Bognár Tünde: 1978-ban fejezted be a Képzõmûvészeti Fõiskolát, tehát, mint ahogyan viccesen megjegyezted, idén töltötted be a huszadik évedet. Összeszámoltam, több mint 50 csoportos, és több mint 20 egyéni kiállításod volt ez idõ alatt a világban Kisköröstõl New Yorkig. Kaptál egy csomó díjat, munkáidból szintén Kisköröstõl New Yorkig vásároltak közgyûjteményekbe. A legnagyobb elismerést, úgy tûnik, az érmeid hozták számodra, nagyon is jogosan. Én szívesebben nevezem õket kisplasztikáknak, annyira túlmutatnak a hagyományos megoldásokon. Mindenesetre nagyon fontos helyük van abban a szellemi gravitációs térben, amiben dolgozol. Egy részük mintha a földközeli, horizontális, súlyosabb, taktilisabb részét jelentené a szobrászatnak. A másik részük, függetlenül a kis méretektõl, az általad szintén kedvelt másik irányba mutat, ahol mintegy a gravitáció ellenében létrejött, vertikális és sokkal transzparensebb munkáid találhatók. Ezekbõl most két kiállítást is rendeztél. A festett faszobrok, az Erdõ * az újonnan nyílt amerikai Sai Gallery Alexie-ben, a legújabbak, a Zászlók ** pedig a Goethe Intézetben láthatók. Az utóbbi katalógusához te magad írtad az elõszót. Miért éppen ezt a Dante idézetet választottad?
Kalmár János: Az „Inferno" folyamatos nosztalgia, csupa megoldatlan kérdés, a lelkek a megtestesületlen és bevégezetlen vágyaiktól szenvednek még ott is. Dis városa ugyanúgy jelképezi a mi világunkat is. A klasszikus kettõs probléma továbbra is a szellemi értékek, a lélek sajátosságai és a matéria viszonya. Mindazt, amit megalkottunk magunk körül, azt lelki életünk díszleteinek nevezem. Ezek, mint test, eleve halálra ítéltek, mint lelki életünk lenyomatai maradnak fenn, majd elpusztulnak.
B.T.: Ezzel kell szembenéznünk.
K.J.: Számomra ez a lét abszurditása, ahol fizikai síkon semmi se létezik igazán, hogy egészen durva legyek, semmi se létezik igazán. A vágyak kielégítetlenek maradnak, és tele leszünk szeméttel.
B.T.: A boldogság...
K.J.: A boldogság kritériuma a szellem és nem az anyag sajátja.
B.T.: Ugyanakkor a megnyilatkozás számára mégis csakis az anyagi világban van lehetõség, a majdani pusztulás nem riaszt vissza a szobrok készítésétõl.
K.J.: Valóban, az én munkáim ugyanúgy el fognak pusztulni, de annyi vigaszom van, hogy más szobrokat és más használati tárgyakat csinálni.
B.T.: A képzõmûvészetnek tényleg sose volt semmi közvetlen gyakorlati haszna, úgy tûnik örök rejtély, hogy mi hozta létre.
K.J.: A tudás és a megértés örömének folyamata.
B.T.: Pardon?
K.J.: Nagyon fontosnak tartom, hogy az életrõl, az élet természetérõl világos képe legyen az embernek. Tudás nélkül lehetetlen élni, ha csupán a vágyak irányítanának minket, az egésznek semmi értelme se lenne. Mindenképpen a szellemnek van irányító és elsõdleges szerepe. Emiatt van mûvészet is. A mûvészet végül is szellemi életünk lenyomata.
B.T.: A te munkáid szellemisége határozottan a nyugati és a keleti hatások ötvözõdését mutatja.
K.J.: Számomra, az ismeretelmélet szempontjából ezeknek egyetlen közös gyökere van, a szellemi, vagy ha úgy tetszik a lélek prioritása. Minden ebbõl következik, így a mûvészet is.
B.T.: Ami persze konkrét, érzékekkel felfogható formában jelenik meg. Egyébként arra az alapvetõ buddhista felfogásra utaltam, ami az – egy az egészben / az egész az egyben – kijelentésben fejezõdik ki. A világ egylényegûségét és oszthatatlanságát valló tanítás, meg az önmagában entitásként létezõ mûtárgyak szépen összehozhatók egymással ezen a gondolati síkon. A látvány erejével kevés dolog képes felvenni a versenyt. Beszélgessünk a mostani kiállításodon szereplõ objektekrõl, melyek így együtt, installációként különösen hatásosak.
K.J.: A zászlók jelvények, szimbólumok, mindig valamilyen hitvallást hirdetnek, az én zászlóim is ilyenek. Az élet természetének paradox hitvallásai. A pusztulás és az állandóság folyamatos kettõsségérõl szólnak, a dolgok látható oldaláról nézve.
B.T.: Sõt, átlátható, vagy belátható oldaláról nézve, annyira „transzparens" mûvek. Színes tér-rajzoknak tûnnek törékeny, vékony felületükkel, mintegy a plasztika és a festészet közötti tartományt foglalják el.
K.J.: Az az érzésem, hogy pusztán a kezelhetõség miatt osztották fel ezekre a képzõmûvészetet, a színt és a formát csak az akadémikusok választották el egymástól. A festészet és a szobrászat megkülönböztetésének tradíciója csak annyiban pozitív érték, amennyiben van jövõje.
B.T.: A három téri dimenzióból úgy tûnik, te csak kettõt szeretsz használni, van e mögött valami szándékosság?
K.J.: Van. A szimbólumok nem attól lesznek erõsebbek, hogy tömegük van. Emellett az idõtlenség kifejezésére a téri redukció sokkal alkalmasabb számomra. Egy tömegnek nagyon sok aspektusa és értelmezése van a nézõ szempontjából. Persze itt pontosan kellene fogalmazni, ez egy kényes terület. Én nem akarok a természet képére alkotni, nem hiszek az úgynevezett invenciózus magatartásban. Én inkább szemlélõ vagyok és értelmezõ, ha úgy tetszik médium. Nem akarok az alkotó pózában tetszelegni. A világban már születésem elõtt is itt volt minden és itt is marad. Én csak segíteni tudok az értelmezésben, láttatni tudok.
B.T.: Van benned egyfajta „belsõ galéria"?
K.J.: A gondolataimhoz keresem a látványt a környezetemben. A gondolatok a tárgyakon tükrözõdnek. Olyan tárgyakat szeretnék összerakni, amik önmaguk beszélnek.
B.T.: Azt hiszem, minden mûvésznek ez a célja, sõt ilyen értelemben mindegyikük konceptualista.
K.J.: A mûvész az én meggyõzõdésem szerint nem a fõszereplõ. Sem a tér, sem az idõ nem érdekel, ezek az anyag természetéhez tartoznak és én nem errõl beszélek.
B.T.: Téged nem lep meg, hogy éppen ilyen lett a te saját, egyéni stílusod?
K.J.: Fel sem merült bennem, hogy mást is csinálhatnék.
B.T.: Való igaz, a legelsõ munkáidtól kezdve határozottan ebbe az irányba haladsz. Ha meg kellene határoznom ezt a stílust, talán a neo-modern terminust választanám, Henry Moore idézettel megszépítve, aki azt írja, hogy a szellemi vitalitás számára megrendítõbb és mélyebbre hat, mint az érzékek. Egyébként az õ hatása felfedezhetõ nálad.
K.J.: Nagyon szeretem az Álló alak címû szobrát. Egyébként sosem akartam eljutni addig a pontig, ahol a dolgok elméletté válnak és elvesztik antropomorf jellegüket.
B.T.: Lírai konstruktivizmus, minimalizmus, némi poszt-futurista jelleg, sok minden eszembe jut, bevallom, kedvenc szakmai szórakozásom a tradíciók átalakulásának, továbbélésének nyomon követése. Úgyhogy, mielõtt még a prehistorikus korral is elõhozakodnék, térjünk vissza a zászlókhoz. Nagyon költõien írsz róluk, ugyanakkor roppant hétköznapi anyagokat használtál fel.
K.J.: A jelentéktelenbõl, az elhasznált, agyonhasznált rongyokból, régi konyharuhákból szeretek dolgozni, inkább ezekbõl, mint a látszólag és tradicionálisan örökérvényû anyagokból. A most használt anyagok õszintébbek. Az élet elkerüli a szépelgést, a felismerés nem szereti az álarcokat.
B.T.: Miért fordultál el ilyen elszántan a bronztól?
K.J.: Mert rosszul tettem fel a kérdéseket és ezért hazudtam magamnak. Azok a munkák, bár tetszetõsek, de féligazságok voltak.
B.T.: Tehát, elõször volt a bronz, aztán a vas, majd eljutottál a rongyokig.
K.J.: Hát igen. Nehezen adtam meg magamat, magamnak. Egyre csak konzerválni akartam azt, ami végül úgyis kicsúszik a kezembõl.
B.T.: Ezeket a rongyokat a hétköznapi élet koptatta el, te viszont egészen más régióba helyezted át õket.
K.J.: Pontosan a kopottság idézi fel azt, ami ilyenné tette õket.
B.T.: És ez annyira megigézett, hogy úgy érezted, kezdened kell velük valamit?
K.J.: Igen, mert a jelenünk folyamata válik láthatóvá rajtuk.
B.T.: Érdekes, valaki azt írta rólad, hogy a múlt szobrait készíted.
K.J.: Minden, ami materializálódott, ami látható, az már a múlt. Az más dolog, hogy milyen eszmét képviselnek és az hogyan állja meg a helyét a továbbiakban.
B.T.: Némi titokzatosságot és szertartásosságot is sugallnak a Zászlók. Mintha valamilyen légüres, metafizikus térben állnának.
K.J.: Igen, a csendben állnak. A zaj, a hangok, az idõ tulajdonságai. Ösztönösen azt keresem, aminek nincs köze a pillanatokhoz.
B.T.: A mulandóság elleni küzdelem tölti ki a munkásságodat?
K.J.: Az nem. Nem akarok ellene küzdeni, csak elfogadni, mint az élet részét. De úgy érzem, nem ez a lényeg, nem ezzel kell foglalkoznom. Az okokat keresem, nem a következményeket, bár végül csak azok láthatók.