Nem érzem véletlennek, hogy a Laibach londoni provokációja egybeesett, vagy majdnem egybeesett a Rolling Stones bécsújhelyi fellépésével. A Laibach ugyanis a felszínen azt képviseli a rock'n'rollban Keleten, amit Jaggerék Nyugaton. Csak amíg amott a morális biztonságba ágyazott, cinikus rossz felesel a jóval, a szakadtság technicista keménységbe evakuált rhythm and bluesa a nice and gemütlich slágervilággal, és márkavédjeggyé hízott néptanítók prédikálnak az absztrakt szintre emelt fogyasztásról, addig itt a morális biztonság vallási absztrakció, a rossz brutális és cinikus a jó, aki szakadt az épp most szakad el vagy már mostanában el(is)szakadt. Tõlünk kicsit délre akár az életétõl is. Ezek tudatában a Laibach nem tanít. (Nem tanácsol ilyeneket, hogy „never make a saint of me".) Nincs szüksége a blues-hagyományokra sem. Nem fekete a fájdalom, amit közvetít, és nem is fájdalom, hanem düh. Nem a kispolgári biztonság álma (vagy az annak elvesztése fölött érzett fájdalom) fogalmazódik meg a dalokban, ami minden feketegyökerû, észak-amerikai zene lényege, hanem a mûvészi és regionális emancipáció lehetetlenségének abszurduma. Tudatos mûvészek a Laibach együttes tagjai. Rolling Stonesék (ma) tudatkreátorok. A manipulatív kultúrától elidegenedett, de életformájukba már belefáradt önreflektív ellenmanipulátorok.
„Mi nem beszélünk jól angolul", kezdte szitkozódó kiáltványát a Laibach erre a feladatra kijelölt, félmeztelenre vetkõzõ tagja, és azonnal így folytatta, „de ti sem". A szónok a nyugatiak szemlélõdõ attitûdjét ostorozta, amellyel régiónk, és félreérthetetlen utalásokkal világossá téve: a balkáni háború(k) eseményei iránt viseltetnek, és amely magatartás szerinte impotenciához vezet. Ezért: „vért hoztak a makkjaikba", hogy erõt kölcsönözzenek nekik. Elõször láttam „Nyugaton" „keleti" mûvészeket a maguk természetes és felemelõ, erõt sugárzó bunkóságában viselkedni. Úgy, hogy sem meg nem alázták magukat, és nem játszottak alá a nyugati közönség felsõbbrendûségi komplexusának, sem a túlgerjesztett és anakronisztikus küldetéstudat által vezérelve, „a tiszta és romlatlan" kultúra képviselõiként nem deklarálták magukat. (Annak köszönhetõen, hogy a Laibach „valamit" és „annak az ellenkezõjét" is totálisan a színpadra és közönsége elé emeli. Lásd: „mi sem, ti sem".) A kiáltványt felolvasó zenész egyébként világossá tette, hogy számukra a rockzene nem cél és nem életérzés, csupán eszköz, illetve a rockzene hatáselemeinek birtoklása csupán képesség kérdése. Teljesen elhatárolta magukat a rockzene nyugati, így angliai hagyományaitól és az azokhoz fûzõdõ naiv filozófiáktól. Mindezekkel az élet megbecsülését és szeretetét, az élet és a halál szembeállítását, valamint a sajátosan deklarált krisztusi hitet állította szembe. LIFE IS LIFE, hangsúlyozta egyértelmû, brutális, hihetetlen és elpusztíthatatlan õserõt sugárzó deklarációval az ismert sláger közhelytézisét, egyszerre röhögést és döbbenetet keltve a közönség soraiban. A felolvasást követõen visszatértek a többiek is a színpadra, az idõközben szintén félmeztelenre vetkõzött énekessel, aki mély regiszterekben tartott hangján iszonyú erõvel és jelentõs hangulati deformációkkal elénekelte az angol Andrew Lloyd Webber giccsslágerét a Jézus Krisztus szupersztárt , mindig Jézus angol nevét ismételve a szupersztár szó helyén is.
Amikor pedig a koncert befejezése
után, a közönség tapsát követõen
a Laibach visszatért a színpadra, és a ráadás
elsõ számaként a
Sympathy For The Devilt
adták
elõ, a legelgárgyultabb, legtompább agyú nézõnek
is le kellett, hogy jöjjön
az együttes filozófiája.
Énekesük visszafogottabb, befelé forduló, önmaga
sorsa felett merengõ módon adta elõ a dalt, ellentétben
a sokkal expresszívebb, nála sokkal szélesebb gesztusokkal
dolgozó és frivolabb Jaggerrel. Eszembe jutott a népstadionbeli
Rolling koncert díszlete a vöröslõ és füstölgõ
fogyasztói Pokollal. A felszín poklával. A pop Pokollal.
A Laibach énekesének pokla és poklai belül vannak.
Mint feltehetõen Jagger esetében is, de szlovén kollégája
benn is tartja, illetve az együttes más módszerekkel
vetíti ki szélesen ezeket a dimenziókat. (Valószínûleg
többek elõtt ismert az a Laibach trikó, poszter lemezborító,
amelyiken az énekes keresztre feszítve és a megfeszített
helyzetbe beletörve látható. Olyan pózban, hogy
a megfeszítettséget és a megtöretettséget
demonstrálja is.)
A Laibach tagjai eredendõen képzõmûvészek. Az NSK (Neue Slowenische Kunst) csoportjainak és alkotószemélyiségeinek tevékenysége nálunk sem ismeretlen. A Laibach (= Ljubljana monarchiabeli német neve) és az Irwin ezek között a legfontosabb. (A Laibach 1980-ban alakult Trbovlje közép-szlovéniai bányászvárosban. A kezdeti idõszak legfontosabb munkái a Nova Akropola , az Opus Dei , a Let It Be és a Sympathy For The Devil . 1994-ben jelent meg NATO címû lemezük, amelyet 1994-95-ben európai turné követett. Ennek során 1995. november 21-én koncertet adtak Szarajevóban egy órával a daytoni békeegyezmény aláírása után. 1997-ben indult be legutóbbi nagy vállalkozásuk a Jesus Christ Superstars címû album, az ahhoz kapcsolódó turnéval.) Az NSK-val kapcsolatban az Interneten valamint a különbözõ elektronikus és nyomtatott médiumokon megjelenõ információs központok már NSK Államról adnak hírt, amelynek állampolgárságához az Ausztriában, Olaszországban, Németországban, Svájcban, Franciaországban, Hollandiában, Dániában, Svédországban és természetesen Szlovéniában vásárolható útlevél 29 amerikai dollárért vagy 45 német márkáért. Ebbõl az aurából a Laibach elõadómûvészetének tekintetében az következik, aminek legeklatánsabb kifejezõje a megfeszített és megtöretett énekes képe: gesztusok és helyzetek felmutatásával megvalósuló pillanatnyi vagy örökké tartó kimerevedés. Ha énekesük imára kulcsolja a kezét, nem tudhatjuk, hogy egyben nem egy karate-küzdelem nyitómozdulatát teszi-e meg. Mindenesetre a mozdulat méltósággal teli, lassú és súlyos. Nem elnagyoltságával kelt nézõiben zavarokat, hanem minõsítettség nélküli tisztaságával a bennük élõ zavarokat hívja elõ. Errõl szól a Laibach mûvészete: sohase menj lépre! Ne a gesztust figyeld, hanem a kontextusát.
Számomra a Laibach tevékenysége a konstruktivizmus, a konstruktivista szemléletmód és életfelfogás, illetve mindenfajta aktivizmus halálát jeleníti meg, és egyben a klasszikus avantgardista mûvészetfelfogás és gyakorlat szektarianizmusának karikatúráját adja. Nyelvük kiérlelt és tökéletes konstruktivista nyelv, jeleik kiérlelt és mûködõ, belajstromozott konstruktivista jelek. Ehhez jön a katolikus liturgia teatralitásának és a pravoszláv vallás gyakorlásának misztikus romantikája. Tudják, hogy ezek a jelek és nyelvi fordulatok egyenként mind lejáratódtak, hogy a mûvészet(ek) üzenõmechanizmusa durva diktáló jellegénél, valamint a mûvészek és a mûvészetközvetítõk elkerülhetetlen farizeizmusánál fogva, folyamatosan fasizálódik és fasizálódott, és tudják, hogy a rockzene befogadói és hatásmechanizmusai is profán vallási jelleget öltöttek. A koncerten ezt jelezte a hat zenész és a velük egyenrangú szerepet vállaló (többek között a konzerv hanganyagokat is adagoló) technikus mögött folyamatosan vetített, kitûnõ, és a legelvakultabb szakembereket is kielégítõ, konstruktivista kísérleti film jelenléte, amelynek tiszta és talányos jelei és permanens rohanása elõtt celebrálták a barbár vallási szertartást. Ördög és Isten az énhez való viszonyokat jelentettek azon az estén és nem az én hozzájuk vagy a világhoz való viszonyulását.