Pol Pázmány
kiállítása
Vasarely Múzeum, Budapest
1998. július 16–augusztus 23.
Vámos Éva: A budapesti Vasarely Múzeumban rendezett kiállítás képeinek címei megmosolyogtatják, vagy éppen meghökkentik a látogatót. Pol Pázmány Belgiumban született, természettudományos képzettségû. Hogyan hat ez mûvészetére?
Pol Pázmány: Számomra hasonló élményt ad a fizika és a festészet: mindkét területen megválaszolhatók a lét nagy kérdései. Úgy érzem, hogy olyan korban élünk, amikor sokszor hiányzik a válasz e nagy kérdésekre. Napjainkban egyre több a sokszorosítási lehetõség, mindent könnyedén lemásolhatunk, de gyakran hiányzik a mélyebb filozófia a mûvészetbõl. Engem mindig is a megoldások izgatnak a festészetben és a szobrászatban egyaránt.
V.É.: Antwerpen környékén él és tanít. Képeinek fõ ihletõje ez a világ?
P.P.: Igen. Itt már csak hosszan elnyúló, szinte egymásba nõtt városok láthatók a sík tájon. De az emberek végül is nem különböznek sokban azoktól, akikkel most itt Budapesten találkozom, vagy akár azoktól, akikkel Brazíliában jöttem össze. És talán mindenütt fellelhetõk azok a napfényben boldogan fürdõzõ lányok, akiknek a ruháit a pletykás öregek megszólják. A különbség legfeljebb annyi, hogy az én képeim ihletõje annak a katolikus iskolának a folyosója, ahol korábban csak szigorúan elõírt egyenruhában mutatkozhattak a lányok. Lassan mégis fejlõdik a világunk. Most már itt is szabadabban járhatnak a diákok.
V.É: Humora flamand hagyományokból táplálkozik, és talán magyar származásának is köszönhetõ. De némi magyarázatra szorul A kiöregedett rágógumi-bizottság reménytelenül lemarad címû képe.
P.P.: Így nevezem azt a bizottságot, amely a mûvészek támogatásáról dönt nálunk. Hosszan üléseznek, és mindig ugyanannak a néhány már ismert és befutott mûvésznek adják a pénzeket. Egyáltalán nem nyitottak az új mûvészeti törekvésekre, és így nem is ösztönözhetik a fiatal mûvészeket. Meglehetõsen bizarr helyzet alakult ki ilyen szempontból Belgiumban. Két-három ember dönti el, hogy milyen mûvészeket támogatnak. Korábban, másutt, a sztálini rendszerben egyetlenegy ember mondta meg, hogy mi a mûvészet. Természetesen régóta ismert ez a jelenség. Rubens az egyháztól függött. Ki tudja, más helyzetben mûvészete talán egészen más irányba fejlõdött volna. Igaz, hogy ismertségét is ennek köszönheti. Volt körülötte még sok más mûvész, akik támogatók nélkül magukra maradtak, és ma már alig ismertek.
V.É.: Kritikusai hangsúlyozzák, hogy nagyon érzékeny megfigyelõje a környezõ világnak, az emberi viszonyoknak. Festõi elbeszélései mindig újabb meglepetéseket tartalmaznak. Erre utalnak a Nyitottság a szociális túszszedés után és A manna lenyalt hajtása címû képei is. Valóban olyan világban élünk, amelyben ennyire kiszolgáltatottak vagyunk?
P.P.: Szerintem igen. Az ember csak látszólag választhat. Választhatja a magányt is, de ezt senki sem kívánja. Barátokra, családra vágyik. Azután a barátok valami olyasmit tesznek, ami nem felel meg az ízlésünknek, etikánknak. És máris túszul ejtett minket a társadalom. Ha a szabadságot választom, nincs többé barátom. Ennek a világnak másik jellemzõje a manna. Ha van pénzed, szinte korlátlanul szabad vagy. Ezen a képemen ez a sok kis figura mind négyrét hajlik a pénz elõtt. Talán az is a posztmodern világ jellemzõje, hogy kiállításaimon sokszor nem is a képeim világa, technikája iránt érdeklõdnek, hanem csupán az árak iránt. Az emberek hovatovább már csak a pénzt imádják.