A homlokzaton kissé talányos felirat: Látvány – Magyar mûvészet a színház és a film között ; bent pedig szokatlan miliõ fogadja a látogatókat. Vajon mit rejt a cím s az impozáns termek sora? A látványt , valóban; az elhanyagolt, szemérmesen rejtõzködõ vizualitást , a nálunk még mindig hátrányosan megkülönböztetett kifejezés- és befogadásmódot, melynek a kiállítás rendezõi a kortárs magyar vizuális kultúra (el)ismert alkotóival együtt próbálnak érvényt szerezni. Beke László az intézmény igazgatója és Szegõ György látványtervezõ, mûkritikus, színházi szakember Jerger Krisztina kiállításrendezõvel (akinek a nevéhez egy korábbi, a magyar díszlet- és jelmeztervezést reprezentáló Dráma és tér címû kiállítás * is fûzõdik) közösen hozták „tetõ alá" a Látványt ; a szó szoros értelmében, hisz a mûvészek igyekeztek optimálisan kihasználni az épület adottságait – gondoljunk csak a Kint és bent I-II-re , Szirtes Jánosék tetõtérben elõadott nyitó és záró performance-aira.
A kiállítás eredeti koncepciója szerint a szervezõk a láthatatlant akarták láthatóvá tenni, vagyis a vizuális, funkcionális elemek kiemelésével ráirányítani figyelmünket az érdemtelenül elhanyagolt „miliõre". Mondhatnék persze díszletet, szcenikát, játék- vagy rituális teret, a dolog lényege, hogy tradicionálisan epikus (optimális esetben muzikális) nemzetünk nem dicsekedhet vizualitásával. Míg a századelõn a színházi díszleteket, jelmezeket a kor legjelesebb avantgarde mûvészei tervezték Párizstól Moszkváig, Picassótól Chagallig, nálunk csak az utóbbi évtizedek hoztak némi áttörést – hála a vidéki kísérleti színházaknak és néhány filmrendezõ merész álmainak. Hagyományosan színész- és rendezõcentrikus színház- és filmkultúránk az avantgarde díszlet-, jelmez- és látványtervezõk munkásságát kevéssé támogatta. Nem csoda, ha a közönség, aki a színészek és rendezõk nevét betéve tudja, világhírû látványtervezõinkét alig ismeri. Hogyan várhatnánk el, hogy Romvári József, Vayer Tamás, Bachman Gábor vagy Khell Csörsz neve, díszlettervei a köztudatban jelen legyenek? Találomra említettem néhány alkotót, akik a Látványon nem szerepelnek. Hogy miért utasította vissza számos díszlet- és látványtervezõ a felkérést, nem tudom. Tény azonban, hogy akik végül részt vettek ebben az izgalmas kísérletben, igyekeztek e kérészéletû mûfajon belül maradandót nyújtani.
A Mûcsarnok tágas terei végül 13 mûvésznek biztosítottak lehetõséget, hogy kollektíven vagy egyénileg létrehozzanak egy olyan funkcionáló teret, ahol a látvány kiemelt szerepet kap. A tér aktivizálása, életre keltése nem akármilyen kihívás. Az eredeti koncepció szerint a díszletek, illetve a látvány mint vizuális esszencia volt hivatva inspirálni a potenciális szerzõket, dramaturgokat. Kár, hogy ezzel a ritka lehetõséggel csak kevesen éltek. Talán még komplexebb (tér)élménnyé lehetett volna komponálni az egymástól jócskán eltérõ alkotásokat. Az ötlet eredetiségét, idõszerûségét azonban így is igazolta jónéhány performance és elõadás.
A kiállításon elõkelõ hely jutott Szirtes János képzõmûvésznek és performernek, aki a performance egyik legjelentõsebb hazai képviselõje. Bár Szirtes számára a térnél mindig fontosabb volt az akció, most úgy tûnik, megtalálta az egyensúlyt. A kiállítás elsõ, kissé homályos termébe lépve Szirtes hatalmas polcrendszere állja utunkat, tele különbözõ bõröndökkel. Mögötte a futószalagon megállás nélkül kering egy árva koffer, melynek tartalma kinagyítva vetül a jobb oldali falra, míg szemközt – szintén monumentális méretben kivetítve – a mûvész egy doboz halkonzervet eszik, habzsol, nyal fel egy üveglapról. Szirtes sok apró, finom jellel, többrétegû szimbólumrendszerrel s korszerû eszközökkel igyeszik feleleveníteni a színház klasszikus, rituális szerepét, a némafilm mágiáját, s egyúttal megalkotni az ezredvég valamiféle Gesamtkunstwerkjét. A 2000 és a Kint és bent I-II. (installáció és performance) filozofikus ihletettségû alkotások, melyek éppúgy felfoghatók tisztelgésnek, mint tiltakozásnak, ugyanúgy intésnek, mint kiútkeresésnek. Az installáció, a térberendezés és a vetítés a szinte önpusztítóvá fajult halevéssel, mely a záróestre feLugo és egy hatalmas harcsa közremûködésével egyfajta (ön)megtermékenyítõ, teremtõ aktussá nõtte ki magát, a Látvány emblémája is lehetne: (megszentelt) tér és rituálé egységélménye.
„Ez nem az én asztalom! Azonnal vegyenek le innen!" – hajtogatja szüntelenül egy rikító színû, szemüveges törpe számos nyelven a szomszédos teremben, ahova azonban csak tekervényes úton juthattunk. Mielõtt közelebbrõl szemügyre vehetnénk Najmányi László alkotását, a Béke Palotáját , a hatalom groteszk metaforáját, elõbb még végig kell mennünk az Úton, bejárva a Labirintust – kertestõl, csobogóstól, lépcsõstõl, szentélyestõl. Ahogy egyre beljebb hatolunk Csanádi Judit, a z építészmérnökbõl lett díszlettervezõ meditatív, rituális tereibe, ahol fülkékbe rejtett gipszangyalok vigyázzák lépteinket, s kultikus tisztelet árad a szentély félhomályából, úgy érezhetjük: Csanádi számára ugyan „minden szög és léc jelentést hordozó kultikus tárgy", a mûélvezethez valami mégis hiányzik. Talán az a tiszta, elfogulatlan játékosság, cinkos kacsintás, mely Ambrus Mária Kultúrház ából, e nagyra nõtt babaházból árad. Az ál-valóság hol ronda, hol csak divatjamúlt megnyilvánulásaival, a „semmivel semmi össze nem illõ" kaotikusan harmonikus egységével Ambrus a való életet modellálta. A színpadról a kiállítóterembe átemelve egy sajátos, reverzibilis szituációt hozott létre; a nézõ- és játszótér egymással felcserélhetõk.
A tér, a kint és bent problematikája a legtöbb mûvész fantáziáját megmozgatta. Míg a kiállítás benjáminja, Ágh Márton egy environment szerû autonóm térrel s benne egyetlen tárggyal – szellemes szójátékkal – az Espace -szal, ezzel a posztmodern trójai falóval, modern státuszszimbólummal magát a teret helyezte (elõ) térbe , hogy a kiállításmegnyitón Ladányi Andrea táncmûvész pár percre átszellemítse, megelevenítse, addig Pauer Gyula megalkotta a pulzáló ürességet. A pszeudo koronázatlan királya hû maradt önmagához; ezredvégi (pszeudo)katarzissal ajándékozva meg a gyanútlan látogatókat. A Teremõr csendje, ez az ügyesen eldugott environment a kiállítás egyik sikerdarabja. Aki gyanútlanul belép, azonnal vissza is hõköl, de hiába: nincs visszaút, az ajtó bezárult. A sötét teremben huzat és zaj fogad. Nincs más, csak az üresség. S valami távoli nesz: szuszogás, horkolás és idõnként egyéb moraj hallatszik a hátsó sarokból. Magányos öregúr gubbaszt szürke egyenköpenyben egy tonettszéken, s alszik a sötétben. „Alvó médium... Valóságszínház... A kiállítás az élet leszûkítése... Minden csinált, minden pszeudo..." – írja róla Körner Éva. Akárcsak Antal Csaba Szcenikus ábránd ja, ez a Rahmanyinov-fordítások ihlette, szlávosan szomorú, líraian szép, tömör és lebegõ mûerdõ, mûszellõ; Tarkovszkij és Abakanowicz képzeletbeli találkozása a nyírfaligetben – míg a csehovi súlyú drámaiság és a modern technikai effektek a 20. századi realitáshoz kötnek. Antal egy zeneszerzõ attitûdjével alkotja meg sûrített tereit, melyek mindig közölni, közvetíteni akarnak valami idõtlen, megfoghatatlan lényeget.
A 13 kiállító, ismert díszlet- és látványtervezõk, képzõmûvészek, performerek egymástól függetlenül alkották meg önálló tereiket, melyeket a (kiállítás)rendezõi lelemény igyekezett egymással szorosabb kontextusba hozni, hogy a kapcsolódások és „tükrözõdések" révén létrejöhessen a komplex élmény, a primér hatás. Míg a rutinos öreg rókák, mint Pauer vagy Najmányi environment-jai simán üzemeltek, addig Árvai György ambiciózus Hallvány – Tribün je, ez a multifunkcionális, tárgy-, fény- és akusztikai elemeket tartalmazó installáció, neve dacára jobbára megmaradt puszta látványnak. Mivel a multimédia-tér nemigen mûködött, be kellett érnünk a monumentális hatást keltõ kettõs lépcsõsor játékos, rituális térélményével, melyen több, mint 20.000 látogató hagyta ott lába nyomát az elmúlt két hónapban. Mintha csak Weber Imre frottázsait, szubjektív naplótöredékeit folytatták volna ily módon.
A kiállításon az alkalmazott mûvészet funkcionális kötöttségeinek nyûgétõl megszabadult alkotók bõven használtak par excellence képzõmûvészeti megoldásokat is. A meghökkentõ és ironikus objektjeirõl, szobrairól ismert Kicsiny Balázs személyes és univerzális szimbólumokban gazdag, monumentális papírfreskója (egy angliai ösztöndíjnak köszönhetõen) filozofikus játékká, posztmodern átirattá nõtte ki magát. A játék szelleme nem idegen Kentaur tól sem, aki ügyesen balanszírozik a Látvány és a giccs határán. Az Arden egy olyan színház, ahová beülve egy videoklip tempójában élhetjük át a szemfényvesztés és a filozófia, a klasszikus mûvészet és a tömegkultúra színeváltozásait. A fordított látvány görbe tükrében feltáruló téri és sprituális viszonylat újabb adalék a kint és bent értelmezéséhez. A spiritualitás és metafizika Horgas Pétert klasszikusabb, líraibb látványra inspirálta. Greifenstein János képzõmûvészeti látomással felérõ darabjának õsbemutatójához, a Holtudvar hoz készített látványterve eredetileg ugyan az Atlantis Színház prudukciójához készült, de az álomszerû, szürrealisztikus díszletben a társmûvészetek is otthonra leltek. A záróesten a Stúdió K vehette birtokba, hogy az Andersen-mesébõl készült zenés bábjátékával, az illúzió és valóság örökbecsû igazságával szórakoztassa az egybegyûlteket.
A fesztiválhangulathoz az olyan ritka színházi csemege mellett, mint Halász Péter ék Fly by Night I-II. címû nyitó- és záróteátruma, tartozott még néhány más produkció is. Ágens archaikus, vokális rítusára egy házi focimeccs volt az alternatív válasz, ahol Khell Zsolt illuzionisztikus – és a Mûcsarnok valóságos – falait döngették mûvészek, rendezõk és kurátorok az UV lámpák fényénél, hogy mindenki látva lássa: itt az ideje a Látvány kiszabadulásának, hogy a kiállítótermek virtuális valósága helyett ismét elfoglalhassa az õt megilletõ teret és helyet; színpadtól a képernyõig, mozivászontól a középületekig.