte országát, csakhogy az utolsó fillérig visszafizesse Románia külsô adósságait. De néhány országban, különösen Lengyelországban és Magyarországon, látványosan változni kezdett a helyzet. Másutt, ha kevésbé feltûnôen is, ugyancsak.
Összefoglalva: amikor a disszidensek feltételezték, hogy a hatalmon lévôk nem mérnek megsemmisítô csapást az emberi jogok gyakorlóira, nem olyasmire gondoltak, hogy a kommunista vezetôket a jogokra hivatkozó, erkölcsi érvelés gyôzi meg. Az érdekeiknél fogva akarták a jogok tiszteletben tartására kényszeríteni a hatalom birtokosait. Alkut ajánlottak nekik: vegyétek tudomásul a civil társadalom kezdeményeinek létrejöttét, s cserében megôrizhetitek kizárólagos ellenôrzéseteket az állam fölött.
A felajánlott alku azonban sajátos szerkezetû volt.
A kommunista vezetôknek a viszonylagos stabilitásért cserébe morális elveket kellett tiszteletben tartaniuk. Nem azért kezdtek távolodni az emberi jogok önkényes megsértésétôl, mintha felismerték volna az emberjogi elvek igaz voltát. Nem az erkölcsi helyeslés motiválta magatartásukat. De mégis, úgy kellett viselkedniük, mintha elfogadnák, hogy az emberi jogok elvei érvényes elvek, s hogy politikai gyakorlatuk ezeknek az elveknek a fényében igazolásra szorul. Meg kellett kísérelniük, hogy saját (amúgy is málladozó) ideológiájukat összeegyeztessék az emberi jogok nyelvezetével. Ez volt az emberi jogok politikájának utolsó összetevôje, a morális diskurzusé.
Ebben az értelemben az emberjogi politika valóban morális politika volt: belekényszerítette a szovjet rendszerû államokat az emberi jogok erkölcsének mint közös alapnak az elfogadásába. De nem volt moralizáló politika, mert nem a kommunista vezetôk lelkiismeretére és meggyôzôdésére apellált, hanem az érdekeikre. Ez a jelen cikk elsô tézise. Most pedig lássuk a másodikat.

A disszidens politika horizontja

A fenti értelmezés nem utólagos rekonstrukció; a nyolcvanas évek elején – szamizdatban – megjelent politikai írásaim alapeszméjét foglalja össze. S még csak azzal sem kérkedhetem, hogy azok az írások különösebben eredeti gondolatokat tartalmaztak volna. Azt közvetítették, amit a lengyel ellenzéktôl tanultam, mindenekelôtt Adam Michnik korszakos jelentôségû szövegétôl, az 1976-ban keletkezett Új evolucionizmustól.
Azonban tagadhatatlan, a vezetô kelet-európai disszidensek némelyike – s az ô nyilatkozataik és írásaik nyomán a világ közönsége – másképp látta a demokratikus ellenzék gyakorlatát.
Ott van Václav Havel nagy hatású esszéje, A hatalom nélküliek hatalma. Ez arról szólt, hogy a disszidenseknek nincsenek hadosztályaik, nincs rendôrségük, nincsenek anyagi erôforrásaik – de van egy minden erôszakszervezetnél hatalmasabb eszközük: az erkölcsi igazság. A totalitárius állam az emberek kényelemszeretetére, a fogyasztói javak utáni vágyakozásukra épít. Addig van hatalma a társadalom fölött, ameddig az egyének ilyen kicsinyes érdekeknek hódolnak. Ha csak néhányan is akadnak, akiket nem a kényelem és a jólét érdeke vezérel, hanem az igazságszeretet, a totális államhatalomnak vége. Azokat, akik eldöntötték, hogy igazságban fognak élni, sem megfélemlíteni, sem megvásárolni nem lehet. Nevükön nevezik a dolgokat, az igazról kimondják, hogy igaz, a hamisról, hogy hamis. Példájuk menthetetlenné teszi a totális államot, mert az nem lehet meg a hazugság egyeduralma nélkül.
Csodáltam Havelt, a küzdô embert, és nagyra értékeltem gondolati erôfeszítéseit. Politikai szemléletét azonban egyoldalúnak, a mögötte meghúzódó filozófiai föltevéseket nehezen védhetônek tartottam. De most nem arról szeretnék beszélni, hogy kinek volt pontosabb és összetettebb képe a politikai cselekvésrôl, Havelnak vagy Michniknek. Állításom az, hogy a kettejük közti, lappangó vitával annak idején nem kellett szembenézni. Ôk maguk sem gondoltak bele. Bár az „igazságban élni” programja nem felelt meg annak, amit a disszidensek valójában cselekedtek, ez jó darab ideig semmi gondot nem okozott.
Amikor a demokratikus ellenzékek kísérletezni kezdtek az új stratégiával, legföljebb csak álmodozhattak arról, hogy mozgalmuk egyszer majd az állampárthoz mérhetô politikai erôvé terebélyesedik. A kérdés kezdetben úgy szólt, megvetheti-e egyáltalán a lábát az ellenzék, vagy felmorzsolja a pártállam elnyomó gépezete. Ebben a helyzetben nem volt gyakorlati jelentôsége annak, hogy ki milyen berendezkedést kívánt a pártállami diktatúra helyébe állítani. S annak sem, persze, hogy milyen stratégiától remélte az óhajtott rendszerváltást. A legfôbb politikai cél jó darab ideig abban állt, hogy a még hihetetlenül törékeny mozgalmak egyáltalán fennmaradjanak a zaklatás, megfélemlítés, elszigetelés kísérleteivel szemben. Ehhez mindenekelôtt arra volt szükség, hogy az ellenzéki létet választó emberek ne riadjanak vissza a nyilvános konfrontációtól, ne ijedjenek meg a fenyegetésektôl, és ne sajnálják a beilleszkedett élet elônyeit. Egyszóval, erkölcsi tartásra. A kezdetek korlátozó feltételei közt a két elgondolás – Havelé és Michniké – egybevágó gyakorlati következményekre vezetett.
Ezt az észrevételt nyugodtan általánosíthatjuk. A disszidensek közt sokféle eszmei vita zajlott. Mihelyt kivonták magukat az állami cenzúra hatalma alól, megkezdôdött a világnézeti irányzatok szétválása. Hivatalos tiltás, szerzôi óvatoskodás nem gátolta többé a nézetkülönbségek átgondolását. Lassan újjászülettek a meghatározó ideológiai eszmeáramlatok. A szellemi pluralizálódás mégis korlátozott és egyoldalú maradt. Nem volt politikai jelentôsége.
Amíg az ellenzéki mozgalmak gyengék és törékenyek voltak, nem próbálkozhattak azzal, hogy ôk határozzák meg az állam számára a nagy politikai alternatívákat. Egyetlen ésszerû céljuk abban állt, hogy kivonuljanak az államból, s megvessék a lábukat a hivatalos intézményeken kívül. A viták nem arról szóltak, hogy mit válasszon az ellenzék, hanem inkább csak arról, hogyan értelmezze azt, amit már választott: az állam hatalma alól kivont „civil társadalom” létrehozását.
Akadtak, akik úgy fogták föl a formálódó civil társadalmat, mint a nyugati mintájú demokrácia ôssejtjét, melybôl késôbb majd kiválnak a pártpolitika, az érdekvédelem, a gazdaság és a kultúra elkülönült intézményei, teret adva az életmódok, világnézetek, kulturális irányzatok pluralizmusának. Akadtak, akik a nyugati világ baloldali alternatívájának csíráját látták a civil társadalomban, olyan berendezkedés kezdeményét, ahol a pártharcokat társadalmi mozgalmak váltják fel, a kapitalista vállalkozók és a dolgozók közti érdekegyeztetés helyébe pedig a munkahelyi önigazgatás lép. S akadtak, akiknek a számára a civil társadalom a nemzet eredendô közösségét jelentette, vagy az ateista állam világképével szembeállítható, keresztény értékrend hordozóját.
Továbbá, a kép nem volt statikus. Az álláspontok közeledtek egymáshoz és távolodtak egymástól; az emberek átjártak a rivális áramlatok között. E cikk szerzôje a hetvenes évek második felétôl az alkotmányosan korlátozott, parlamentáris többpártrendszer és a piacgazdaság híve volt, de a magántulajdon elsôbbségét csak a nyolcvanas években fogadta el, és még 1987-ben is azon törte a fejét, hogyan lehetne összeegyeztetni a részvénytársasági szervezetet a dolgozói önigazgatással.
Ezek lényeges nézetkülönbségek voltak, de közvetlen, politikai jelentôségük csekély maradt. Amíg úgy állt a helyzet, hogy a pártállam már nem elég erôs az ellenzék felszámolásához, de az ellenzék még nem elég erôs a pártállam megkérdôjelezéséhez, addig az ellenzék nem került olyan döntési helyzetek elé, melyekben mást kellett választania annak, aki a civil társadalom liberális felfogását tette magáévá, mint annak, aki szocialista vagy keresztény-nemzeti felfogásához vonzódott.
A világnézeti különbségek megosztották ugyan a disszidenseket, de nem váltak politikai konfliktusok forrásává.
A kezdetben zárójelbe tett vitakérdések csak akkor nyomultak a középpontba, amikor megbomlott az erôk – vagy inkább gyengeségek – átmeneti egyensúlya. Csak ekkor kényszerült rá a demokratikus ellenzék, hogy politikáját újragondolja. Ez az idô legkorábban Lengyelországban jött el, 1980-ban – igaz, Jaruzelski államcsínye megzavarta a tanulási folyamatot. Legkésôbb Csehszlovákiában következett be a számvetés pillanata: igazából csak 1989 végén, a „bársonyos forradalom” idején. A magyar ellenzék számára külsô tapasztalat – a Jaruzelski-puccs – adta az elsô lökést a továbbgondoláshoz, majd a Kádár-rezsim 1987-ben nyílttá váló krízise a következôt. Azonban egyik országban sem maradt annyi idô a régi rend összeomlásáig, hogy a politikai eszmék tisztázódása ne húzódjon át az új rendszer kezdeteire.
Cikkem második tézise tehát így szól: a disszidens politikai gondolkodás felemásságait az erôegyensúly állapotának elhúzódása, majd a régi rend hirtelen bukása magyarázza.
Most áttérek a harmadik tézisre, mely szerint bármilyen sokszínû volt a disszidens gondolkodás, a disszidens gyakorlat mégis mély elvi közösséget teremtett a mozgalom résztvevôi között, és egyszersmind a modern nyugati fejlôdés oldalára állította ôket. Az ellenzéki politika mögöttes elvei ugyanis szoros rokonságban voltak a kapitalista demokrácia vezérlô eszméivel. A következô szakaszban azt igyekszem megmutatni, hogy ez a tézis túléli a szembesítést a nézetekkel, melyek a demokratikus ellenzékek köreiben kavarogtak.

A disszidens politika és a nyugati hagyomány

Kétségtelen, a megteremtendô civil társadalomról alkotott kép olykor illuzórikus vagy kifejezetten modernségellenes volt. Ám az ellenzéki politika nem akármilyen civil társadalom megteremtésére irányult. Az ellenzék civil társadalmát az emberi jogok korlátja választotta el az államtól. Az emberi jogok pedig nemcsak az állammal szemben kínáltak normatív védelmet; magának a formálódó civil társadalomnak is sajátos alakot kölcsönöztek. Amit az államtól megkövetel az emberi jogok iránti tisztelet, azt a magánszemélyektôl és szervezeteiktôl is megköveteli. Az emberi jogoknak alávetett civil társadalom óhatatlanul pluralista társadalom, ahol az egyének és közösségeik szabadon követhetik a saját világnézeti meggyôzôdésüket és életfelfogásukat, szabadon hódolhatnak kulturális vonzalmaiknak, és szabadon társulhatnak közös vállalkozásokra. Tagadhatatlan, ezzel a döntô elkötelezôdéssel a disszidens mozgalom különféle áramlatainak gondolati fejlôdése nem mindig volt szinkronban. Azonban bárhogyan gondolkodott a disszidensek némelyike a kifejlett civil társadalom ideáljáról: az, amit a disszidensek tettek, kijelölte mozgalmuk helyét a pluralizmus és a szabadság híveinek táborában.
A civil társadalom és az emberi jogok párosításának egy másik fontos következményére oly módon világíthatunk rá, ha szembesítjük a szabadság emberjogi védelmét az állammal szembeni önállóság elnyerésének más, nem politikai stratégiáival. A szovjet birodalom alattvalói nemcsak az engedelmesség nyílt megtagadása útján vonhatták ki magukat az állam fennhatósága alól, hanem a rejtett engedetlenség fogásai révén is. Nemcsak a szabályok érvényességének kétségbevonásával, hanem a szabályok megkerülésével. Ez utóbbi jóval kisebb személyi kockázattal járt, és így sokkal több ember számára kínált mozgásteret. Az ellenállás és a behódolás közti szürke zónában tömegesen jöttek létre a viszonylagos autonómia változatos formái.
Ha úgy tetszik, a civil társadalom két különbözô válfaja kezdett kialakulni egymás mellett, egymással kölcsönhatásban: az egyik a szabályok közti résekben, a szabályok formális rendjét fellazítva – a másik betartásra méltó formális szabályokat követelve. A két irányzat támogatta egymás kibontakozását. A nyílt engedetlenség odébb tolta a számonkérhetô szabálykövetés határait; a szabályok fellazulása megkönnyítette a kihívó engedetlenséget választók dolgát. Azonban feszültség is volt a két irányzat között. A szabályok kijátszását nem fokozati különbség választotta el a szabálykövetés nyílt megtagadásától. A szabálykerülôk ideálja a tökéletes feketegazdaság volt, melynek szereplôi számára az állam ellenség, akit jó lélekkel meg lehet rövidíteni. Az engedetlenek ideálja az öntudatos polgárok civil társadalmának és a betartásra méltó törvényeket teremtô jogállamnak az együttélése. A joguralom melletti elkötelezôdés volt a civil társadalom ellenzéki programjának második jellegzetessége.
A modern demokráciákban a joguralom értelmezése nem egységes. Egy hagyományos és egy új keletû felfogás verseng egymással. A hagyományos felfogást a Rechtstaat német eszméje testesíti meg. E nézet szerint az állam csak olyan szabályok betartását kérheti számon polgárain, melyek kellôen egyértelmûek és megismerhetôk. Gumiparagrafusok, titokban tartott vagy a kihirdetésük elôtti idôkre vonatkoztatott szabályok alapján senki szabadsága nem korlátozható. Ennél többet azonban a Rechtstaat eszméje nem tartalmaz. Ha a törvény világos, s ha jó elôre hozzáférhetôvé tették, akkor kötelezô erejû – bármi legyen a tartalma. A jognak e felfogásban semmi köze az emberek erkölcsi alapú jogigényeihez.
A Rechtstaat eszméjének újabb keletû vetélytársa a joguralom konstitucionalista képe. E felfogás azt a tényt tükrözi és értelmezi, hogy a mai nyugati demokráciák többsége alkotmányosan korlátozott, s hogy a demokratikus alkotmányoknak szerves része a Bill of Rights. Nem az a sajátos ebben, hogy az alapvetô emberi jogok megjelennek az alkotmányokban: ez a Rechtstaat gondolatába is belefér. A sajátos az, hogy a demokratikus alkotmányok a 18. század természetjogi deklarációihoz kapcsolódnak. Nem azzal az igénnyel lépnek föl, hogy jogosultságokat teremtenek, hanem azt állítják magukról, hogy elismerik az egyén tôlük függetlenül is érvényes jogait.
A Rechtstaat elgondolása szerint az alkotmányos jogok tartalma annyi, amennyit a róluk szóló cikkely szó szerinti olvasata közöl. A konstitucionalizmusból ellenben az következik, hogy az alkotmányos jogok tartalma attól (is) függ, milyen morális elvek adnak értelmet az alaptörvénybe beemelt jogoknak. A Rechtstaat-szerû elgondolás az emberi jogok védelmének szûk és stacionárius felfogását vonja maga után: az alkotmány azokat a jogokat védi, melyek az alaptörvény elfogadásakor már általános elismertséget élveztek. A konstitucionalista elgondolás az emberi jogok védelmének tágas és kiterjesztô felfogásával jár együtt: az alkotmányos védelemnek tovább kell terjednie azokra a jogokra is, melyek az alaptörvény elfogadásakor még nem voltak elismertek, és csak most, az elismertetésért  vívott küzdelem során nyernek támogatást.
A demokratikus ellenzék gyakorlata a konstitucionalista felfogást elôlegezte meg. Igaz, a disszidensek az emberi jogok klasszikus alapeseteiért szálltak harcba, nem vitás határesetekért (a politikai kritika, a mûvészi kifejezés, a tudományos közlés szabadságáért, nem a gyalázkodó beszéd vagy a pornográfia szabadságáért; a magánélet sérthetetlenségéért, nem az azonos nemû párkapcsolatok magánjogi elismertetéséért stb.). S követelésüket alátámasztandó elôszeretettel hivatkoztak nemzetközi emberjogi egyezmények írott szövegére. De nem azt mondták: jogunk van lapot indítani, gyûlésezni, szervezetet alapítani, mert államunk elfogadta az emberi jogokról szóló nemzetközi egyezményeket, melyek minden embert – tehát bennünket is – felruháznak ezzel a joggal. Hanem azt mondták: jogunk van lapot indítani, gyûlésezni, szervezetet alapítani, mert erre minden embernek joga van, miként azt az államunk által is elfogadott nemzetközi egyezmények elismerik. A disszidens magatartás végsô hivatkozási alapja az az erkölcsi természetû megállapítás volt, hogy az embernek kijáró bánásmód magában foglalja az emberi jogok tiszteletben tartását, s hogy minden embernek jogában áll megkövetelni azt a bánásmódot, mely ôt mint embert megilleti, s így azt is, hogy emberi jogait tartsák tiszteletben. Ehhez képest másodlagos, taktikai kérdés volt, hogy milyen jogokon kezdték a disszidensek.
Összegezve, harmadik tézisem úgy szól, hogy a disszidens politika állandó magvát a pluralizmus és a szabadság, a joguralom és a konstitucionalizmus melletti elkötelezôdés adta. Bárhogyan vélekedtek saját gyakorlatuk értelmérôl némely ellenzékiek, ez az elkötelezôdés a liberális demokrácia és a magántulajdonú piacgazdaság oldalára állította ôket. 1989-es állásfoglalásuk nem hirtelen konverzió mûve volt, hanem korábbi gyakorlatuk továbbgondolása.
De ennél többet is állítok: a disszidens politika nem egyszerûen felzárkózott a nyugati fejlôdés fôáramához – hozzá is tette a maga újítását. Errôl fog szólni negyedik tézisem.

A demokratikus ellenzék újításai

A pártállami diktatúra Kelet-Közép-Európában puskalövés nélkül, rendezett körülmények közt adta át a helyét a demokráciának. Az átmenet szabályaiban kerekasztalok mellett állapodtak meg a régi rend képviselôi és a régi rend ellenfelei.
Ha csak a tárgyalások tényére figyelünk, hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy az 1989-as átmenetben nem volt semmi új. Elôfordult már néhányszor a történelemben (Latin-Amerikában mindenekelôtt), hogy bukott diktátorok tárgyalás útján alkudták ki visszavonulásuk feltételeit. De azok a megbeszélések másról szóltak, mint a kelet-közép-európaiak. Katonai junták adták át a hatalmat civil politikusoknak. A hadsereg visszavonult a laktanyákba, s cserében mentességet próbált kialkudni vezetôi számára a diktatúra idején elkövetett bûnökre. Az új rend alkotmányos szerkezete nem érdekelte: mint külön hivatástestületnek, bármely tetszôleges politikai rendszerben megvolt a helye.
A pártállam uralkodó rétege – a kommunista nómenklatúra – nem alkotott ilyen hivatástestületet. Nem voltak kaszárnyái, ahová visszavonulhatott volna a politikából. Neki az új rend alapvonásairól kellett megegyeznie partnerével; arról, hogy milyen lesz az a világ, melybe majd betagozódhat. Csak ezen az általános egyetértésen belül próbálhatott átmeneti kedvezményeket biztosítani a maga számára. Latin-Amerikában a hatalom átadásáról döntöttek. Kelet-Közép-Európában a társadalmi és politikai berendezkedés átalakításáról. Ez a megegyezés a nagy léptékû, átfogó és gyors társadalmi változások harmadik modelljét képviselte, mely mind a reformtól, mind a forradalomtól különbözik: a koordinált rendszerváltást, középpontjában a kerekasztal-tárgyalásokkal.
A kerekasztal-tárgyalásokat a demokratikus ellenzék küzdelmei készítették elô. Az ellenzéktôl eredt a megegyezéses kibontakozás gondolata. Az ellenzék kényszerítette ki a kerekasztalok fôpróbáját 1980-ban. Gdanskból, Szczecinbôl eredt az eljárási megoldás, mely kilenc év múltán lehetôvé tette a demokratikus átmenet koordinálását. De az eljárási eszközök önmagukban nem lettek volna elegendôk. Olyan érintkezési formákra, olyan beszédmódra volt szükség, melyek lehetôvé tették, hogy az egymástól mély szakadékok által elválasztott politikai erôk közösen kereshessék a jövendô köztársaság alkotmányos alapelveit. Az ehhez szükséges politikai kultúra megteremtésében ismét csak oroszlánrésze volt a demokratikus ellenzék stratégiájának. Hisz ez a stratégia nem egyszerûen azt célozta, hogy önkorlátozásra bírja a hatalom birtokosait. Egyszersmind arra is rá kívánta szorítani ôket, hogy átvegyék az emberi jogok, a joguralom, a konstitucionalizmus nyelvezetét, s hogy ezen a nyelven, ennek elveit adottnak elfogadva próbálják megvédeni gyakorlatukat. Amikor ez megtörtént, a kommunista félnek nem volt többé elvi alapú kifogása a liberális demokrácia ellen. Lehetségessé vált a tárgyalás az alkotmányos demokráciáról.
Így született meg a minta a rendszerváltás békés, koordinált végrehajtására. Mint azt a dél-afrikai apartheid rezsim lebontásának története bizonyítja, a minta elválasztható a körülményektôl, melyek közt létrejött; más helyzetben is sikerrel alkalmazható.
De a demokratikus ellenzék történelmi szerepe nem korlátozódott arra, hogy megmutatta, miként lehet a káoszt és az erôszakot elkerülve, rendezett módon végrehajtani az átmenetet a demokráciába akkor, amikor a régi rend már tarthatatlanná vált. A békés rendszerváltásnak nagyon kicsiny lett volna az esélye, ha a krízist nem elôzi meg két évtized szerves fejlôdése, amiben az ellenzéki politika nem elhanyagolható szerepet játszott. S ebben az idôszakban nemcsak a szovjet birodalom belsô viszonyai változtak. Maradandó változás következett be a nemzetközi államközösség viszonyaiban. Életre keltek a II. világháborút követô nemzetközi jogalkotás – az emberjogi egyezmények – holt betûi.
Hosszú ideig úgy tûnt, az emberjogi egyezményeknek legföljebb a demokratikus államok egymás közti viszonyában vannak gyakorlati következményei; a nem demokratikus államokkal szemben erôtlenek. A diktatúrák hétköznapi jogsértései nem adnak alapot a nemzetközi szervezetek közbelépésére; beavatkozásra csak legvégsô esetben – háborús és emberiség elleni bûncselekmények esetén – kerülhet sor. A kelet-közép-európai demokratikus ellenzék elsôként ismerte föl, hogy ennek nem kell így lennie. Megtalálta a módját, hogy a nyugati közvéleményt mozgósítva nyomást gyakoroljon a demokratikus államok kormányaira: ne nézzék tétlenül az emberi jogok durva megsértését. Az emberi jogok kihívó gyakorlásával kész helyzetet teremtett a nyugati kormányok számára is. Nem térhettek ki következetesen a reagálás kényszere elôl, és észre kellett venniük, hogy a reagálás nem kontraproduktív: a kommunista kormányok önmérsékletre szoríthatók.
A hetvenes és nyolcvanas évek emberjogi gyakorlata azt a tanulságot hagyta maga után, hogy ha a demokratikus államok készek és képesek idôben fellépni az emberi jogok védelmében – abban a szakaszban tehát, amikor a konfliktus még viszonylag gyenge, és kézben tartása csupán diplomáciai beavatkozást igényel –, akkor jó esély van rá, hogy elô se álljanak a szélsôséges helyzetek, melyeken katonai beavatkozás nélkül már nem lehet úrrá lenni. Bebizonyosodott, hogy az emberi jogok védelme az államok közti politika intézményes részévé tehetô, s hogy lényeges szerepet játszhat a diktatúrák megfékezésében és békés lebontásában.
Negyedik tézisem úgy szól, hogy a kelet-közép-európai demokratikus ellenzék követhetô mintát adott a világnak abból, hogyan lehet rendezett, tárgyalásos úton megvalósítani az átmenetet a diktatúrából a demokráciába, továbbá abból, hogyan lehet életet lehelni a nemzetközi emberjogi rendelkezések holt betûibe, s ezzel új alapokra helyezni az államok közti viszonyokat.

Erkölcs és politika

Korábban azt írtam, a disszidensek tetteit morális megfontolások igazolták. De ugyanakkor azt is állítottam, hogy a morális elvekre hivatkozó, nyilvános igazolás nem azért válhatott politikai erôvé, mintha a hatalom birtokosai belátták volna az igazságát. Azért válhatott politikai erôvé, mert azok, akik az emberi jogok tüntetô gyakorlására adták a fejüket, jól mérték föl, hogy a hatalom birtokosainak érdekében állt úgy cselekedni, mintha elfogadnák az emberjogi érvelést. Befejezésül ezt az állítást szeretném megvilágítani.
A politika sokszereplôs játszma; kimenetelét sok-sok cselekedet következményeinek összegzôdése határozza meg, és a cselekvôk óhatatlanul egymást kölcsönösen kizáró célokat (is) követnek. A politikai játszmáknak nincs olyan résztvevôje, aki egymaga eldönthetné, hogy célja valóra válik-e; mindenkinek be kell számítania mások várható lépéseit.
Ez a megállapítás nem függ attól, hogy mi a kezdeményezés tartalma. Akkor is igaz, ha a politikai cselekvô morális célok megvalósítására törekszik. Az ilyen ember két esetben számíthat rá, hogy eléri a célját. Vagy akkor, ha példájával és érvelésével rá tudja venni a mértékadó szereplôket, hogy ugyanúgy alárendeljék az erkölcsi céloknak egyéb érdekeiket, ahogyan ô maga is teszi. Így olvashatjuk a disszidens politika Havel adta értelmezését. Vagy akkor, ha a többi szereplô egyéb, nem erkölcsi céljai közt vannak számukra különlegesen fontos érdekek, melyeket oly módon közelíthetnek meg a legjobban, hogy úgy cselekszenek, mintha kötnék ôket a szóban forgó erkölcsi megfontolások. Így olvashatjuk a disszidens politikának azt az értelmezését, melyet Michnik fogalmazott meg.
A modern politikai gondolkodás megteremtôi Machiavellitôl és Hobbestól Madisonig és Kantig valamennyien abból indultak ki, hogy a politikai célok teljesülését nem okos dolog túlzottan optimista feltételezésekhez kötni. Ha a siker azon múlik, hogy a vetélytársak és ellenfelek mind rendkívül erényes emberek, akkor nagyon nagy a bukás valószínûsége. Inkább arra ésszerû törekedni, hogy a fontos szereplôk érdekeltek legyenek annak a megcselekvésében, amire az erénynek kellene rábírnia ôket. Nevezzük az elôbbit a morális politika egyenes stratégiájának, az utóbbit pedig a morális politika közvetett stratégiájának.
A kettô kombinálódhat egymással, sôt kombinálódniuk is kell. Az a politika, melyben a követendô értékek megfogalmazása és érvelô védelme nem játszik szerepet, a társadalom tagjait manipulálható eszközként kezli. A közvetett stratégia elfogadhatatlan, ha nem egészül ki az egyenes stratégiával. Azonban túl kell mennie rajta.
Elsô lépésben az érdekek éppen adott megoszlását veszi alapul; megkeresi azokat az érdekeket, melyek akkor is a jó céllal összeegyeztethetô cselekvésre ösztönözhetik a kulcsszereplôket, ha magával a céllal nem azonosulnak. Ezt tették a disszidensek, amikor úgy okoskodtak, hogy az adott belsô és külsô helyzetben a kommunista államvezetés számára elônyösebb önmérsékletet tanúsítani az ellenzéki mozgalmakkal szemben, mint eltiporni ôket.
De ha csak ennyi történik, akkor a védendô erkölcsi elvek sorsa attól fog függeni, hogyan alakul éppen az érdekek konfigurációja. Tartós sikert csak oly módon érhet el a morális politika, ha a következô lépésben intézményeket teremt a politikai együttélés szabályozására; olyan intézményeket, melyek rendre úgy alakítják a politikához kötôdô érdekeket, hogy az erkölcsileg rossz választás ne ígérjen nagy elônyt, az erkölcsileg jó választás pedig ne fenyegessen súlyos hátránnyal. Úgy is mondhatnám: olyan intézményeket, melyek közt az erényért nem kell túlzottan nagy árat fizetni. Erre az útra lépett a demokratikus ellenzék, amikor az alkotmányos demokráciát választotta, s amikor kísérletet tett arra, hogy életet leheljen az emberi jogok nemzetközi normáiba.
Ötödik tézisem úgy szól tehát, hogy a disszidens mozgalom erkölcsi célokat követett, de ízig-vérig politikai volt; morális, de nem moralizáló.
Némelyik olvasóm ezt talán úgy érti: a disszidensek az erény bajnokai voltak ugyan, de nem olyan elvakultak, hogy ne lettek volna hajlandók alászállni a politika alantas világába. Mint minden józan ember, ôk is megkötötték az elkerülhetetlen kompromisszumokat morál és célszerûség között, elvek és gyakorlat, ideálok és stratégia között. Én nem ezt a közhelyet állítom.
A disszidens mozgalom politikai jellege az én szememben nem engedmény volt, nem egy erkölcsi eszmény feláldozása. A magam részérôl nem szeretnék olyan világban élni, mely attól mûködik jól, hogy mindenki borzasztóan erényes, és embertársaimnak sem kívánok ilyet. A kommunista rendszer, legalábbis a kezdeti Sturm und Drang idején, korlátlan önfeláldozást követelt az emberektôl. S e követelés jegyében korlátozás nélkül fel is áldozta ôket. A kommunizmussal szembeszálló demokratikus ellenzék olyan világot kívánt teremteni, ahol a közjó keresése nem kívánja meg az egyénektôl, hogy odadobják a személyes céljaikat. Olyan rendszert, amely takarékoskodik az erény igénybevételével. Ez nemcsak elkerülhetetlen: ez a helyes és kívánatos.
Így hát a disszidens stratégia nem rezignált kompromisszum szülötte. Attól, hogy nem a másik oldal megigazulására, hanem önfenntartási ösztönére és racionális belátására épített, még nem szállt le a másik oldal színvonalára.
A világ, melyért a demokratikus ellenzék küzdött, erkölcsileg magasabb rendû, mint az a világ, amelyet segített átadni az enyészetnek, noha az új világ nem a földre szállt erény birodalma.
S az ellenzéki politika eszközei is morálisan védhetô eszközök voltak, noha nem merültek ki a példaadásban és meggyôzésben. A disszidensek a Rosszat nem a Rossz eszközeivel kényszerítették meghátrálásra. Az erôszakkal nem erôszakot, a zsarolással nem zsarolást, a hatalmi manipulációval nem hatalmi manipulációt szegeztek szembe. Az emberi jogok uralmát az emberi jogok kihívó gyakorlása útján hozták közelebb.

Utójáték

Ez az írás szembeállította Adam Michnik és Václav Havel politikai szemléletét. Azt írtam, hogy Michnik felfogásában helye volt, Havel felfogásában pedig nem volt helye a közvetett, stratégiai számításnak. Hozzátettem azonban, hogy amikor ôk ketten kialakították az elgondolásaikat, a köztük lévô nézeteltérésnek még nem volt gyakorlati jelentôsége. Mind a ketten abból indulhattak ki, hogy a disszidensek erkölcsi kiállásának önmagában politikai jelentôsége van, s hogy a disszidens politika nem kényszerül jó célokért rossz eszközöket latba vetni.
Évekkel késôbb, a koszovói válság idején, heves vita rázta meg az európai politizáló értelmiséget. Az egyik tábor szenvedélyesen elutasította a NATO légicsapásait. A tárgyilagosabb vitatkozók elismerték, hogy az észak-atlanti légierô nem terrorbombázásokat hajtott végre: az akciók célja az erôszakszervezetek megbénítása volt; a támadók gondosan igyekeztek kerülni, hogy csapásaik civil áldozatokat szedjenek. Azonban óhatatlanul voltak civil áldozatok. Clinton, Tony Blair és társaik olyan cselekedetekre adtak parancsot, amelyeknek elôre látható – még ha nem is szándékolt – következménye volt, hogy ártatlan embereknek meg kell halniuk. Semmi nem igazolhat egy akciót, mely szenvedést és pusztulást zúdít ártatlan polgári lakosokra – így szólt a NATO-támadás békepárti kritikája.
A másik oldal azt felelte erre: Milosevicet csak az erôszak állíthatja meg. Ha a demokratikus államok közössége nem vállalja az erôszak alkalmazását – beleértve mindazt a rosszat, amit polgári lakosoknak okoz –, akkor cinkossá válik a II. világháború utáni legnagyobb európai népirtásban és etnikai tisztogatásban. Ez volna a nagyobbik rossz, s ezért a katonai beavatkozás megtagadása – ha az vállalhatatlan kockázat nélkül kivihetô – gyáva és szemforgató dolog.
Havel és Michnik, az egyik mint államférfi, a másik mint befolyásos közíró, habozás nélkül a háború pártjára állt. Magukra vállalták a felelôsséget a rosszért, aminek megcselekvése nélkül nem lett volna mód a sokkal rosszabbat elkerülni. Az erôszakmentes ellenállás két bajnoka az erôszak mellett tört lándzsát.
Mire tanít ez a kései utójáték? Aki a politikai cselekvést választja, annak számolnia kell vele, hogy a koszovóihoz hasonló erkölcsi dilemmák elé kerülhet. A disszidens mozgalmak nem kényszerültek ilyen dilemmákban választani, de a politikát választották, és a politika nem az a tartomány, amely be volna biztosítva az ilyen dilemmák keletkezése ellen.
A kelet-közép-európai demokratikus ellenzékeknek – s velük a demokratikus államok közösségének – hihetetlen morális szerencséje volt, hogy a kommunista rendszer a belsô és külsô nyomás alatt komolyabb ellenállás nélkül magába roskadt. Jugoszlávia esete az intô példa: történhetett volna másként is. Alakulhatott volna úgy is a szovjet birodalom válsága, hogy a nyers erôvel nyers erôt kell szembeszegezni. Havel és Michnik politikai nagyságát bizonyítja, hogy ezt mindketten képesek voltak belátni.
Mindazonáltal nem a puszta szerencse mûve volt, hogy Lengyelország, Magyarország, az NDK, Csehszlovákia és Bulgária békés úton jutott el a demokráciába. Az elôzô két évtized politikai fejleményei – köztük az emberi jogok megjelenése a nemzetközi politika gyakorlati eszköztárában és a belsô politikai küzdelmekben – elôkészítették a talajt a rendezett átmenet számára. A legfôbb tanulság ezért abban áll, hogy ha a demokratikus államközösség el akarja kerülni a jugoszláviaihoz hasonló katasztrófák megismétlôdését, akkor a diktatúrákkal szembeni politikájában meghatározó szerepet kell kapjon az emberjogi mozgalmak, az önmagát felépítô civil társadalom támogatása. A nemzetközi emberjogi politikának természetesen számot kell vetnie azzal, amit François Mitterrand egykor így nevezett: „les lenteurs de l’histoire”, „a történelem lassú sodrása”. Nyugodt, hosszú távra szóló politika kell legyen ez; de átgondolt és határozott politika.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta