1848 a demokratikus radikalizmus
mára szinte veszendôbe ment emlékét idézi
fel. Noha Petôfi nézeteit a francia forradalomról girondista
szerzôk alakították (Lamartine forradalomtörténete
és a nála jóval kisebb költô, Beranger
versei) a magyar forradalmi fordulat elôkészítésében
jakobinusként vett részt. Az „akasszátok fel a királyokat”
fordulat, az „Itt a nyilam, mibe lôjem” vers mondanivalója
jakobinus republikanizmus. A március 15-e elôestéjén
megjelent „Dicsôséges nagyurak, hát hogy vagytok” nem
kevésbé. A forradalom programadó írásának
tekinthetô Nemzeti dalban a nemesi múlt dicsôségét
felidézô hazafiság („Ide veled, régi kardunk”,
„A magyar név megint szép lesz, méltó régi
nagy híréhez”) is forradalmi tartalmat kap.
A forradalmak ôszre
tovább radikalizálódnak. Szeptember 28-án Pest-Buda
népe meglincseli Lamberg tábornokot, akit az udvar a forradalom
elfojtására küld Budára. Ezt ábrázolja
a 48-at felidézô illusztráló kép. Október
6-án a bécsi forradalom lincseli meg Latour hadügyminisztert.
A megszilárdult modern
demokrácia elfeledkezik a forradalmi radikalizmusról. A megszilárdult
demokrácia vezérelve a kompromisszum, a radikalizmus vezérelve
a gyôzelem. A huszadik századra kialakult demokráciafelfogás
elvileg forradalomellenes. Csak akkor fogadja el a forradalmat, a radikális
rendszerváltást, ha az ancien régime reformálhatatlannak
bizonyul. Ebben az esetben utólag elfogadja a forradalmat, de még
ebben az esetben is diszfunkciókkal terhes eljárásmódnak
tekinti, amely lassan kibontakozó szerves folyamatokat zavar meg.
A mai demokratikus polgári világ szellemi atyja Burke és
Tocqueville, nem pedig Jefferson és Benjamin Franklin, különösen
nem Saint-Just. A polgári világot Napóleon alapozta
meg, elvei a Code Civilben találhatók. Véget vetett
mind a jakobinus forradalmi radikalizmusnak, mind a royalista reakciós
radikalizmusnak. Tette ezt vaskézzel. Bebizonyította, hogy
az antiradikalizmus nem gyámoltalanság, ugyanolyan erôt,
sôt hatalmi erôszakosságot tud felmutatni, mint a radikalizmus.
Már a két bonapartista császárság megmutatta,
hogy nemcsak a forradalmi perfekcionizmust, hanem a kompromisszumot és
a félmegoldást is lehet zsarnoki módon a társadalomra
kényszeríteni. A huszadik században pedig kiderült,
hogy a radikalizmus is lehet békés. A Kádár-rendszer
a zsarnoki módon érvényesített mérséklet
uralma volt, mind a polgárosító, mind a vonalas radikalizmussal
szemben.
Az 1990-es rendszerváltás
ismét felveti a radikalizmus és a mérséklet
problémáját. Rendszerváltáskor a radikalizmus
elháríthatja a rendszerváltó folyamat elôtt
álló akadályokat.
A feudalizmusról a
polgári rendszerbe való átmenet értelmezésében
a marxizmus ezt a szerepet tulajdonítja a forradalmi radikalizmusnak.
A marxi teória szerint a kapitalizmus a feudalizmus „méhében”
alakul ki. A forradalom radikalizmusának az a történeti
feladata, hogy politikai „császármetszéssel” világra
hozza az újszülöttet. Ebben az értelmezésben
benne van annak elfogadása, hogy a szülés után
a „császármetszést” végrehajtó radikalizmus
a schilleri mór szerepébe kerül, aki „megtette kötelességét
és mehet”. A lelépés módja pedig lehet radikális:
a termidori fordulat a forradalmi radikalizmus eszközeivel szabadult
meg a radikalizmustól. Ez azonban még mindig azt bizonyítja,
hogy az erôs akadályba ütközô szerves folyamatnak
csak a radikalizmus tud utat törni.
A Kádár-rendszert
felszámoló rendszerváltás történetében
az SZDSZ által kezdeményezett „négyigenes” népszavazás
söpörte el az akadályt a rendszerváltó folyamat
elôl, és gátolta meg a kompromisszumot a rendszerváltó
és a rendszerátmentô erôk között. A
rendszerváltások folyamatában a radikalizmus feladata
lehet a kis lendületû, akadozva haladó rendszerváltási
folyamat dinamizálása. Az 1848-as radikalizmusnak elsôsorban
az volt a feladata, hogy magával ragadja a nemességet. Az
1989–90-es magyar rendszerváltás során ilyen rendszerváltást
dinamizáló radikalizmus mutatkozott meg a „taxisblokádban”.
A polgári engedetlenségi akció ugyan a rendszerváltó
kormány ellen irányult, de nyoma sem volt benne a rendszerváltás
ellenzésének. A „taxis blokád” „56-ra vette a figurát”,
a munkástanácsok ellenállását akarta
felidézni. Be akarta pótolni azt a felszabadulás-élményt,
amelyet a kompromisszumos rendszerváltás nem adott meg a
társadalomnak, s ki akarta próbálni, hogy mennyire
demokratikus az új demokrácia. A demokrácia fokmérôjének
azt tekintette, hogy a demokratikus kormányzat megleckéztethetô-e
az utcán. Ez a demokráciának kétségkívül
radikális értelmezése.
A rendszerváltó
radikalizmus legproblematikusabb aspektusa, hogy a rendszerváltás
perfekcionista eszményét állítja szembe a kompromisszumok
révén létrejött rendszerváltás
felemásságaival. A marxista forradalomelmélet ezt
a helyzetet értelmezi úgy, hogy a forradalom radikálisai
„elôreszaladnak” és olyasmit akarnak megvalósítani,
amire a helyzet „még nem érett”. A rendszerváltás
radikálisai az 1989–90-es fordulat során is olyan mélységû,
szélességû és fôleg gyorsaságú
átalakulást követeltek, amelytôl a rendszerváltó
erôk tömegei is visszariadtak.
A polgári világ
konszolidálódása után a szükséges
változások reformok révén történô
végrehajtása normává emelkedett. A forradalom
ama „ultima ratio” lett, amely csak akkor megengedhetô, ha az átalakulás
nem hajtható végre békésen. A békés
végrehajtás gyakorlatilag egyet jelent a kompromisszumos
végrehajtással. Azzal, hogy a meghaladandó bizonyos
mértékig fennmarad. A kompromisszumot elvetô, a teljes,
sztálinistául szólva csökevénymentes fordulatot
követelô radikalizmus kizárólagos marxista jelenséggé
vált. A marxizmus volt az egyetlen modern irányzat, amely
a rendszerváltó átalakulás legfejlettebb formájának
nem a kompromisszumos átmenetet, hanem a meghaladandó rendszer
megdöntését tekintette. A marxizmus forradalomigenlô
volt. A „forradalmi” marxizmus legradikálisabb irányzata,
a maoizmus, a forradalom abszolutizálását egyenesen
odáig vitte, hogy a forradalom „legmagasabb” szintû formájának
a fegyveres felkelést tekintette, szemben az 1919-es magyarországi
kompromisszumos hatalomátadással, az 1948-as „fordulat évével”
és fôleg persze a XX. Kongresszus kapituláns tételével,
amely hajlandó volt „parlamentáris úton” végrehajtott
forradalom lehetôségében gondolkodni. A szovjet típusú
rendszerekkel szemben fellépô forradalmi mozgalmak átvették
ellenfelüktôl a forradalom radikális szemléletét.
1956 októberében Magyarországon a forradalmi erôk,
nem pedig a kompromisszumigenlô erôk folytattak a harcot a
sztálinista rendszer megdöntéséért. De
az 1989–90-es rendszerváltás idején a társadalom
széles rétegei kompromisszumos átalakításban
gondolkodtak. Olyanban, amely úgy alakítja át a rendszert,
hogy „megôrzi vívmányait”. Hatékony gazdaság
lesz, de munkanélküliség nélkül, a piac
fogja az árakat alakítani, de infláció nélkül.
Meghaladni Kádár világát, de úgy, hogy
mindenki megôrizze azt, amit az elôzô rendszerben elért.
Félresodródott az a rendszerváltó radikalizmus,
amely akkor is nyilvánosságra hozta volna a besúgólistákat,
ha ez azzal jár, hogy a demokratikus rendôrség a jövôben
nehezebben kap besúgót; akkor is kiszórta volna a
volt hármas fôcsoport belügyeseit, ha az ország
politikai rendôrség nélkül marad; akkor is felszámolta
volna a rendôrállamot, ha ez a bûnüldözés
rovására megy. A radikalizmust elszigetelte a közérzület
idegenkedése és kompromittálta az elsô jobboldali
kormány hajszája a köztársasági elnök
és a médiaelnökök ellen. Mára Magyarországon
a radikalizmusról mindenkinek Csurka, és nem Petôfi
jut eszébe.
Nyugaton a demokrácia
1945 óta szinte korlátlanul reformálható, és
a radikalizmus csupán rendszer-alternatívaként jelenik
meg. A baloldalon az alternatív mozgalmakban, amelyek az állami
szférából a civil szférába kitelepülve
nem az államot akarják megszállni, hanem ellenrezsimet
akarnak szembeállítani az államrenddel. Olyat, amelynek
nyomása alatt elsorvad a jelenlegi állam és vele az
általa hatalmi keretbe foglalt jelenlegi társadalmi rendszer.
Ezzel megteremtették a békés radikalizmust, amely
a XIX. században abszurdumnak tûnt volna. Az agresszív
radikalizmus a szélsôjobboldal ügye maradt, amely az
államot akarja meghódítani, az államrendet
megdönteni. A radikalizmus lényege szerint offenzív.
Ezen a téren hozott
döntô változást az a világméretû
tiltakozás, amely az osztrák Szabadságpárt
kormányrészvétele ellen irányul, és
amely defenzív radikalizmusnak tekinthetô. Ezt a radikalizmust
magukénak érezhetik azok is, akik számára kiemelkedô
érték a demokratikus rend konszolidált volta. A demokrácia
veszélyeztetettsége új színben tüntetheti
fel egyfelôl a már-már megtagadott forradalmi radikalizmust,
másfelôl minden olyan rendszerváltó radikalizmust,
amely számára fontosabb az egyértelmû és
tiszta helyzet teremtése, mint az átalakulás „levezényelhetôsége”.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta