Kovalovszky Márta • Ana Lupas kiállítása

---

Ana Lupas székesfehérvári bemutatkozásának lehetõsége nagyon régen, 1981-ben, £ódzban, a Nemzetközi Textiltriennálé megnyitásakor merült fel, ahol vele és mûveivel – néhány miniatûr kompozícióját leszámítva – elõször találkoztam személyesen.

Csaknem két évtized telt el azóta, minden megváltozott: a mûvész szélsebesen jutott el a falra akasztható textilektõl a térbe kilépõ, a teret átformáló és újra értelmezõ installációkig; kompozíciói azóta tovább járták a világot Lausanne-tól Sao~ Pauloig, majd Bonnig; végül pedig ama mindnyájunk számára sorsdöntõ 1989-es esztendõ után azzal az életbe vágó kérdéssel kellett szembenéznie: ami megtörtént, létezik-e még? Vajon ami elmúlt, érvényes-e
a jövõben? Marad-e valami szilárd pont ott, ahol minden állandóan, folytonosan mozgásba lendül? Egyáltalán: hol
az a hely, ahol úgy állhatunk, hogy egyforma távolságra legyünk múlttól és jövõtõl, egyidejûleg bent és kint, ahonnan nosztalgia és felejtés nélkül vehetjük szemügyre és érthetjük meg a dolgok helyét, sorsát és jelentését.

Tudjuk, aki a közép-európai történelemben él, nem térhet ki ezek elõl a kérdések elõl, és nem kerülheti meg
a választ.

Ana Lupas 1990 óta foglalkozik azokkal a vizsgálatokkal, melyek során új meg új szituációkba helyezi installációit, hogy a változó helyszín vagy – olykor – a változó anyag segítségével megtapasztalja realitás és képzelet egymásba oldódó határait, titokzatos kölcsönhatását és együttmûködését. Így keresi a maga sajátos válaszait, óvatosan egyensúlyozva egy rendkívül érzékeny terepen, merészen kerülve a direkt, egyirányú, egyértelmû megoldásokat.

Két nagyszabású munkájával találkozhat most a látogató Székesfehérvárott. Az egyik e terem középsõ terét tölti be, és akár egy távoli, ismerõs emlékkép szivárog át az idõ rétegein. Eredete egy 1970-ben, a romániai Margau falu asszonyaival közösen végzett akció, midõn a település fölötti dombon kifeszített kötelekre fehér vásznakat teregettek: ahogyan egy õsi tevékenység koreográfiájának rajzolatát vetítették a zöld domboldal plasztikájára.
E koreográfia ma is itt bujkál a leplek megcsúszott geometriájában, szabályos öbleiben. De az anyag értelme más, jelenléte súlyosabb, jelentése bizonytalanabb, gazdagabb és szomorúbb, mint egykor. A fehér sarkok itt-ott haloványan elszínezõdnek, mintha álmok, sejtések, baljóslatok lenyomata szivárogna leheletnyi sugárban
a mozdulatlan falusi edényekbe. Bizonyos értelemben a Nedves installáció címû kompozíciót kész, lehatárolt, befejezett kompozíciónak tekinthetjük, még ha tudjuk is, idõ és hely függvénye, és így idõ és tér változásával változik maga is; kiszámíthatatlan, rejtélyes belsõ tulajdonsága, hogy soha nem ugyanaz.

A Csók Képtár emeleti termeit elfoglaló Interaktív tér egyes elemeiben az 1974-es helsinki Amos Anderson Múzeumban készült installáció emlékét õrzi. De erre az emlékre sok év távlatából, a szemlélõ által megválasztott pillanatból, mintegy kívülrõl pillantunk vissza. Mintha egy házban, pontosabban egy ház emlékében járnánk, egy minden irányba nyitott enteriõrben, mely fölött hosszú-hosszú rúd lebeg, suhan a levegõben. Alatta egy parkett szobányi négyszöge, melynek hasadékai meghitt törmeléket és ismeretlen alvilágot egyaránt sejtetnek. A szobához vezetõ út – akár ha jégtáblákon ugrálva kellene elérnünk a menedéket – kiszámíthatatlan és veszélyes, tükörcserepek villámai kísérik. A kompozíciót övezõ árnyék közepén, a parkett csillogó fényében mozdíthatatlan súllyal áll a kerek asztal, melynek két felét pár centiméternyi távolság, mázsás levegõréteg, áthidalhatatlan szakadék választja el. Az asztal gipsz-mása, a fekete cipõk, a szelíden fel-fellobbanó gyertyalángok otthonossá oldják ezt a szorongató álomképet. Általuk értjük meg és fogadjuk el a helyszínt, ahol minden megtörténhet, és vesszük tudomásul, hogy meg is történik majd; vagy talán már meg is történt.

Ana Lupast azonban hosszú idõ óta nem ez a véglegesnek tûnõ, megdönthetetlen kép, nem ez a félálomba illõ erõs realitás érdekli, inkább a visszaút, mely a jelenbõl a süllyedni lászó múltba vezet. Ezt az utat véletlenek, ideiglenesség és nyíltan bevallott bizonytalanság kíséri – melyet egyszerûbben szabadságnak nevezhetünk, mert megszabadít bennünket gondolkodásunk és képzeletünk rutinjától, és magunkra hagyva bátorságra kényszerít.

Kirajzolódik lassan a közeg, amelyben Ana Lupas installációi – és persze konkrét mûveken túl mûvészi gondolkodása és magatartása – megtalálják legigazibb otthonukat. Ennek földrajzi határait Közép-Európa térképén találhatjuk meg. Szellemi határait azonban csak óvatosan, lassan, tûnõdve sejthetjük azon a végtelenül tág terepen, amely valahol Marquez regényében az õserdõ mélyén, fényben lebegõ hajója és Pilinszky János egy verssora – Állt ott egy vasgolyó is – között húzódik.