Itt van mindjárt a bécsi származású Bruno Bettelheim sokat idézett dolgozata A mese bûvölete és a bontakozó gyermeki lélek címû könyvbõl, ahol is a freudi szokásnak megfelelõen az ödipális séma alapján nyernek értelmezést a Piroskával történtek. A szerzõ ugyanis valami rejtélyes oknál fogva biztosra veszi: e bugyuta kislány legfõbb vágya „tulajdonképpen” nem más, mint hogy elcsábítsa az apját, illetve hogy olyan helyzetet teremtsen, amelyben az apja csábítja el õt. Röviden fogalmazva, Bruno Bettelheim szerint Piroska története ennek a vágynak a serdülõkori újraéledésérõl és diadalmas meghaladásáról szól.
Ha az ember a fentiek fényében olvassa el magát a mesét, mondjuk a Grimm-testvérek által szerkesztett, Bettelheim által is legjobbnak tartott és egyben legnépszerûbb változatot, önkéntelenül is sok-sok nõi kacérkodásra számít, no meg annak az ocsmány fráternek az aktív közremûködésére, aki bizonyára meg sem érdemli, hogy apának nevezzük. De akármilyen figyelmesen követjük is a történet fonalát, semmi ilyesmit nem találunk benne. Piroska atyja például, akinek Bettelheim premisszái alapján legszívesebben kicsavarnánk a nyakát, nemhogy semmi disznóságot nem követ el, hanem egyszerûen fel sem tûnik a mesében.
De hogy ne áruljunk zsákbamacskát, idézzük fel vázlatosan, mirõl is szól a Piroska és a farkas címû mese. A címszereplõt, aki egy pontosan meg nem határozott korú leány, édesanyja elküldi az erdõben lakó beteg nagyanyához, hogy vigyen neki ételt és italt, nevezetesen kalácsot és bort. (Hogy miért kell épp alkoholos italt adni a göthös öregasszonynak, azt most ne firtassuk.) Piroska útközben találkozik a farkassal, aki miután kitudakolja a nagymama lakcímét, ráveszi a kislányt, hogy térjen le az ösvényrõl és szedjen virágot. Amíg Piroska ekként késlekedik, a farkas felkeresi a nagyit és gyorsan-frissen felfalja. Mire Piroska megérkezik, a farkas a nagymama ruhájában díszeleg az ágyban, s annak szerepében kezd el társalogni a kislánnyal. Bár Piroska észlel néhány olyan jelet, melyek arra vallanak, hogy az ágyban fekvõ személy nem a nagyi, a farkas elõször türelmesen gyõzködi a leányt, ám amikor a szája méretére vonatkozó gyanakvó kérdés elhangzik, õt is felfalja. De nemsokára jön a vadász, felvágja a farkas hasát, ahonnan épségben kijöhet Piroska is és a nagymama is. Ezután Piroska tanácsára telepakolják a farkas hasát nehéz kövekkel, a vadász pedig lenyúzván az állat bõrét, eltávozik. A nagymama elfogyasztja a hozott ételt és italt, Piroska pedig levonja a történet tanulságát: „Soha többé nem térek le az útról, és nem szaladgálok be az erdõbe, ha egyszer édesanyám megtiltotta”.
Amint látjuk, magából a mesébõl nemcsak az nem derül ki, hogy az apa milyen ocsmány praktikákkal próbálta elcsábítani a saját kislányát, hanem az sem, hogy Piroskának volt-e, van-e egyáltalán édesapja. Akkor hát vajon honnan veszi Bettelheim, hogy a mese alapja az ödipális konfliktus, illetve annak kései újjáéledése? Az ember hirtelen hajlamos arra gyanakodni, hogy Bettelheim egy másik mesét olvasott, vagy ugyanazon mese más változatát vette alapul. De nem. Hiszen tanulmánya közepe táján maga is explicite bevallja, hogy „a Piroska és a farkas- ban sehol nem említik az apát„, amit maga is szokatlannak tart az ilyen típusú tündérmesében, de nem esik kétségbe. „Ez azt sejteti – állítja nagyvonalúan –, hogy az apa jelen van ugyan, de rejtett formában.” Majd hét sorral alább – mely sorok arról szólnak, hogy a kislányok általában szeretik, ha szeretik õket – a sejtés minden érv nélkül bizonyossággá szilárdul és konkretizálódik: „Most már láthatjuk, hogy az apa valóban jelen van a Piroska és a farkas mesében, két ellentétes formában: egyrészt mint farkas, amely a leánygyermeken elhatalmasodó ödipális érzelmekkel járó veszélyek kivetítése, másrészt mint vadász, védelmezõ és megmentõi szerepben.”
Egyszerûsítsük le az elmondottakat: abból, hogy valaki nincs, elõbb csak sejthetõ, majd biztosra vehetõ, hogy mégiscsak van. Mint tudjuk, ez a sajátos logika bizony nem idegen a pszichoanalízis tudományától, ám a tapasztalat szerint racionális érvekkel kikezdhetetlen, lévén, hogy az analitikus minden ésszerû ellenvetésre ezt válaszolhatja: kérem szépen, az emberi lélek se nem gép, se nem matematika. Ami viszont igaz, s így aztán bizonyos értelemben legitim módon nyer beláthatatlanul tág teret az idiotizmussal határos értelmezõi önkény. A dolog, legalábbis számomra, akkor válik tényleg izgalmassá, amikor a szóban forgó önkény más-más úton, de ugyanarra az eredményre vezet.
Jó példa erre a Piroska és a farkas címû mese hõsnõjének esete, aki rendre a pszichoanalitikusok figyelmének középpontjában áll. Mint már említettem, Piroska életkora a mese alapján meghatározhatatlan. Viselkedésébõl ítélve öt éves éppúgy lehetne, mint mondjuk tizenhat. Mit tegyen ilyen helyzetben az analitikus, akinek ahhoz, hogy egyáltalán tollat ragadhasson, feltétlenül szüksége van valamilyen skatulyára? Dönt, majd megpróbál úgy tenni, mintha ahhoz alapja is lenne. Bruno Bettelheim például elhatározta, hogy Piroskának a bravúros értelmezés sikere érdekében serdülõkorúnak kell lennie. S tényleg az is lett, méghozzá több okból. Elõször is azért, mert egykor vörös színû sapkát kapott a nagyanyjától, ami a szerzõ szerint azt jelenti, hogy az öregasszony ezáltal a saját szexuális vonzerejét adta át a lánynak. Mivel a vörös szín erõs szexuális természetû érzelmeket is jelképez, Bettelheim külön jelentõséget tulajdonít annak, hogy Piroska a mesében úgymond „nyíltan viseli a vörös sapkát” – elmulasztva természetesen annak meghatározását, hogy vajon hogyan lehetne egy sapkát burkoltan viselni.
A másik érv, ha lehet, még eredetibb, olyannyira, hogy értelmes embernek ilyesmi aligha juthatna az eszébe. Amikor Piroska a nagymama ruhájába bújt farkassal tárgyal, mint ismeretes, arról faggatja, hogy miért olyan nagy a füle, a szeme, a keze és végül a szája. Erre figyelt fel Bettelheim, s a következõ kommentárt fûzte hozzá: „E felsorolásban szerepel a négy érzékszerv: a hallás, a látás, az érintés és az ízlelés szervei – a serdülõ ezek segítségével igyekszik megérteni a világot”. Szerzõnket természetesen nem zavarja, hogy ez a vonás az aggastyánokra sem kevésbé jellemzõ: mivel Piroska volt az, aki épp ezekre az érzékszervekre kérdezett rá, a következtetést már le sem kell vonni. Annál inkább, tehetjük hozzá, mert szerzõnktõl függetlenül Erich Fromm is nagyon hasonló eredményre jutott, ráadásul ugyanarra a színre hivatkozva, mint elsõ okfejtésében Bettelheim – még ha az önkény nála egészen másféle utat járt is be. A Mesék, mítoszok, álmok címû könyvében Fromm magában a Piroska névben, ami a mese szerint a nagyitól kapott sapka színével van összefüggésben, a menstruáció szimbólumát látja. Következésképpen, akárcsak Bettelheim, õ is serdülõkorúnak tekinti a kislányt, miközben fel sem merül benne a gyanú, hogy ha valaki egyszer a Piroska nevet kapta, ötévesen éppúgy Piroska, mint mondjuk nyolcvanévesen.
Adott, pontosabban minden értelmes alap nélkül megkonstruáltatott tehát egy serdülõkorú leány. Mi kell ahhoz, hogy e szerencsétlen lény ödipális konfliktusa újraéledjen? Ehhez természetesen kell egy ödipális konfliktus, amihez viszont, nõnemû lényrõl lévén szó, apa is szükségeltetik. De mi van akkor, ha az értelmezett írásmûben nyoma sincs az apának? Sebaj, mondja a pszichoanalitikus, ha nincs apa, mi azért könnyedén bebizonyítjuk, hogy „tulajdonképpen” kettõ is van. Ami szegény Piroskát illeti, mint már utaltam rá, neki apa gyanánt a farkas és a vadász jutott osztályrészül.
Ami az utóbbit illeti, annyi alapja mindenképpen van Bettelheim feltételezésének, hogy a mesének tényleg létezik olyan kevéssé ismert változata, amelyben Piroska apukája a vadász szerepében tûnik fel, de abban úgy menti meg a két nõt, hogy a farkasnak nem a gyomrát vágja fel, hanem a fejét metszi le. Bettelheim szerint épp azért lett ott a gyomor felvágásából fejlevágás, mert Piroska apja volt az, aki tette. „Egy olyan történet – érvel a szerzõ –, amelyben az apa valakinek a hasával tesz valamit, akkor, amikor ideiglenesen saját lánya is éppen benne van, túlságosan erõsen felidézi a lányával kapcsolatos szexuális tevékenységet folytató apa képét, semhogy igazán megnyugtató lenne.” Ez viszont nemcsak önmagában érthetetlen, hanem ráadásul az sem világos, hogy ha Bettelheim szerint az apának legalábbis egyik aspektusa „tulajdonképpen” a Grimmek változatában is a vadász, akkor vajon mi a csudáért döntött itt mégis a farkas kivégzésének eme „nyugtalanító” változata, a hasfelmetszés mellett? Miért zavarta az egyik változatban az, ami a másikban szemlátomást fel sem merült benne? Arra számított talán, hogy a saját lánya vadászruhában nem ismeri fel õt? Természetesen elképzelhetõ, hogy az ember gyilkolás közben nem kifejezetten logikusan gondolkodik, de hogy ilyen butaságot higgyen, az talán mégiscsak túlzás.
Ez azonban a kisebbik probléma. A nagyobb butaság szerintem a Farkasnak a szexuális értelemben vett csábítóval való azonosítása. Pedig épp ez az, amiben a mesét értelmezõ pszichológusok a leginkább egyetérteni látszanak. A különbség közöttük inkább abban van, hogy ki kivel azonosítja a „vén gonosztevõt„, ahogy az állítólagos „másik apa„, a vadász fejezte ki magát a mesében. Az egyébként rendkívül intelligens és szellemes Eric Berne például valami rejtélyes oknál fogva az unokája szoknyája alatt matató nagyapára tippel, Erich Fromm pedig valamiféle szexéhes útonállót lát benne, akitõl a fiatal nõk kezdetben, de csak kezdetben, igencsak irtóznak.
A farkasnak a szexuális értelemben vett csábítóval való azonosítása annyira megszilárdult a szakirodalomban is és a közgondolkodásban is, hogy egyfajta szent dogmának számít. (Ami a közgondolkodást illeti, íme egy hirdetés a Szuper Extázis címû szexmagazin 1999/4-es számának tárkeresõ rovatából: „Egy farkasra vágyom, aki rám feni a fogait. Kedves, csinos, érzéki Piroska vagyok, aki egy gáláns farkasra vár”.) Pedig, ha jól meggondoljuk, a farkasnak a csábítóval való azonosítása igencsak gyenge lábakon áll. Mert vegyük csak sorra a mese e szempontból releváns epizódjait. Amikor a farkas elõször találkozott Piroskával, semmi olyasmit nem tett, ami csábításra utalhatna. Nem mondott neki kedves bókokat, nem simogatta meg sem a haját, sem pedig az orcáját, a térdérõl már nem is szólva. Nem ajánlott fel neki titkos találkát, nem hívta moziba, nem invitálta holmiféle légbõl kapott ürüggyel a hajlékába. A farkas a mese szerint semmi ilyesmit nem tett. Emlékszünk még, hogy mit csinált? Így szólt a leányhoz: „Nézd csak, Piroska, mennyi szép virág virít körülöttünk! Én a helyedben biztos szednék egy szép csokrot a nagymamának!” S hadd tegyük rögtön hozzá, a farkas meg sem próbált segíteni Piroskának a virágszedésben. Mint a mese folytatásából egyértelmûen kiderül, fontosabb dolga akadt õneki, mint hogy holmiféle csitriknek csapja a szelet: a nagymamát akarta, de – a pszichologizáló értelmezésekkel ellentétben – nem megkúrni, hanem fölfalni. Legalábbis erre utal az a lényegtelennek igazán nem mondható mozzanat, hogy a mese szerint tényleg így is cselekedett.
Ami a második, egyben utolsó találkozást illeti, a helyzet megintcsak egyértelmû. Az értelmezõk általában abba szoktak belekapaszkodni, hogy Piroska odaült a nagymama ruhájában fekvõ farkas mellé az ágyra. Bruno Bettelheim például azt állítja, hogy „a farkas azért nem akarja rögtön felfalni Piroskát, amint találkozik vele, mert elõbb ágyba szeretne kerülni vele: azaz kettejük szexuális találkozásának meg kell elõznie a lány felfalását”. A farkas szándékát illetõen nehéz lenne érdemi vitát indítani, mindenesetre a tények nem Bettelheim vélekedését látszanak alátámasztani. Elõször is, a mese szerint nem a farkas hívta oda Piroskát az ágyhoz, hanem a kislány magától ment oda, azt gondolván, hogy a takaró alatt a nagyit fogja találni. Erre még elvileg lehetne azt mondani, hogy a gonosz bestia, minden fiatal lány megrontója pont erre számított, csakhogy magában a mesében semmiféle megrontás nem történt. Nemcsak hogy a pszichológusok által olyannyira áhított szexuális aktus nem következett be, de még csak halvány utalás sem történt ilyesmire. Sem a farkas, sem pedig Piroska részérõl. Ez utóbbit azért fontos hangsúlyozni, mert a pszichológusok meg vannak róla gyõzõdve: Piroskának más sem jár a parányi eszében, mint hogy szexuális élményben legyen része. Bettelheim szerint például azért magyarázza el olyan részletesen a farkasnak a nagymama lakhelyét, mert „jól tudja: csak akkor lehet sikeres a szexuális életben, ha megszabadul a tapasztaltabb vetélytárstól, nevezetesen a nagyitól”.
A pszichológusok képzeletvilágában tehát adott két, szexuális vágyaktól túlfûtött lény, akik a premisszákból következõen ugyanazt akarják. Ám a várakozással ellentétben valami egészen más történik. A farkas szolgaian válaszolgat a kislánynak a saját fülére, szemére, kezére és szájára vonatkozó, minden bizonnyal rendkívül bosszantó kérdéseire, majd hamm: bekapja. A pszichológusok kedvéért még egyszer hangsúlyozni szeretném, a mesében bekapja, s nem megdugja. Pedig a körülmények elvileg ideálisak voltak. A ház, ahol végre édeskettesben lehettek, a lakott területtõl távol, egy erdõben állt. A postás arrafelé bizonyára egyáltalán nem járt, a szomszéd sem ugorhatott be tojásért, mert legalább két kilométerrel odébb lakott, a nagymama sem leselkedhetett már, hiszen rég a farkas gyomrában pihent, sõt az izgága vadász felbukkanására sem lehetett ép ésszel számítani. Akkor meg vajon mi a csuda akadályozta meg a farkast abban, állítólagos ocsmány tervét megvalósítsa, vagy legalább valami halvány jelét adja közeledési szándékának? Miféle csábító az, aki bambán kihagy egy ilyen pompás lehetõséget? E súlyos kérdésekre nem tudok mást válaszolni, mint hogy a farkasnak ilyen tervei és szándékai bizonyára egyáltalán nem is voltak.
De miért fontos mindez számomra? Azért, mert a mese légbõl kapott szexuál-pszichológiai értelmezései oda vezettek, hogy úgyszólván minden figyelem Piroskára, illetve az õ lelkében zajló feltételezett lelki folyamatokra összpontosult, s ezenközben szinte teljesen elhanyagolódott, rosszabb esetben pedig ostoba elõítéletekkel terhelõdött a másik címszereplõ, a farkas habitusa. Pedig akárhogy is nézem, õ a mese igazi motorja, aki a banálisnak induló cselekményt felpörgette, aki az unalomból drámát, a hétköznapiságból feljegyzésre érdemes történelmi eseményt csinált. Mindenesetre korunk hõse még véletlenül sem Piroska, ez a kis ostoba liba, hanem a farkas. Összpontosítsuk hát végre figyelmünket az õ lelkére.
Nézzük elõször is, vajon miként vélekednek róla a lélek állítólagos szakértõi. Ami engem illet, igazából az a mód bosszantott fel a leginkább, ahogy Bruno Bettelheim bánt el vele. Miután „bebizonyította” róla, hogy õ képviseli az apa csábító oldalát, a következõket merészelte állítani: ebben a mesében „a farkas semmi olyasmit nem tesz, ami ne a természetébõl következne: azaz felfal valakit, hogy táplálkozzék”. Bettelheim megállapításában annyi hiba van, hogy az ember hirtelen nem is tudja eldönteni, hol kezdje a cáfolatát.
Elõször is, a Napnál világosabb, hogy a mesében szereplõ farkas alapvetõen különbözik fajtatársaitól. A „maga természete szerint” élõ farkas tudniillik a legritkább esetben táplálkozik nagymamákkal és kislányokkal. Étrendjében általában olyan aprócska állatok szerepelnek, mint például az egér, a patkány, legfeljebb a nyúl. Nagyobb méretû állatokra, mint amilyen az õz, a szarvas vagy az ember, kizárólag ínséges idõkben, például a táplálékszegény téli hónapokban támad, akkor is kötelezõen szervezett csoportokba tömörülve. Nem így Piroska individualista farkasa, aki eleve elutasítja a csordaszellemet, hiszen a mese összes létezõ változatában egyes-egyedül üzérkedik.
S még csak az sem mondható el róla, hogy cselekedeteit holmiféle észveszejtõ éhségtõl fûtött életösztön vezérelné, ahogy az állatok esetében általában lenni szokott. Hiszen a mese nyilvánvalóan nem a téli koplalás idõszakában játszódik. Elvégre az elsõ találkozás alkalmával a farkas épp arra biztatja Piroskát, hogy szedjen virágot, meg azt is megtudjuk a mesébõl, hogy a fákon madarak csiripelnek. Ahol virágok és madarak vannak, ott nyilvánvalóan kell lenniük olyan ízletes apró rágcsálóknak is, amelyeket a farkas könnyûszerrel megkaparinthatott volna. Ha a „saját természete” szerint viselkedik. De Piroska farkasa, mint ismeretes, nem ezt tette, hanem olyasmire vállalkozott, amire a közönséges farkasok még csapatostul sem szívesen vetemednek.
Ráadásul még csak nem is az történt, hogy hirtelen támadt egy bohó ötlete, amit aztán az állatokra jellemzõ esztelen ösztönösséggel gyorsan-frissen realizált. Nem, a mi farkasunknak a jelek szerint kész terve, gondosan kidolgozott projekt je volt. Mivel tudjuk ezt alátámasztani? Mindenekelõtt azzal, hogy nem rögtön, az elsõ találkozás alkalmával falta fel Piroskát. Igaz, ellenvetésként felhozható, hogy a mesének van olyan változata, amely szerint a közelben favágók dolgoztak, akik esetleg fölfigyelhettek volna az áldozat rikácsolására. Ez a magyarázat azonban nem elégséges, hiszen Piroska csakhamar bement mélyen az erdõbe virágot szedni, ahol viszont már biztonsággal végezni lehetett volna vele. Különben meg nincs is értelme ilyesfajta spekulációkba bocsátkozni. Elvégre abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem nekünk kell kitalálni a farkas indítékait, hanem kiolvashatjuk azokat magából a mesébõl is: „Ez a zsenge falatka jobb falat ám, mint az öreg! – gondolta a farkas... – De vigyázat! Lássunk furfangosan a dologhoz, hogy mind a kettõt megkaphassuk. Mert akármilyen öreg csont, azért a nagymama is elkel a bendõmben!”
A fenti monológ megintcsak azt támasztja alá, hogy még véletlenül sem holmiféle hebehurgya, vak ösztön által vezérelt cselekvésrõl van itt szó: ez a farkas fajtatársaitól különbözõen nem csak úgy egyszerûen zabál, hogy életben maradhasson, hanem gondosan mérlegeli az elfogyasztandó ételek minõségét, ésszerû sorrendbe rakva, valóságos menüvé rendezve azokat. Olyan menüvé, amelynek – az állatvilágban honos szokással ellentétben – nem az elejére, hanem a végére kerül a desszert.
Már az eddigiekbõl is kitûnik, hogy Piroska farkasa több lényeges vonatkozásban olyasmit mûvelt, ami fajtatársaira bizony nem jellemzõ: túllépve természetes adottságain, az ember által oly büszkén lobogtatott kultúrához folyamodott segítségért. Zárójelbe téve, sõt túlhaladva a készen kapott genetikai programot, sok tekintetben emberinek mondható viselkedés-, tervezés- és étkezéskultúráról tett tanúbizonyságot. Mi több, s ezt vegyük már végre észre, a mesébõl az is egyértelmûen kiviláglik, hogy a farkas fölényes magabiztossággal kezelte a hagyományos magaskultúra domináns közegét és hordozóját, a verbális nyelvet. Ahhoz ugyanis, hogy egyáltalán szót tudjon érteni Piroskával, a farkasnak elõzetesen meg kellett tanulnia emberi nyelven beszélni.
El tudjuk képzelni, micsoda erõfeszítésbe kerül egy butuska farkasnak valamely idegen nyelv elsajátítása? Szépséges barátnõm például, aki intellektuális képességeit tekintve magasan az állatvilág fölött áll – most fejezi be a második egyetemet –, immár tizedik éve tanul németül, de ha ezen a nyelven kellene rávennie mondjuk engem, hogy szedjek virágot a nagymamának, bizony zavarba jönne. Pedig egy emberi nyelven, nevezetesen magyarul, már régóta folyékonyan beszél, s bizonyos nyelvtani ismeretekkel is fel van vértezve. Nem így a farkas, aki szüleitõl legfeljebb a félelmetes ordítás mûvészetét sajátíthatta el. Van róla sejtelmünk, hogy milyen pokolian nehéz lehet ilyen háttérbõl kiindulva grammatikailag helyesen, ráadásul akcentus nélkül beszélni idegen nyelven? Van fogalmunk róla, micsoda szocializációs nehézségekkel járt a farkas részérõl egy ilyen vállalkozás? Elképzelni is kínos: amíg pajtásai birkóztak, pofozkodtak és fogaikat élesítették, így készülve a majdani közös vadászatokra, a mi farkasunk ott gubbasztott egy fa tövében és szavakat magolt, meg bonyolult grammatikai szabályokkal ismerkedett. Vajon miként vélekedtek róla a többiek? Minden bizonnyal hasonlóan, mint ahogy a gyerekek viszonyulnak a szemüveges, koravén, nagyokos társaikhoz: az átlag kicsit süsünek tartotta, megvetette, sõt talán ki is közösítette. A farkas azonban mindezeket a viszontagságokat emelt fõvel vállalta. Vajon miért? Talán azért, mert – miként a modern értelmiségieknek – neki is volt valamilyen vezérlõ eszméje, amiért az ember is képes sok mindent feláldozni.
Vajon mi lehetett Piroska farkasának eszméje. Erik Berne, ez az éles szemû megfigyelõ, aki pszichológus létére is feltûnõen normális tudott maradni, egy kívülállóval, a földi és szakmai konvencióktól mentes Marslakóval mondatja ki saját zseniális intuícióját, miszerint a farkas fiatalkorában valószínûleg Nietzschét vagy hasonlót olvasgatott, és valami ilyesféle mottó szerint élhetett: „Élj veszélyesen, és halj meg dicsõségesen!”
Mint tudjuk, a farkasnak nem sikerült dicsõségesen meghalnia, de hogy habitusát a nietzschei attitûd mélységesen meghatározta, az már a fentebb elmondottakból is kiviláglik. Akárcsak Nietzsche, õ is mélységes megvetéssel viszonyult a csordaszellemhez, s ennek összes veszélyét bátran vállalva, a radikális individualizmus mellett döntött. Társaival ellentétben egyes-egyedül indult el nagyvadra vadászni, amihez az kellett, hogy mintegy kibújjon a saját bõrébõl, túlfeszítse, sõt feltépje önnön természetes korlátait – azaz ne egy legyen a sok-sok fajtatársa közül, hanem olyasvalaki, akit Nietzsche nyomán leghelyesebb lenne farkasfeletti farkasnak minõsíteni. Mint láttuk, célja elérése érdekében a farkas projektet dolgozott ki, de nem valamiféle zárt, merev, racionális típusút, hanem afféle Nietzschének tetszõt: olyant, amelyben a kreatívan kezelt kultúra mellett a véletlennek, a játékosságnak, az improvizációnak, a mûvészi illúziókeltésnek is rendkívül fontos szerep jut.
Gondolok itt mindenekelõtt arra a jelenetre, amikor a farkas a nagyanya ruhájába öltözött, majd a gyanakvó Piroska kérdéseire válaszolgatott. Ésszerûen nézve a dolgot azt kell mondanunk, hogy ennek a furcsa kis színjátéknak semmi gyakorlati funkciója nincs. Ha a farkas cselekedeteit kizárólag célracionális motívumok, valamiféle észfilozófiai elvek vezérelték volna, a kislányt enélkül is könnyedén felfalhatta volna. Mivel maga Piroska adta meg neki a nagyi címét, a kislánynak semmi oka nem lett volna meglepõdni azon, hogy újdonsült ismerõsét ott találja, ahova bizonyos értelemben maga kalauzolta el. De még ha a farkas túlzottan óvatos lett volna is, ami egyébként nem jellemzõ rá, elrejtõzhetett volna mondjuk az ajtó mögé vagy a ruhásszekrénybe.
De a farkas nem a szokványos krimikben alkalmazott logikus, ám igencsak elkoptatott megoldások valamelyikét választotta, hanem a Nietzsche által olyannyira tisztelt mûvész útjára lépett, aki az improvizatív játék, az illúzió és a szép látszat érdekében kész habozás nélkül lemondani nemcsak az ésszerûségrõl, de a morálról és az igazságról is. A farkas olyanfajta színjátékot celebrált, aminek nincs semmiféle gyakorlati funkciója, hanem csakis az „organikus öncélúság” (Kant) jellemzi, ugyanakkor a mûvészet és az élet, a színpad és a valóság közötti határok olyan illékonyak maradnak benne, amennyire csak lehet. Ha például mûfaját kellene meghatároznunk, nyilvánvalóan nem a hagyományos színház területén kellene keresgélnünk, hanem részint a rítus és a misztérium világában, tehát a régmúltban, részint pedig a huszadik század hatvanas-hetvenes éveinek olyan radikális törekvései között, mint amilyen a body art , az event és a performance . A farkas ugyanis szemlátomást oly módon nyúlt a „múlt igéjéhez” (Nietzsche), ahogy azt a nagy német filozófus tanácsolta: a jövõ perspektívájából.
Hogy csak egyetlen mozzanatot emeljek ki: a farkas egész habitusában, de különösen átöltözésében és az azzal jelzett szimbolikus nemcserében, nem lehet nem észrevenni annak a mind elterjedtebb késõújkori attitûdnek a csíráit, amit az orvostudomány és a géntechnológia bravúrjai erõsítettek fel, s aminek lényege, hogy szellemi és fizikai tulajdonságainkat – beleértve nemi hovatartozásunkat is – már-már illetlenség adottnak tekinteni. De ha a modern mûvészet területén maradunk, ahol az efféle igények már korábban igen tömeges méretekben mutatkoztak, azt kell mondanunk, hogy a farkas produkciójának legkonkrétabb visszhangja bizonyára a huszadik század egyik legnagyobb mûvészénél, Marcel Duchamp-nál érhetõ tetten. Mint ismeretes, a francia dadaista is szívesen eljátszadozott a szimbolikus nemcsere gondolatával, ami pedig a gondolat materializációját illeti, tulajdonképpen ugyanazt az eljárást választotta, mint Piroska Farkasa: oly módon próbált meg azonosulni képzeletbeli ellentétes nemû alteregójával, Rrose Sélavy-val, hogy egyszerûen nõi ruhába öltözött.
Mint ismeretes, Duchamp tettét egyes mûvészettörténészek az androgün alkat megidézéseként értelmezik, hozzátéve, hogy az archaikus mítoszokban általában ez felel meg legjobban a teljességre való törekvésnek. Az andrigün ugyanis egy alapellentét, a férfi és a nõ ellentétét áthidaló határtalanság megtestesítõje, vagyis a teremtés elõfeltétele: ezért kellett a legtöbb vallás istenének androgünnek lennie. Nos, ha e logika nyomán Marcel Duchamp bizonyos értelmezésekben máris az istenek közvetlen közelébe kerülhetett, semmi akadályát nem látom annak, hogy legfontosabb elõfutára is hasonló sorsra jusson. Annál inkább, mert – mint láttuk – Piroska farkasa aztán igazán nem vádolható a természeti korlátok tiszteletben tartásával.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu