„A tudósok hadakoznak a tévedés ellen, a mûvészek pedig körüludvarolják az illúziót. Azt gondolhatnók ennek alapján, hogy a tudomány az igazságot keresô Fehér Lovag, a mûvészet pedig a tévedésekben tobzódó Fekete Lovag. Mégse gondoljuk: nem volnánk méltányosak. Sok észlelési illúzió ugyanis több, mint puszta tévedés: inkább önnön jogukon létezô tapasztalatok, melyek rávilágítanak a valóságra. A mûvész éppen az illúzióak ezzel a megvilágosító erejével él. ”Bevezetés helyett: egy idegen civilizációknak szóló üzenet tanulságai:(R. L. Gregory)
Az idegen civilizációknak szóló üzenet persze már jóval korábban olvashatatlanná válik, és valójában az is kérdéses, hogy ha valaki idejében rábukkanna, tudna-e kezdeni vele valamit. Ernst H. Gombrich szerint ugyanis „egy kép olvasása, bármely üzenet befogadásához hasonlóan, a lehetôségek ismeretétôl függ: csak azt tudjuk felismerni, amit tudunk„, és kizárólag azért ismerjük fel a képen szereplô lábakat, mert tudjuk, hogy azok lábak; és ugyanez a helyzet bármelyik másik részlettel is. Tehát egy idegen alkalmasint arra sem jönne rá, hogy a férfi és a nô az ûrszonda elôtt áll (mármint ha egyáltalán felismerné az embereket). Arról már nem is beszélve, hogy a nô leeresztett karjának egy részét eltakarja a teste, tehát az „egy flamingó nyakához és csôréhez hasonlóan vékonyodik el„, mondja Gombrich. Ami egyszerûen értelmezhetetlen annak, aki az ember felépítése mellett nem ismeri az újkori európai ábrázolási konvenciókat is. És ezzel már el is jutottunk a tulajdonképpeni problémához: a biológus Colin Blakemore egy, az illúzióknak a tudományban és a mûvészetben betöltött szerepét tárgyaló kötetben 2 azt a kérdést teszi fel, hogy miként csapható be az agy (és miként jönnek létre az illúziók), de valójában inkább azt kellene kérdeznie, hogy miként hozza létre például a térérzékelést is. „Hiszen a retinakép a látható világnak csupán kétdimenziós vetülete. A harmadik dimenzióról való összes ismeretünknek a kétdimenziós vetületek értékelésén kell alapulnia„, állapítja meg Blackmore. Berkeley annak idején azt állította, hogy „látásunk nem érzékel közvetlenül mást, csak fényt, színeket és alakzatokat; hallásunk is csak zörejeket fog fel„, vagyis nem a szomszéd utcában elhaladó jármûvet halljuk , hanem bizonyos zajokat csupán, melyek alapján agyunk megpróbálja rekonstruálni az eseményeket. Eközben pedig a tanulásnak is nagy, sôt, bízvást állíthatjuk, hogy alapvetô szerepe van: a pszichológus James Gibson említi egyhelyütt, hogy akármilyen szögbôl lássunk is egy ajtót, agyunkban mindig ugyanaz a kép jön létre (vagyis mindig ugyanazt az ajtót „látjuk„), noha a retinánkon mindig más és más kép jelenik meg.
Camera abscura, avagy a perspektíva rövid áttekintése
Amennyiben léteznének földönkívüliek, úgy legalábbis nagyon valószínû, hogy rendelkeznének térlátással is, hiszen ez roppantul megkönnyíti az akadályok elkerülését egy buktatókkal és csapdákkal teli, három dimenziós világban. Abban viszont egyáltalán nem lehetünk biztosak, hogy ôk is megrendezhetnének egy, a budapestihez hasonló Perspektíva-kiállítást, amirôl tulajdonképpen ez az írás is szól. Méghozzá azért nem, mert a tér, a térbeli mélység és a távolság bemutatásának túlságosan is sok, kultúráktól és konvencióktól függô módja van: a térérzékelés és a térábrázolás két különbözô dolog (a kiállításon is szereplô Kônig Frigyes szerint „»A valóságos tér«, az errôl nyert képzeteink, a tudati kép és az ábrázolás különbözô dolgok. A geometria csak elméleti eszköz a tér érzékeltetésére, tehát... az alkotói invenció komoly szerepet játszik„). A néhány sorral korábban már említett Gibson (az ábrázolások jelképrendszerével persze nem sokat törôdve) egyenesen azt állítja, hogy a középkori festôk például nem akkorának ábrázolták az embert, mint amekkorának a retinán megjelenô kép mutatta, hanem akkorának, amekkorának tudták – abból indultak ugyanis ki, hogy valaki nyilvánvalóan nem lesz kisebb attól, hogy messzebb van. És az a 15-16. sz-i kínai tájképfestô is teljesen más tradíciók alapján képezte le a teret, mint az az európai, aki ekkor már használta a vonalperspektívát 3 .
És itt rögtön pontosítsuk is, hogy a perspektíva alatt itt mit kell értenünk. Maga a kifejezés lexikonjaim szerint a latin perspicere (átlát, áttekint) szóból származik, és ha nagyon általánosan akarunk fogalmazni, akkor jelentheti a látás törvényszerûségeit általában; nagyon szûken értelmezve pedig használhatjuk a tárgyak térbeliségét érzékeltetô, a geometrian alapuló, síkbeli ábrázolásra is. Ez a kétféle értelmezés pedig elsô ránézésre mintha majdhogynem ugyanazt jelentené, hiszen a retinán is a az eukleidészi síkgeometria szabályainak megfelelôen rajzolja ki a külvilág tárgyainak képét a szemlencsén megtörô fény. Több, mint kétezer éve köztudott, hogy a szûk nyíláson bevetülô fény a szemközti falra fordított állású képet vetít, és Eukleidész, Arisztotelész, Alhazen, Leonardo és Kepler egyaránt felvetették a kérdést, hogy ez mennyire hasonlít a szem mûködésére, és így végsô soron mennyi köze van a látásnak a geometriához. A kiállítás egyik darabja, a szemmodellként mûködô camera obscura az 1880-as évek Németországából ezt a hasonlatot teljesíti ki, Kônig Frigyes Látóterek címû festménye 1978-ból viszont azt mutatja meg, hogy bár a geometriai alapelvek egyszerûek, a végeredmény nagyon is bonyolult, és valójában mennyire torz is az a kép, amibôl aztán az agyunk megalkotja a „valóságot”.
A Mûcsarnokban összegyûjtött tárgyak persze a látás problémájánál sokkal átfogóbb és általánosabb módon mutatják be a perspektívát: a szem fiziológiája és a biológiai megközelítés a problematika egyetlen szeletét jelentik csupán, és egyfajta történeti megközelítést használva leginkább azt mutatják meg, hogy miként ábrázolták és ábrázolják a teret meg a térben elhelyezkedô három dimenziós testeket Dürertôl máig (sôt, akár holnapig) bezárólag, illetve miként hozható létre a térbeliség illúziója akár mûvészi, akár pedig különbözô olyan mûszaki (vagy mûszaki ihletésû) berendezésekkel, mint amilyen a camera obscura mellett a függôleges perspektívaszínház, a kukucskálódoboz vagy a papírdioráma is.
Ezek azért kerülhettek ide, mert az összes mûvészi módszer közül talán a perspektívikus ábrázolás fonódik össze a legjobban az újkori tudománnyal és technikával, és esetleg még azt a feltevést is megkockáztathatnánk, hogy ha egy idegen civilizáció ugyanolyan perpektívikus festményeket alkotna, mint amilyen Antonio Galli Bibiena festménye is 1767-bôl ( Jézus és a vérfolyásos nô ), akkor a szemük mellett a geometriájuk is a miénkhez hasonló kellene, hogy legyen 4 .
Monge: modellek helyett illusztrációk
És itt van a helyük a különféle illusztrációknak, a fény terjedését és a perspektíva törvényeit bemutató rajzoknak meg az ábrázolás történetében csak egészen késôn megjelenô mûszaki rajzoknak is. William Peckham 1542-es Perspectiva Communis a, Dürertôl A test rajzolása perspektivikus segédeszközökkel vagy Wentzel Jamnitzer 1568-as, szabályos testeket ábrázoló Perspectiva Corporum Regularium a jócskán megelôzik a gyakorlati alkalmazást: miközben egyes festôk rácshálózaton keresztül méricskélik az ábrázolandó tárgy perspektivikus torzulásait 5 , vagy éppen camera obscurával vetítik ki a megfestendô tájat, aközben a szabadalmi hivatalok egészen a 19. sz. elejéig nem tervrajzokat, hanem mûködôképes modelleket kérnek, és a nagy tudományos társaságok (mint amilyen a Francia Tudományos Akadémia vagy a Royal Society is) azzal kezdik mûködésüket, hogy modellezôket fogadnak fel.
De modellek alapján dolgozik a firenzei dómot megépítô Brunelleschi-tôl a Westminster Hall faszerlezetét modellek alapján megtervezô Hugh Herlandig mindenki, mivel a mûvészi igényeket tökéletesen kielégítô perspektíva egyszerûen nem elég ahhoz, hogy egy háromdimenziós tárgyat egyetlen, perspektivikus nézet alapján rekonstruálhatóan mutasson meg. Semmi meglepô nincsen hát abban a feltételezésben, hogy a Mûcsarnokban kiállított és Párizst, illetve különbözô nevezetességeket bemutató 17-18. sz-i papír diorámák 6 is modellek: az adott helyek térbeli modelljei, melyek úgy vannak megtervezve, hogy minél valósághûbb látványt nyújtsanak.
A modellek valósághûségével 7 aztán csak az a Gaspard Monge nevéhez fûzôdô ábrázoló geometria 8 tudja felvenni a versenyt, ami a 18. sz. legvégén jelent meg, és amit kezdetben erôdítmények ábrázolásához használtak 9 . Itt már nem egy, hanem több nézete van a testnek: ezért láthatóak tehát a Perspektíva kiállításon is hengerek, kúpok, gömbök és egyéb geometriai alakzatok Monge-féle vetületi rajzaikkal együtt a különbözô mûszaki rajzok és Landau Alajos Rajzoló geométriá ja mellett.
VR és egyebek
A Monge-féle geometria segítségével tehát mintegy visszahelyezhetô a három diemnziós térbe az ábrázolt tárgy, de ugyanúgy körüljárni és a lehetô legkülönbözôbb szögekbôl is szemügyre venni, akár az igazit, majd csak a virtuális realitás megjelenésekor lehet. Morton Heilig 1662-ben kapja meg a #3,050,870 számú amerikai szabadalmat a „Sensorama Simulator„-ra: az ember egy motorkerékpár vezetôülésébôl bejárhatta az '50-es évek Brooklyn-ját, és eközben hallhatta az utazással járó zajokat, láthatta az elôtte elsuhanó tájat – sôt, még a rázkódást is érezhette, mert Heilig a minél teljesebb élethûségre törekedett. De „nem számítógépprogramozó vagy elektromérnök volt – mondja róla a virtuális realitás történetérôl könyvet író Howard Rheingold -, hanem filmoperatôr, fényképész, vetítôberendezések és kamerarendszerek feltalálója„, és ezek szerint inkább Hollywood-ból, semmint a NASA-tól vagy az amerikai Védelmi Minisztériumtól származik ammak a virtuális realitásnak az ötlete 10 is, aminek köszönhetôen immár nem csupán nézôi, de interaktív részesei és módosítói is lehetünk a perspektívának. Ennek elvileg persze korábban, a „mechanika korában” sem lett volna akadálya, ám a hagyományos felfogást képviselô mûvészet legfeljebb odáig merészkedett el (például Matthias Küssel Illusztrációk Francesco Sbarrához címû, 1650 körül keletkezett alkotásánál), hogy egy dobozba számos tárgyat helyezett, és az ember a nagyító lencsékkel felszerelt, megszámozott kémlelônyílásokon belesve mindig más és más részletet figyelhetett meg.
A virtuális realitásnál azonban az is fontos, hogy ugyanúgy kölcsönhatásba kerülhessünk a tárgyakkal, mint a valóságban, illetve, hogy eközben kihasználhatjuk az új technológia nyújtotta további lehetôségeket, és például olyan tereket is bejárhatunk, amelyeket a valóságban soha. Fernezelyi Márton és Szegedy-Maszák Zoltán Promenád projektje „a valós és a virtuális tér, a mozgás és mozgás-illúzió kérdéseivel foglalkozik„: a látogató tetszôleges irányokba mozdulhat el a virtuális térben, ha maga is ugyanabba az irányba mozog a valóságos térben egy, a kezében tartott helyzetérzékelô-zseblámpával felszerelkezve 11 ; egészen a vetítôvászonhoz közelítve pedig egy virtuális szobából egy másikba juthat át.
Vagy hogy egy másik, a tér fogalmának egészen különleges dimenziókat adó megoldást említsünk, Az olvasható város (Jeffrey Shaw interaktív installációja Dirk Groneveld közremûködésével 12 ) „olyan mesterséges környezet, amelyben a látogató egy olyan városban kerékpározhat [egy fizikailag is létezô kerékpáron], melynek utcáit háromdimenziós szavak és mondatok határolják... következésképpen az itteni kerékpárút egyben egy szövegbeli utazás is„, áll az installáció ismertetôjében, és a pedált tekerve meg a kormányt forgatva lehetôségünk nyílik Manhattan, Amszterdam és Karlsruhe utcáinak sajátos és egyedi, a bejárt útvonaltól függô olvasatot adni 13 .
Perry Hoberman Rendszerkarbantartásában pedig már három féle tér vetül egymásra: a videokamerák által a valóságos, a modellbútorokból felépülô és a csak a számítógép memóriájában létezô virtuális szobáról továbbított képekbôl áll össze a végeredmény, és mi mind a virtuális, mind pedig a modellvilág tárgyait szabadon mozgathatjuk ide-oda. Az így létrejövô tér pedig már legalább olyan messze van a 15. sz-i európai festôk által perspektívikusan ábrázolt világtól, mint egy feltételezett idegen faj egyáltalán nem emberi léptékû terei.
1 A gravírozott lemezen pedig az ûrszonda képe és útvonala; egy meztelen emberpár; a Nap helye a Tejútrendszerben 14 pulzárhoz viszonyítva, stb.
2 Amit véletlenül éppen Gombrich szerkesztett
3 Ami egyébként többé-kevésbé már (az ezen a kiállítson nem látható) Bernardo Daddi 1340 körül készült Angyali üdvözlet én is megjelenik.
4 Az evolúcióbiológus Richard Dawkins szerint a Földön legkevesebb negyven (de elképzelhetô, hogy több, mint hatvan) alkalommal és legalább kilenc, alapvetôen különbözô módon, külöbözô szervekbôl kifejlôdve jött létre a szem. A magasabbrendû állatok szemének mûködése a különbözô eredet ellenére is meglepôen hasonlít, tehát nem is kell olyan nagy bátorság annak feltételezésére, hogy egy földönkívüli szeme is hasonló szerkezetû lenne. Arra viszont semmilyen bizonyíték nincsen, hogy az értelemnek az eukleidészi geometriát kell választania: nyugodtan elképzelhetô volna egy olyan civilizáció is, ami topológikus geometriát használ, tehát nem képes megalkotni a síkperspektívát. És bár ez a civilizáció valószínûleg nem tudna ugyan pontosan záródó ajtókat vagy fogaskerekek készíteni, azért hiba lenne feltételezni, hogy minden civilizációnak az európai jellegû (és ennek megfelelôen matematikai-geometriai megalapozottságú) technológiára kell épülnie.
5 Szó, ami szó, a Dürer által választott lantnak tényleg eléggé bonyolult alakja van.
6 Ezek a nézô tekintetének irányára merôlegesen felállított, térben egymás mögött elheleykedô papírsíkokkal keltik a távolság és a térbeli mélység érzését.
7 De azért a modellek használhatóságát sem szabad túlbecsülni. Már Vitruvius figyelmeztetett rá, hogy „Nem lehet... mindent ugyanolyan szabályok szerint csinálni, hanem vannak egyes dolgok, amik kis modellek nyomán nagyban hasonlóan megcsinálva mûködnek, mûsoknak nem lehetnek modelljei... nem egy olyan is van, ami modellben valószínûnek látszik, mikor pedig épülni kezd, összedûl.”
8 Géometrie deskriptive (Ábrázoló geometria), 1794-1795. Az ábrázoló geometria a projektív geometria része.
9 Napoleon egy idôben hadititokként kezelte. Monge egyébként a Mézières-i katonai iskola tanáraként többek között erôdítéstant is oktatott az új geometria kidolgozásakor.
10 Heilig valóban tervezte, hogy „realitás 10 centért” típusú szórakoztató berendezéseket állít fel. Eredetileg ugyan arról beszélt, hogy a Sensorama milyen kiváló oktatási lehetôségeket jelent, de valójában leginkább a mozi potenciális vetélytársaként gondolt a berendezésre.
11 „A helyzetérzékelô által a valós térben mért pozíciónak megfelelôen változik a nézôpont a virtuális térben is, így ha a nézô az eszközt kézben tartva sétál a kiállítótérben, mozgádának megfelelôen változik a kivetített kép.”
12 Felhasználói program: Gideon May.
13 Az embernek óhatatlanul a Heilig-féle virtuális Brooklyn jut az eszébe, de gondolhatnánk a másik híres, korai VR-kísérletre is, az 1970-es évek Aspen Map-jére is, ahol szintén egy várost lehetett bejárni, de a Sensorama moziszerû passzívitásával szemben elég volt rámutatni egy házra, hogy már a bent is legyünk – vagy éppen a ház történetével kacsolatos, szöveges informácókat jeleníthettünk meg.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu