Fábián Noémi viasztáblái,
noha kiegyensúlyozott, geometrikus kompozíciók, egyúttal
írást is rejtenek.
Ez az írás azonban nem olvasható.
Nem azért, mert nincs
a jeleknek kulcsa, hanem mert a jelek roncsoltak.
Feliratos táblákról lévén szó,
óhatatlan az õsképpel való összehasonlítás:
a
Törvénytáblák
kõbõl valók,
ezek viszont puha viaszból. Azokba Isten ujja metszette tisztán,
tömören
a mindenkire érvényes parancsokat,
emezek egymás hegyére-hátára tett, karcolással
folyamatosan írott, személyes szövegeket tartalmaznak.
A táblákhoz közeledvén az anyag is bûvkörébe von: a viasznak illata van; az illat pedig, a pillanat anyaga, mely a legõsibb érzékszervünkön keresztül hat. Nem tudunk felidézni egy illatot, ahogyan szavakat vagy képeket pontosan emlékezetünkbe vésünk: ugyanakkor az illat megannyi ködös emléket, még inkább emóciókat hív elõ. Ez a táblákat ugyanabba a homályos birodalomba utalja, mint ahova Fábián Noémi írott képei is vezetnek.
Hogy nem olvasható a szöveg, elsõ megközelítésben irritál, hiszen elõször az olvasás lehetõségével csalogat (mi több: rendbeszedett, régészeti lelet-szerû külsejével azzal kecsegtet, hogy egy õsi titkot tudhatunk meg), majd pedig kedvünket szegi.
Ez az olvasáskudarc azért olyan különösen erõs, mert az írás-olvasás számunkra alapvetõ rendezõelv: Az írás ... gondolatokat eligazító, helyreigazító gesztus. Mielõtt írna valaki, gondolkodnia kell. S az írásjelek a helyes gondolathoz vezetõ jelek. Az íráshoz való elsõ közelítésünkkor az írás mögött rejlõ motívum mutatkozik meg: azért írunk, hogy gondolatainkat a helyes útra tereljük... S minél tovább rójuk a sorokat, annál inkább történetien gondolkodunk és cselekszünk. *
Ebben az írásban azonban a lineáris rendbõl káosz lett, olvashatóság, értelem helyett olvashatatlan betûtömeg uralkodik, az idõ megõrzése, és az emlékezés helyébe tagolatlan idõtlenség és felejtés lépett. Ez az írás csonka, mert annak csak a felét látjuk, azt hogy valaki nyomot hagyott, hogy megtörtént az írás, de a másik fele, az olvasás hiányzik. Az író saját bensõjébe hatolt , de kifelé nem hat, illetve nem az hat, amit leírt, vagyis az írás nem eredeti értelme szerint hat.
Az írás gesztusa megmaradt, de a gesztus nyomai, mint különbözõ geológiai-régészeti rétegek, egymás fölé kerültek szándékosan. Kihasználva azt, hogy a rétegek elhomályosítják egymást: az alsót takarja a felsõ, melyet áttetszõsége folytán megzavar az alsó. Fábián Noémi azzal, hogy mesterségesen képzett rétegeket, mintegy felgyorsítja az idõt; a jelenbõl gyorsan válik megismerhetetlen múlt. Azzal, ahogy ír és elrejt, majd újra ír és betakar Pénelopéhoz hasonlóan cselekszik, és hasonlót tesz mint Milarepa, aki kemény munkával felépített házait, mind maga bontotta el, rombolta földig. Csakhogy ez nem szövet, se nem ház, vagyis nem az örök körforgás magától értetõdõ metaforáját használja, és nem is az önépítését/önfeladásét, hanem az írást forgatja vissza, azt, ami ezeken túllépni volna hivatott, vagyis a fölöttük is uralkodó teleologikus (és lineáris) rend szimbólumát és eszközét.
A kézírás jegyezte nyomokat a tus láthatóvá tenné, de az elfolyik, s a forró viasz megeszi a karcolt jelek széleit. Fábián Noémi a megõrzés-rögzítés gesztusával a feledésnek adja az írást, újra felolvasztja puha viasszal, mely megmerevedik. Az írás-olvasztás-rétegzés egyfajta természetességet és szakralitást is imitál, mintha meg akarna óvni valamit. Ezzel az õrzõ gesztussal azonban álnok módon éppenhogy pusztít, merev burokba önt, miáltal fizikailag is megsemmisít.
Teszi ezt azért, mert kételkedik az írásban, annak igaz-voltában, merthogy az írás igaz és örök akar lenni azáltal, hogy rögzít, rögzíti a pillanatot. A pillanatot azonban nem lehet úgy rögzíteni, hogy igaz-sága megmaradjon, mert minden változik és a pillanat esetleges; ami itt és most érvényes, holnap már nem lesz az. Az írás az esetlegességet kiküszöböli, egyúttal megmerevít; ezért életellenessé is válik, hiszen az élet folyik, hömpölyög, árad; mindaz ami él viszkózus, cseppfolyós; a rögzítés által megváltozik, kikerül az élet-folyamból. Csak az eleven, tovatûnõ pillanat az igaz, s mint ilyen, megragadhatatlan.
Az írás azt hiteti el, hogy az idõ mélyére pillanthatunk (netán, hogy a jövõt kifürkészhessük). Fábián Noémi mûve ennek képtelenségére mutat rá, az õ írása a múlt mélyére pillantást azonnal elzárja; mivel az maga az idõ és a nyoma, az olvashatatlan történelem, az összepréselt múlt. Nincs mögötte semmi, ez maga az, ami megmaradt; az idõ metaforája, és munkájának sûrítménye. Nem titkolózó, hanem maga a titok.
Fábián Noémi e sorozata a rögzítés, az írás képtelenségének metaforája és annak a bizonytalanságnak is képe, hogy nem tudja eldönteni, vajon a mulandó vagy a maradandó az igazibb.
A különbözõ táblák a könyv különbözõ oldalai; hol átdereng egy-egy jel, másutt összetömörödnek az írott lapok, vagy inkább a szélre kerülnek, üresen hagyva a közepet. A flusseri értelemben képromboló írást Fábián Noémi ellenkezõjére fordította; éppen különös sokszorozása révén, a képet helyreállította.
* Villém Flusser:
Az írás.
Budapest, 1998 (10-11. o.)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu