Fonyódi Mariann olyan házat gondolt, mely nem idegen a tömegek, tetõk, kerítések szemétdombra emlékeztetõ rendetlenségében. A fürdõház egy meredek, két utca közötti keskeny telken lenne, teraszosan emelkedõ szinteken, melyeket a funkciók szétválasztásának racionális elvévé változtatott a kényszer. A fölsõ utca szintjén a meglévõ, kissé romos épületrész varázslatos, dongaboltozatos terében kávézhatunk, lejjebb, a melegvizes medencében és a boltozatos gõzkamrákban múlathatjuk az idõt, lent a hidegvizes medencében hûthetjük le fölforrósodott testünket. A nagyterû, modern, világos uszodával szemben kisléptékû, sejtelmes fényû, tudatalatti emlékeket ébresztõ fürdõ fogadja magába a betérõt, mely minden mozzanatában az intimitást hordozza, a testi és lelki közelséget, a gondolatok nélküli kikapcsolódást, s ezáltal a megtisztulás lehetõségét. A melegvizes medence terének fal- és padlóburkolata különbözõ színû, tapintású, és érdességû márvány. A természetes kõvel való testi kontaktus, ahogy a cipõtlen láb érintkezik vele, a félhomályos, gõzös, jellegzetes szagú, párás levegõn átsejlõ fénycsíkok mély, emocionális élmények elõhívói a tudatalattiból. Ebben a kõvilágban váratlanul egy fadoboz áll, melynek keskeny résein szûrõdik be a fény. Éles fény nem bántja a szemet, a tetõ alatti bevilágítókon illetve ezen a gyönyörûen elképzelt fényudvaron éppen annyi természetes világosság hatol be, amennyi kell. A kõ, a nap és a víz sajátos kapcsolatából jön létre a ház. Az anyag és a tér az építészet legvégsõ értelme, melyben az anyagtalanság vagy anyagnélküliség, az anyag „ami nincs ott” ugyanúgy jelentéssel bír. Az építészeti tér értelmezõje a fény. Fény nélkül a tér halott, vagy ahogy a fényt a legfontosabb építészeti elemként tisztelõ Louis I. Kahn írja: „egy épület a fénnyel kezdõdik és az árnyékkal végzõdik”.
A fürdõzés nedves, párás, meleg káprázat. Az ember egy másik idõbe lép, ahol a külsõ világ eseményei elvesztik jelentõségüket, érdektelenné, súlytalanná válnak annak, aki teljesen átadja magát a fürdés rítusának. Kicsit olyan ez, mint a bölcsek révülete, akik kilépve az idõbõl, végtelen idõket és tereket járnak be végtelen nyugalomban. A fürdõ az idõt kelepcébe zárja. A hely szelleme helyett egyre inkább az idõ szellemérõl kellene beszélni. Az építészek, akik egy feladat megoldásakor görcsösen igyekeznek a hely szellemét nyakon csípni, jobban tennék, ha az adott helyen értelmezhetõ idõ szellemét keresnék.
Wittgenstein írja: „A rossz építészt ma az különbözteti meg a jótól, hogy a rossz minden kísértésnek megadja magát, a jó viszont ellenáll neki.” Fonyódi Mariann tervében semmiféle „mai” elv nem érvényesül, archaikus, de nem stilisztikai értelemben, hanem a létezésnek az építészeti térben érvényesülõ arányrendszerében. Egy épület tervezése dráma, mely a személyiség belsejében, a Lakatlan Szigeten zajlik, ahol a Belsõ Építészet épül. „A Lakatlan Sziget a gondolkodásának élõ ember Belsõ Tere” – vallja Füzi László könyvében. Van akinek sohasem lesz Belsõ Építészete, Fonyódi Mariannak van. Építészetét az anyag, a tér és a kulturális kötõdések kapcsolata jelenti. Az építészet értelmezhetõségét az emberi dimenzió adja, az érzelmek, érzékek, a történelem tudata, istenkép, önkép, jövõkép. A valódi építészet emberi kettõsséggel bír: látható és tapintható anyagi valósága, „teste” van, melyben érezni a megfogalmazhatatlant, a transzcendenst, a nem láthatót, ami valami érthetetlen módon átszellemíti az anyagot. Megszabadulni minden fölöslegessé vált tehertõl, stílustól, szimbólumtól, narratívától, s megkísérelni az építészet leglényegéig eljutni, azaz a tér transzcendenciáját az anyagban megérezni. Így válhat ma egy épület az ember sorsának kozmikus jelképévé.
Fonyódi Mariann úgy tervezte fürdõjét, hogy közben nem ismerte az azóta híressé vált svájci építész, Peter Zumthor nemrégiben elkészült, sziklába vájt termálfürdõjét. Zumthor ugyanúgy egy titkos, rituális, megtapasztalható barlangnak képzelte el fürdõjét, mint Mariann a magáét, leredukált építészeti elemekkel, anyaggal, fénnyel, térrel. Az egyik a svájci hegyekben, Bündner Oberlandban, 1300 méter magasságban, a másik kulturális emlékezéssel, Veszprém Óvárosának közelében. Itt valaha a dongaboltozat alatt valóban egy gõzfürdõ mûködött.