1990. február 11-én, hetvenegy évesen, huszonhét év után kilépett börtöne kapuján Nelson Mandela, az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) egyik történelmi vezetôje. Ekkor már a dél-afrikai fehérek többsége is sejtette, hogy elôbb vagy utóbb ez az ember lesz az ország vezetôje. Pár nap múltán már mindenképpen – látva azt a higgadt, magabiztos, államférfiúi magatartást, amely Dél-Afrika leendô elnökét a világ legismertebb politikai foglyából a világ legismertebb politikusainak egyikévé tette.
A fordulat jelképes napja február 11., de a valóságban kilenc nappal korábban, február 2-án vált világossá, hogy az ország véglegesen és visszafordíthatatlanul a reformok útjára lépett, amikor F. W. de Klerk, dél-afrikai elnök megtartotta történelmi jelentôségû parlamenti beszédét. Nem csupán Mandela küszöbön álló kiszabadulását jelentette be, hanem több betiltott párt és mozgalom engedélyezését is. Ezek közé tartozott természetesen az 1913-ban megalakult Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC), a földrész legrégebbi politikai szervezeteinek egyike és – kevésbé természetesen – a Dél-Afrikai Kommunista Párt (SACP) is. A beszédben szó esett arról, hogy elérkezett az idô a tárgyalásokra a fekete többséggel, az együttmûködésre a környezô országokkal, az emberi jogok helyzetének a feltérképezésére, a faji elkülönítés intézkedéseinek a feloldására, a halálbüntetés kérdésének újragondolására és így tovább.
Ne képzeljük de Klerket radikális reformernek. A dél-afrikaiak sem gondolták annak, sôt kifejezetten meglepte ôket a javaslatok merészsége. Az elnök ellentmondásos figurának tûnt akkoriban. Eredeti, kifejezetten konzervatív híréhez képest meglepô politikai lépéseket tett ugyan az elôzô hónapokban, de mégiscsak a konzervativizmusából igen lassan kivetkôzô Nemzeti Párt elnöke volt, amelyhez képest az ugyancsak fehér Demokratikus Párt sokkal reformkészebbnek számított.
De Klerk magatartásának egyik magyarázata, hogy a dél-afrikai afrikaner – vagyis holland származású, hagyományos kifejezéssel búr – gazdasági és politikai elit legelôkelôbbjeihez hasonlóan ô is tagja volt egy félig-meddig titkos társaságnak, a Broederbondnak. Ez a „testvéri szövetség” szövevényes belsô kapcsolatrendszerein keresztül voltaképpen nyomásgyakorló csoportként mûködött – és alighanem mûködik ma is –, s ezen a módon befolyásolni tudta a Nemzeti Párt politikáját is. A Broederbond alapvetô célját tekintve az afrikanerség védelmének, a nemzeti mivolt fennmaradásának a szervezete, amibôl logikusan következett, hogy az ötvenes években az apartheid, a faji elkülönítés élharcosa volt. A nyolcvanas évek végén viszont, amikor a búr túlélés zálogának már a legkevésbé sem az apartheid, sokkal inkább a feketékkel való tárgyalások, a békés átmenet minél gyorsabb megkezdése tûnt, ebbe az irányba fordult a testvértestület ideológiája is. Már 1986-ban összeállítottak egy elvi állásfoglalást, amelyben leszögezték, hogy a búrság fennmaradását elvileg sem egy feketebôrû államfô, sem egy fekete többségû kormányzat nem veszélyezteti.
Az akkori, Botha-féle kormányzat idején éppen meggyengült a Broederbond befolyása, amely az ötvenes-hatvanas-hetvenes években, a Verwoerd-Vorster-idôkben, az apartheid csúcspontján egyértelmû volt. P. W. Botha szabad kezet akart a maga óvatos reformintézkedéseihez, ezért szorította a háttérbe a Testvéreket, akik ezután viszont rendezték soraikat, és újragondolták a nézeteiket. Amikor tehát de Klerk támogatóiként ismét nôtt a befolyásuk, már ôk voltak a reformerek, és Botha számított retrográdnak.
Bothának voltaképpen „történelmi pechje” volt óvatoskodó, félszívû reformjaival. Hivatali idejében, a nyolcvanas években már létezett a Nemzeti Párttól jobbra elhelyezkedô, részben ennek a jobbszárnyából alakult Nemzeti Konzervatív Párt, így a szavazókért folytatott küzdelemben aggodalmasan figyelni kellett ebbe az irányba is, nehogy tovább gyengüljön a szavazói bázis. Másrészt ekkortájt szakított végleg a Nyugat – vagyis elsôsorban az Egyesült Államok – azzal a korábbi álláspontjával, miszerint a dél-afrikai fehér rendszert a külsô nyomás úgysem képes megtörni, épp ellenkezôleg: egyre makacsabbá válik, növelve ezzel a belsô feszültséget, teret adva az elnyomott és megalázott feketék körében az erôszak, a fegyveres önfelszabadítás szükségességét hirdetô szélsôséges, kommunista, végsô soron szovjet befolyásnak. Ez volt az a bizonyos „laager-gondolat”, amelynek a megnevezése még az elsô holland telepesek idejébôl ered. Az ô védekezô harcmodoruknak volt a jellegzetessége a szekértábor-módszer: ökrösszekereikkel vették körül táboraikat, vagyis laagereiket, és innen védekeztek a támadók ellen, legyenek ezek feketék vagy brit katonák.
A nyugati gazdasági szankciókat Európában az erôsítette, hogy a harmadik világ problémái iránti megértô érdeklôdés a baloldali gondolatkörbôl kiemelkedve egyfajta politikai közkinccsé vált. Amerikában ezt – Dél-Afrika kapcsán különösen – a fekete szavazók súlyának fokozódása is elôsegítette. A nyolcvanas években megkezdôdött a külföldi cégek kivonulása az országból. A több mint 1100 vállalatból, amelynek résztulajdona volt dél-afrikai cégekben, az évtized végére már csak a fele tartotta meg az üzletrészét. A tôke menekülése (a belsô tôkéé is) természetesen befolyásolta a gazdasági eredményeket, fokozta a (fekete) munkanélküliséget, következésképpen az elégedetlenséget. Ez viszont csak tovább növelte a belbiztonsági kiadásokat, amelyekhez még az ország angolai és namíbiai katonai szerepvállalásának költségei is hozzáadódtak.
Azt természetesen nem lehetett elôre látni, hogy mindez hogyan javít majd a feketék helyzetén, a fehér lakosság viszont sokak meglepetésére a laager-mentalitás helyett belátta a reformok szükségességét, minthogy a szankcióknak gazdasági következményeik mellett volt egy fontos lélektani eredményük is: fel kellett ismerniük a fehéreknek, hogy hiába tekintik magukat a Nyugat elôretolt bástyájának, a Nyugat már nem kér belôlük.
A gazdasági ésszerûség egyébként is amellett szólt, hogy az ország erôsítse gazdasági kapcsolatait a környezô fekete-afrikai országokkal, amelyeknek ez úgyszintén érdekükben állt. Pontosabban állt volna, ha nincs Dél-Afrikában apartheid. A helyi áttörést már az 1989-es év meghozta. Ekkor, az év elején szélütés érte Bothát, aki ettôl kezdve a politikai élet hátterében maradt. Úgy érezte, hogy pártbeli utóda, de Klerk semmibe veszi ôt, hiszen nem tájékoztatta Kaundával, az ANC központjának és gerillabázisainak otthont adó Zambia elnökével tervezett, áttörés jellegû találkozójáról. Ezt szóvá is tette egy televíziós beszédében, amelyben egyszersmind közölte, hogy lemond államfôi tisztségérôl.
1989 nyarán, a közelgô választások elôtt nyilvánvalóvá lett, hogy de Klerk alatt a Nemzeti Párt lemond a korábbi kettôs taktikáról, és nem próbál szavazókat fogni a jobboldalról. A közvélemény-kutatások némiképp kockázatosnak mutatták ezt a döntést, de az eredmények végül de Klerket igazolták: pártja, ha kevesebb mandátummal is, de megôrizte immár évtizedes vezetô pozícióját. Ráadásul nem is jobboldali riválisa, hanem a másik oldal, a Demokratikus Párt gyarapította elsôsorban szavazatainak számát.
Helytelen volna azt mondani, hogy ekkor nyílt meg az út a reformok felé, hiszen Botha tizenegy hivatali éve alatt is történt egy és más. Talán a legfontosabb: elismerték a feketék szakszervezeteit, amelyek így a munkahelyi bérviták legális résztvevôi lettek. Engedélyezték azokat a politikai pártokat, amelyekben feketék és fehérek is tagok. Eltörölték a „vegyes” szexuális érintkezés és házasság tilalmát. Számos olyan kórházat, iskolát, egyetemet látogathattak már feketék is, amelyeket hivatalosan kizárólag fehérek számára tartottak fenn. Megszûnt az a közutálatot kiváltó intézkedés, amely megtiltotta, hogy a feketék belépjenek bizonyos, fehérek számára fenntartott lakókörzetekbe.
(Talán nem szükségtelen megjegyezni ezen a ponton, hogy az apartheid nem megkülönböztetést, hanem elkülönítést jelent. Vagyis az volt az elvi célja, hogy fehérek és színesbôrûek ideális esetben azonos színvonalon, de egymástól elkülönülve éljenek. Azok a – természetesen ettôl még ugyanolyan felháborító – törvények, amelyek külön parkok, strandok, vasúti kocsik, hivatali helyiségek létesítését írták elô, tartalmazták azt a kitételt is, hogy mindezeknek a létesítményeknek azonos színvonalúaknak kell lenniük. Más kérdés, hogy ezt mennyire vették komolyan.)
Miközben a nemzetközi közvélemény egyre türelmetlenebbül követelte a dél-afrikai változásokat, az ottani kormányzatnak a békés, fokozatos, az ország stabilitását, egységét, gazdasági erejét megôrzô, tehát szükségképpen lassú átmenetre kellett felkészülnie. De Klerknek tudomásul kellett tehát vennie, hogy bármit tegyen is, ezt az egyik oldal túlzott engedménynek, a másik pedig értéktelen látszat-intézkedésnek tekinti majd. Az elsô, dél-afrikai viszonylatban jelentôs gesztust még elôdje, Botha tette, amikor 1989 júliusában titokban, váratlanul, csak utólag bejelentve személyesen találkozott Mandelával, akinek a fogvatartási körülményei ekkor már VIP-jellegûek voltak. Októberben szabadult Walter Sisulu és hét további, hosszas, részben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt magasrangú ANC-vezetô. 1990 februárjában pedig végre Nelson Mandela is.
Ettôl kezdve viszont akkor érthetetlennek tûnô lassúsággal haladtak az események. Május elejéig kellett várni az elsô hivatalos megbeszélésre az ANC és a kormány között. És csak a következô év februárjában zajlott le az elsô olyan tanácskozás, amelyen az ANC kötelezettséget vállalt, hogy nem szivárogtat be több fegyverest és fegyvert az országba, a kormány pedig konkrét ígéretet tett a politikai foglyok szabadon engedésére, valamint több tízezer emigráns hazatérésének biztosítására. Az egyezkedés nem azért volt vontatott, mintha hiányzott volna bármelyik fél részérôl is a politikai akarat, hanem fôként a helyzet elmérgesedése miatt. A feketék radikális csoportjai azonnali hatalomátvételben reménykedtek, a kommunisták egy ideig – a Szovjetunió végsô összeomlásáig – államosításokat követeltek, más csoportok elutasítottak mindenféle tárgyalást a fehér kisebbséggel. Mindez tüntetésekben, erôszakos akciókban, etnikai összecsapásokban is kifejezésre jutott, s a fehér biztonsági erôk hisztérikus fellépése is élezte a feszültséget. Maga az ANC is csak fokozatosan jutott el odáig, hogy – saját radikálisaival szemben is – mérsékelt, a lépcsôzetes átmenet elônyeit és ésszerûségét elismerô, a majdani kormányzással járó problémák összetettségét tudomásul vevô pozíciót foglaljon el.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta