Dénes Iván Zoltán könyve, az Eltorzult magyar alkat, Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfû Gyulával – a szerzô bevallott szándéka szerint – több, mint az alcímben szereplô három gondolkodó álláspontjának szigorúan elméleti rekonstrukciója. Egyik szála a magyar politikai gondolkodás három markáns irányzatának összehasonlító elemzése, amely mikrotörténelmi és pszichológiai megfigyelésekkel egészül ki, miközben a vizsgált elméletek mögött nemcsak az a kontextus rajzolódik ki, amelybe ezek beilleszkednek, és amelyben sajátos helyiértéküket elnyerik, hanem Bibó István, Németh László és Szekfû Gyula gondolkodói és emberi profilja is. Ugyanakkor Dénes Iván Zoltán nem hagy kétséget afelôl, hogy írásával nem egyszerûen bizonyos politikaelméleti álláspontokat akar tisztázni, hanem bizonyos terapeutikus céljai is vannak: „A monográfiában feldolgozott témához való személyes viszonyom néhány vonatkozását azért teszem nyilvánvalóvá az alábbiakban, mert a magyarországi – hisztérikus, üldözési mániáktól meghatározott ön- és ellenségképen alapuló – közéleti viták, szellemi légkör és a meghatározó magatartás- és értékelési minták eleve besorolást és besorolódást feltételeznek, és indoktrinációs eljárásokat váltanak ki. Annak firtatását, hogy hová tartozik a szerzô, milyen elkötelezettségei vannak, kiknek a táborát erôsíti, kik ellen ír, és kik mellett foglal állást. Minthogy a célom éppen az, hogy lehetôségeim szerint ezt a hisztériát és a mögötte meghúzódó paranoiát segítsem feloldani s ezáltal a közösségi skizofréniát feldolgozni, így a diktatúrák negatív szocializációs örökségét, mindenekelôtt annak pusztító és önpusztító negativizmusát felszámolni...” – írja mindjárt a bevezetésben.
A könyv gondolati kiindulópontja és centruma Bibó István egyik legismertebb írása, az 1948-ban írt Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. Az ebben körvonalazott nemzetfogalom segítségével Bibó egyrészt lezárja a két világháború közötti terméketlen nemzetkarakterológiai vitát – amely nem egyszerûen terméke volt ennek a közösségi skizofréniának, hanem tovább is gerjesztette –, másrészt egy új típusú politikai szocializáció perspektíváira is rámutat. Bibó Istvánt, Németh Lászlót és Szekfû Gyulát ugyanis mindenekelôtt a nemzetfogalmuk tartalma választja el egymástól: Szekfû felfogásában a nemzet mindenekelôtt történeti közösség, Németh László szerint etnikai-kulturális közösség, ezzel szemben Bibó István politikai közösségként határozza meg.
Dénes Iván Zoltán koncepciójában Bibó ezen esszéje – jóllehet az alkat-vita terminológiáját használja – valójában a nemzeti jellegrôl folytatott két világháború közötti vita lezárását jelenti. A szerzô meggyôzôen érvel amellett, hogy ez az írás hosszabb érlelôdési folyamat terméke volt, s valójában
A magyarságtudomány problémája és a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után címû Bibó-írások közé illeszthetô be. Rövid áttekintés keretében megismerkedhet az olvasó azzal az úttal is, amelyet Bibó az 1930-as évek közepétôl tizen-egynéhány év alatt bejárt. Ennek a kiindulópontja a Márciusi Front 1938-as kiáltványának Reitzer Bélával közösen fogalmazott korábbi változata, illetve az ugyancsak ebbôl az idôszakból származó A zsidókérdésrôl címû elôadásvázlat. Ezek tanúsága szerint a fiatal Bibó ekkortájt nagyrészt még azonosult az asszimiláció kérdésének Szabó Dezsô, illetve Németh László-féle felfogásával. Ezzel szemben a valamikor 1938–1940 között született A szabadságszeretô ember tízparancsolata az egy és oszthatatlan emberi méltóság fogalmának középpontba helyezésével már jelentôs gondolati elmozdulást sejtet: ennek eredményei az 1945 utáni írások. Míg Bibó 1938-ban Németh Lászlóhoz és Szabó Dezsôhöz hasonlóan maga is úgy vélekedett, hogy a XIX–XX. századi magyar történelemben az asszimiláció negatív módon befolyásolta az asszimiláló közösség fejlôdését, ezzel szemben 1948–49-re álláspontjában gyökeres fordulat következett be. Kiindulópontja ekkoriban már nem az asszimiláció, hanem a magyar társadalom belsô egyensúlytalansága, a társadalmi struktúrák torz fejlôdése, illetve a politikai élet deformálódása: az asszimiláció problémái ilyenformán nem okként, hanem okozatként jelennek meg.
Bibó István elméleti fejlôdése – a szerzô feltevése szerint – jól leírható Németh Lászlóhoz fûzôdô viszonyának alakulásával. Németh László ugyanis Horváth Barna, Guglielmo Ferrero, Hajnal István és Erdei Ferenc mellett azon gondolkodók egyike volt, akik igen jelentôs hatássa voltak a fiatal Bibó világképének alakulására. A két világháború közötti középosztálybeli fiatal magyar értelmiség számos más tagjához hasonlóan Bibó is rendszeresen olvasta Németh László egyszemélyes folyóiratát, az 1932–1936 között megjelenô Tanút, jóllehet magával a szerzôvel csak valamikor a harmincas évek végén találkozott személyesen. Dénes Iván Zoltán szerint az ekkor zajlott beszélgetés teszi világossá, hogy „Németh László kelet-európai koncepciója és Szekfû Gyulával folytatott vitája között… mély belsô összefüggés van: a kettô együtt éppen nem egy beszûkült magyar, hanem mind Kelet-, mind Nyugat-Európa felé szélesen kitekintô, a német-osztrák kapcsolatra leszûkített szekfûi szemléletnél lényegesen tágabb perspektívát nyit meg. Ugyanakkor ez a szemlélet mellékesen, de magától értetôdôen igazolta azt az ösztönösen helyes »kuruc« nézetet, mely az ország politikai súlypontjának 400 éves Bécsbe költözését, Buda fôváros jellegének megszûnését nem valami természetes folyamatnak, hanem nagy nemzeti szerencsétlenség részének tekintette. S az egész elgondolást mélységesen aktuálissá tette az a sötét árnyék, mely ekkor már rávetôdött egész Európára: a mindent elnyelni készülô hitleri birodalom árnyéka.” (176–177. o.) Ez az idézet egyértelmûen jelzi azt is, hogy Bibó számára a Szekfû-koncepciót valójában Németh László közvetítette, s azt is, hogy Bibó a Szekfûre vonatkozó Németh László-féle negatív értékítélettel – amely elôször 1947–48 körül jelenik meg nála – lényegében véve élete végéig azonosult.
Németh László Szekfû értékelése azonban az évek során maga is jelentôs módosulásokon ment keresztül: Németh mind több fenntartással szemlélte Szekfû történetírói munkásságát. Úgy vélte, hogy az a „kismagyar–nagymagyar” fogalompár, amellyel Szekfû leírja a magyar történelmet, aktuálpolitikai célokat szolgál, s valójában a történetíró Habsburg-szimpátiáiról árulkodik. Márpedig Németh László – miként Szabó Dezsô is – azon túl, hogy határozottan negatívan ítélte meg a Habsburgok magyarországi királyságát, 1867-et, a kiegyezést végzetes dátumnak tekintette. Szerinte a dualizmus politikai konstrukciója tragikus módon fölgyorsította a magyar közélet fordított kiválasztását, míg Szekfû szerint a kiegyezés nagyon is helyes reálpolitikai cselekedet volt, amelyet azonban a külföldrôl importált liberalizmus eszméitôl megfertôzött magyar politikai elit nem tudott kellôképpen kiaknázni. Németh László a nagymagyar–kismagyar fogalompár helyébe a maga mélymagyar–hígmagyar–jöttmagyar nem kevésbé ideologikus triászát állította. „Szekfû önképe a »nagymagyar« politika, ellenségképe pedig a »kismagyar« politika volt, a belsô és külsô ellenségek ehhez kapcsolódtak” – írja a szerzô Szekfû Gyula és Németh László történelemfelfogásának egybevetésekor, mely egyébként a könyv egyik legfigyelemreméltóbb eleme, majd hozzáteszi: „Németh László ezt az »ádáz próféta« örökséget kapcsolta össze Szekfû hanyatlástörténeti sémájával, és az elôbbi jegyében módosította az utóbbit.”
Németh László az 1930-as évek második felében tehát mind egyértelmûbben szembefordult a Szekfû Gyula által képviselt történelemfelfogással. Ez hosszadalmas és nehéz folyamat volt, amelynek végeredménye egy több forrásból táplálkozó, ám autochton jellegû, a Kisebbségben címû röpiratában megfogalmazott koncepció lett. Nem kétséges, hogy a Kisebbségben igencsak problematikus írás: nem véletlenül szokták az életmû mélypontjának tartani, mindenekelôtt azért, mert a kiegyezés nyomán meginduló közéleti és politikai kontraszelekció tételét összekapcsolta a német és zsidó asszimiláció kérdéskörével. Mint köztudott, a rázúduló kritikák nyomán Németh László következô írásaiban lépésrôl lépésre visszavonta vagy legalábbis módosította a Kisebbségben legtöbb állítását. Dénes Iván Zoltán, miközben rámutat arra, hogy Németh Lászlónak a zsidó asszimilációval kapcsolatos álláspontja sértô és igazságtalan volt – lényegében véve Bibó értékelését követve –, leszögezi, hogy Némethet mindazonáltal nem lehet antiszemitának tartani. Az 1943-as szárszói konferencián tartott beszédének a zsidókérdésre vonatkozó passzusairól pedig a következôképpen vélekedik: „Németh László megjegyzése arról, hogy az »önkritikátlan, bosszúszomjas« zsidóság aránya szükségképpen meg kellett hogy erôsödjön a zsidótörvények hatására a »szemérmes kultúratisztelôvel« szemben, és az a másik, miszerint »Shylocknak a szív kell«, tapintatlan és (az utóbbi) nagyon sértô volt. Mindkettô Németh László nemzetfelfogásának, az egységes nemzet normatív kulturális-etnikai-erkölcsi értelmezésének a következménye volt. Annak, hogy az állampolgári jogegyenlôség politikai fogalma helyett valamilyen megteremtendô nemzeti vallásféleség programideológiája jegyében interpretálta a magyar nemzet önazonosságát, korabeli szóhasználattal: nemzeti jellegét, eredetiségét, alkatát.” (92. o.)
A gyarmati kapitalizmus tétele, amely a szárszói beszéd egyik központi motívuma, a korszak népi mozgalmában persze egyáltalán nem számított szokatlan véleménynek: a hasonló Szabó Dezsô-féle gondolatmenetek mellett mindenekelôtt Erdei Ferenc koncepciójára kell e tekintetben gondolnunk. Ám, végül is, melyik az az elem, amely miatt Németh László világképe olyannyira különbözik a Szekfûétôl? – teszi fel a kérdést a szerzô. Válasza szerint ezt mindenekelôtt a Németh László-féle sajátos, értelmiségi vagy harmadikutas szocializmus koncepciójában lehet megtalálni. Ez az a pont, melynek révén Németh László meg tudja haladni a Kisebbségben-nek sok tekintetben A harmadik nemzedék hasonló jellegû gondolatmeneteire támaszkodó hanyatlástörténeti sémáját, és pontosan ez az a motívum, amely oly nagy hatást gyakorolt Bibó Istvánra, amikor megrajzolta saját vízióját a szocialista társadalomról: „A jelenrôl kialakított véleménye s különösen az osztály nélküli értelmiségi társadalomról alkotott kispolgári szocialista víziója viszont részben vagy egészben elszakadt ettôl a kettôs kötôdéstôl, és lehetôvé tette, hogy a függetlenségi hagyomány és a demokratikus társadalmi és politikai fejlôdés elkötelezettjei kapcsolódhassanak hozzá.... Az a meggyôzôdés, miszerint a magyarság saját feladatának megoldásával példát adhat Európának, és annak a hite, hogy a magyar értelmiség hivatott arra, hogy az osztálynélküli társadalom megvalósítását kezdeményezze, a totális diktatúra kiépülésének idején és után illúziónak bizonyult, de olyan illúziónak, melynek volt realitása.” (94. o.)
Az idézet utolsó mondata egy fontos, de elsô olvasásra furcsa szóösszetételt tartalmaz: ez pedig az illúzió realitása. Ennek alapvetô szerepe van Dénes Iván Zoltán koncepciójában. Ezt ugyanis szembeállítja a realitás illúziójával, amely felfogása szerint a szekfûi életmû legfôbb jellemzôje. Az elképzelés mögött nyilvánvaló módon a bibói feszült lényeglátó–hamis realista fogalmi kettôssége húzódik meg. Bibó István vonatkoztatási rendszerében gondolkodva tehát Németh László a rossz valóságot sok esetben a próféta egzaltált pózában elutasító feszült lényeglátó, míg Szekfû Gyula ugyanezt a rossz valóságot elfogadó és annak játékszabályai között biztonsággal mozgó hamis realista. Bibó – és az ôt értelmezô Dénes Iván Zoltán – nem hagy kétséget afelôl, hogy bár a kétféle, más és más módon, de mégiscsak eltorzult gondolkodás- és viselkedésmód között számára a Németh László-féle a rokonszenvesebb és termékenyebb, mindazonáltal mindkettôt meg kell haladni. Az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem pontosan ennek a meghaladási kísérletnek a dokumentuma. Bibó rámutat arra is, hogy a zsákutcás magyar történelem politikai elitjeinek ez a skizoid kettéválása lényeglátókra és hamis realistákra tulajdonképpen az európai politikai gondolkodásban eleve jelen levô utópikus–realista kettôsségének sajátos megjelenési formája. Végsô soron az egész koncepció mögött Bibónak az érték és valóság kívánatos viszonyára vonatkozó elôfeltevése rejtôzködik. Ez, mint a neokantiánus jogfilozófia egyik alapproblémája már a fiatalkori, jogelmélettel foglalkozó Bibó-írásokban megjelenik, s ezt követôen az életmû egyik fô kérdéseként valamennyi írásában jelen van mint kimondott vagy nem kimondott elôfeltevés.
A könyvet lezáró, Vonzások és választások címû részben a szerzô Bibó István Németh Lászlóhoz és Szekfû Gyulához fûzôdô viszonyát kronologikus módon tekinti át. Itt kiváltképpen érezhetô, hogy a könyv koncepciója többéves, komoly levéltári kutatás eredményeként formálódott ki. A három gondolkodó elméleti és személyes kapcsolata ily módon ez idáig publikálatlan kéziratok és levelek elemzése során tárul fel az olvasó elôtt. Különösen figyelemreméltóak azok az elemek, amelyek Bibó István és Németh László 1956-os írásainak párhuzamait tárják föl. Immár konkrét elemzések keretében ismét csak kiderül, hogy Bibó István szocializmusképe milyen közeli rokonságot mutat Németh Lászlóéval. Itt meg kell azonban említeni azt is – ami persze az itt recenzált kötetnek nem témája –, hogy a sajátos bibói szocializmuskép középpontjában a kölcsönös szolgáltatások társadalmának víziójával legalább annyira magán viseli Hajnal István hatását, mint Németh Lászlóét. Az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem kontextusának megrajzolása során talán bôségesebben is lehetett volna tárgyalni a két világháború közötti alkat-vita fôbb reprezentánsainak nézeteit: még markánsabban jelent volna meg az a különbség, ami Bibót ezektôl a szerzôktôl elválasztja.
A bibói életmû szóban forgó megközelítése, nevezetesen a Németh László munkásságához való viszony optikáján keresztül történô értelmezése igen termékenynek bizonyult. Mindenekelôtt Bibónak a népi mozgalomhoz való viszonyát illetôen jutunk új szempontokhoz. A Borbándi Gyulához a hetvenes években írott, monográfia terjedelmû levélbôl persze egyértelmûen kiderül, hogy Bibó élete végéig a népi mozgalomhoz tartozó szerzôként tekintett saját magára, ennek a kapcsolódásnak a miértje és a mikéntje azonban egyáltalában nem evidens. Az életmû liberális értelmezôi, miközben tényként kezelték ezt a bibói öndefiníciót, túl sokat nem tudtak kezdeni vele. Ez persze érthetô, ha számításba vesszük, hogy a bibói életmû egyik fô jellemzôje éppen a sajátos szocializmusfelfogás és kereszténységértelmezés ötvözése a liberális tradícióval. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Bibó esszéisztikus jellegû írásainak alapvetôen argumentatív stílusa oly szembeötlôen különbözik a népi mozgalom számos képviselôjének – többek között éppen Németh Lászlónak – prófétikus jellegû hangvételétôl. Ezek a tényezôk könynyen arra ösztönözhetik az olvasót, hogy Bibónak a népi mozgalomhoz fûzôdô viszonyára vonatkozó kijelentéseit ne vegye túl komolyan, és csupán afféle udvariassági-szolidaritási gesztusként kezelje. Dénes Iván Zoltán könyve fontos hozzájárulás ahhoz, hogy úgy haladjuk meg ezt a féloldalas interpretációt, hogy eközben nem halványítjuk el Bibónak a liberális tradíció melletti elkötelezettségét sem. A Németh László munkásságához és személyiségéhez való viszony feldolgozása tehát fontos adalék annak megértéséhez, mire is kell gondolnunk akkor, amikor Bibó jelentôségét abban látjuk, hogy életmûvében különbözô elméleti-politikai álláspontokat tudott egyedülálló módon egyesíteni.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta