Out of Actions
Museum für angewandte Kunst
1998. június 17–szeptember 6.
Pipilotti Rist
Kunsthalle Wien
1998. június 26–augusztus 30.
Crossing – keresztezés, áthaladás, átmenet. A hallható és látható mûvészet tárgyai átmenetek, hidak, keresztezõdések a hangzás és a forma között, a képzõmûvészet és a zene között. E kapcsolat a 20. században mindig különleges és innovatív mûvészeti formák képében jelent meg, legtöbbször mûvészeti forradalmakhoz kapcsolódott. Az intermediális találkozások és mozgások századunk második felében a Fluxusban találtak új manifesztációt. A Fluxus megpróbálta újból feleleveníteni a Gesamtkunstwerk eszményét, de esztétikájába egészen új elemeket vezetett be: az eseményt, illetve az idõ mint mulandóság kategóriáját. Zene, happening és performance a tér meghódítására indult, hogy a mûvészet totális kiterjesztésével, a minden érzéket egyformán átható alkotással, az akcióval újítsa meg a mû lehetõségeit.
A Kunsthalle Crossings kiállításán több mint 40 mûvész vett részt, meditatív installációkkal, hangszobrokkal és videómûvekkel, a hangot és a zenét mint képzõmûvészeti témát megragadó alkotásokkal. A mûvészek névsora az irányzat legjavát jelzi: Jean-Michel Basquiat, Angela Bulloch, Joseph Beuys és Henning Christiansen, John Cage, Franz Graf, Dan Graham, Yoko Ono, Lee Jaffe, Mike Kelley, Bruce Nauman, Michelangelo Pistoletto vagy Nam June Paik . Mindannyian ott voltak a kortárs mûvészet egyik jelentõs irányzatának forrásánál, egy-egy új média bevezetésénél – ezúttal a hang és a kép kölcsönhatása a közös szál.
Sokan közülük több mûvel
is jelen vannak egy másik bécsi kiállításon,
ami valódi szenzáció: az Iparmûvészet
Múzeum, a MAK
Out of Actions
tárlata az akciómûvészet
elsõ húsz esztendejének nagyszabású
körképe. Az Out of Actions koncepcióját a Los
Angeles-i Museum of Contemporary Art alakította ki.
Jackson Pollock
elsõ festményeitõl az 50-es, 60-as évek happening
korszakáig ível, csúcspontjai a bécsi akcionizmus
és
Joseph Beuys, Chris Burden, Mike Kelley
hetvenes években
született plasztikái. Emellett a tárlaton megjelennek
John Cage, Valie Export, Rebecca Horn, Allan Kaprow, Yves Klein, Bruce
Nauman, Yoko Ono
és
Robert Rauschenberg
mûvei is.
Az akciómûvészetéhez hasonló vonásokat mutat az egyéni alkotókon kívül egy sor mûvészcsoport munkája: a New York-i iskola, a Gutai csoport, az újrealisták, a Fluxus, a bécsi akcionizmus, a Hi Red Center és a body art. Visszautasítottak minden anyag-orientált formalizmust, és az elõadói tevékenység – zene, tánc, színház és más mûvészeti formák, szexualitás, az emberi test, a mûvész személyisége – egyesítése helyett a közönséggel való interaktív kapcsolatot választották. Az akcionista mûalkotás ebben az eleven viszonyban formálódik. A kiállított mûvek között most az akciómûvészet számos fõmûve szerepel. Sok korabeli mûrõl csak hang- vagy filmfelvétel, fotósorozat maradt, ezek egészítik ki az idõben „átültethetõ” hajdani akciók élményét – provokatív jellegük, kommunikációs készségük alig vesztett egykori erejébõl.
Az Out of Actions kiállítása idõrendi sorrendbe állítva mutatja be az irányzat alkotásait. Festmények, szobrok, rajzok, fotók, installációk, filmek és videók (összesen közel 150 film) tárják a nézõk elé azt a sajátos kommunikációt, mellyel a különbözõ országokban élõ mûvészek a mûveik által tartották a kapcsolatot az akcionizmus többi képviselõjével. Az elsõ rész a gesztusfestészetet idézi fel Jackson Pollock egyik 1949-es mûvével és Hans Namuth csöpögtetett festményével. Itt szerepe John Cage Vízizené je (1952), amely szintén a performance elemeire épült. Mellettük láthatók Lucio Fontana és Shoyo Shimamoto egymástól teljesen független, egyidõben készült munkái, melyek a felület felsértésével, megszaggatásával három dimenzióba tágítják a táblaképfestészetet.
Az 1950-es évek vége felé a szobrászatban is elõtérbe került az elõadói tevékenység. Allan Kaprow 1958-as cikke már a happening elveit definiálta. Kaprow akció-kollázsai, melyek bevonják a nézõt az alkotói aktusba, hatottak Jim Dine és Red Grooms 50-es évekbeli performance-aira.
Az egyik leghíresebb performance-ot Robert Rauschenberg csinálta 1961-ben a párizsi amerikai nagykövetség épületében, a kor neves mûvészeinek közremûködésével: szerepelt ezen Niki de Saint-Phalle, Jean Tinguely és David Tudor is. Egy évvel korábban, 1960-ban Yves Klein az akcionizmus elveit meztelen testeken is alkalmazni kezdte. „Eleven ecsetként” gurította végig vásznain a meztelen nõket. A 60-as éveket Claes Oldenburg, Daniel Spoerri, James Lee Byars, Piero Manzoni és Yayoi Kusama neve fémjelzi a MAK tárlatán. A Japánban mûködõ Hi Red Center csoport, az európai és az amerikai Fluxus képviselõi, Yoko Ono interaktív mûvei, Robert Filliou automata „költõgépe” és Nam June Paik 1963-as „kikészített zongorája” a kiállítás szenzációi közé tartoznak.
1966-ban Gustav Metzger szimpoziumot szervezett Londonban „Rombolás a mûvészetben” címmel. Meghívta rá a Fluxus, az akcionizmus, a konkrét költészet képviselõit a világ legkülönbözõbb tájairól. Ezen a tárlaton Metzgernek egy savval befröcskölt, vázra kifeszített nylonlap ( South Bank Demo, 1961) kompozíciója idézi fel azt a korszakot, amikor a mozgalom hivatalosan is belépett a magasmûvészetek közé. A radikálisabb mûvek között látható Raphael Montanez Ortiz 1998-ra felelevenített Piano Destructive Concert je (1967). A bécsi akcionisták radikális társadalmi és mûvészeti elképzelései komoly hatást gyakoroltak a többi elõadó mûvészetre. Günther Brus , és Otto Mühl fotói 1963-64-bõl, Hermann Nitsch Asolo Raum -ja (1971) szakrális és hétköznapi tárgyak kompozícióját avatja mûvészetté. A bécsi akcionisták mûködésének „legkényesebb pontja” Rudolf Schwarzkogler személye volt: õ az, aki a csoportból és utolsó akciójából öngyilkossággal vált ki. Most egy 1965-ös fotósorozat, felületébe borotvaéleket ágyazó Sigmund Freud-Bild emlékezik a „mártír” mûvészre. Joseph Beuys a társadalmi felelõsség felé tágítja mûvészetfelfogását. A kiállítás e társadalmi szobrászat mûveibõl kettõt is felvonultat a 70-es évekbõl.
A kelet-európai mûvészek akció-irányú munkái sem maradtak ki a tárlatból. A cseh Milan Kniz´ák vezette Aktual Group társadalmi-politikai provokációi is ide sorolhatók, ahogyan a román Ion Grigorescu saját lakásában tartott, dokumentált performance-ai is. Hajas Tibor vagy Najmányi Lászlóék viszont hiányoznak. Latin-Amerikából is akadnak mûvek, már a 60-as évek végérõl: Lydia Pape Gyönyörkerekei (1968), Hélio Oiticica színes „parangoléi” (táncosok öltözékeként szolgáló köpenyek), Lygia Clark egyik 1967-es installációja e térség feszültségeit fejezte ki az akcionista mûvészet eszközeivel.
A bécsi akcionistákat követõ
nemzedék legnevesebbjei között vonul fel
Valie Export
egy 1968-as feminista célzatú mûvével, és
Peter Weibel
az 1970-es
Sebversek
kel, melyben a versek a
mûvész bõre alatt viselt tekercsre kerültek. Harmadik
„örökösként”
Franz West
jelöltetett meg,
plasztikái a közönség gesztusait provokálják.
A body art képviselõi, Mowry Baden, Paul Cotton, Bruce Nauman
saját testükön kísérletezve tágították
a mûvészet anyagi és szellemi határait. Most
Nauman
elsõ „folyosó-performance"-áról
is láthatunk dokumentumokat (1968-79).
A test mûvészeti médiumként való használata a feminista gondolat jellegzetes kifejezõ eszköze volt. Adrian Piper nyilvános helyzetekben örökítette meg saját testét, melyekben identitása mások öntudatra ébredését ösztönözte. Rebecca Horn test-alteregó szobrokat készített, Ana Mendietas absztrakt nõi figurákat fotózott, ezek speciális kulturális és társadalmi tartalmakat, ugyanakkor idõtlen életjeleket közvetítettek. Marina Abramovic munkatársával, Ulay -jal közösen kutatta a lelki és szimbolikus kifejezések közti kapcsolatokat, a mostani tárlaton Abramovic 1974-es Ritmus O címû mûve, mint a fájdalmat és gyönyört egyszerre adó eszköz szerepel.
A performance és a vizuális mûvészetek, a testek és a tárgyak, a mûvész passzív szerepe és a látogató aktivitása közötti párbeszéd ma is tovább folyik. A 80-as évek óta a kifejezés eszközei közé belépett a videó-mûvészet is. Az Out of Actions összefoglaló tárlat, de semmiképpen sem egy lezárult korszak vagy mozgalom képét kínálja.
A harmadik kiállítás
fõszereplõjének a videó már anyanyelve.
Õ is a test, a hang és a kép közös kifejezõ
erejével él.
Pipilotti Rist,
a fiatalabb mûvészgeneráció
egyik sztárja, a pop-kultúra legderûsebb gondolatait,
eszményeit alakítja fergeteges, imaginatív képekké,
ezúttal a Kunsthalléban. Pipilotti – eredeti nevén
Charlotte – Rist 1962-ben született Svájcban. A bécsi
Iparmûvészeti Fõiskolán, majd Bázelben
tanult audiovizuális szakon. A popkultúra fenegyereke volt.
1988-94 között
A
Jövõ Királynõi
nevû, csupa lányokból álló performance-zenekar
tagjaként került be a köztudatba, eleinte csak német
nyelvterületen, majd kreativitása, lendülete egyre újabb
mûvészeti területekre tört be. Eleinte animációs
trükkfilmeket készített, késõbb zenekarok
díszlettervezõje volt. A kép, a képzelet és
a zene határvonalán önmaga képként való
kiteljesítése izgatta. Videóinstallációkat
kezdett csinálni, a zenei videóklipbõl kiindulva,
de a fogyasztás primitív feelingjét szinte kozmikus
érzéskomplexumokkal cserélte fel. Hamar felfigyelt
rá a nemzetközi mûvészvilág, az utolsó
5-6 évben sorra nyerte el a rangos európai díjakat
(1992 Zürich, 1994 St. Gallen, 1997 Nürnberg). Ma New York legmenõbb
galeristái vetélkednek érte, az idén a Guggenheim
Múzeum díjára nevezték. Jelenleg a svájci
EXPO 01 mûvészeti vezetõje ez a harminchat éves
tiszteletbeli tini, aki a mûvészetbe a szórakozás,
a totális egyenjogúság és a kreativitás
fogalmát úgy vitte be, hogy a legmélyebb tudatalattit
vette célba. Munkáinak élvezéséhez semmilyen
mûveltség nem szükséges: az elitkultúra
fogalmát teljesen felborítva, képet képre és
látomást látomásra halmozva, mindannyiunk álmában
járkál. Pipilotti Rist egy új életérzést
fordít képnyelvre.
A virtuális valóság Rist videóiban nem szellemi kaland, hanem elementáris, mellbevágó élmény. Szex, halál, születés, öregség: banális alaptémái állandó mozgásban lévõ képelemekben, pszichedelikus tüneményekben testesülnek meg. A banális nála minden átmenet nélkül lesz kozmikussá, mivel a kép tudatalatti mûködésére épít.
A feminizmussal gyakran megvádolt Rist valójában csak a 80-as évek „girl-mozgalmának” híve. Nem kizár, csak árnyal és hangsúlyoz. A nõi kultúra mint elnyomott, alternatív szemlélet izgatja. Klipjeiben gyakran nõi szerepkliséket fordít meg, fõszereplõként õ maga változik át egyikbõl a másikba, hogy maga a nõiség, a kiismerhetetlen és pontos formákba nem szorítható, finom és agresszív nõi látásmód kibogozhatatlan látomásokban vésõdjön bele az általa kreált mesés képvilágba. A frankfurti Modern Mûvészetek Múzeumának nõi vécéjében rendezte egyik kiállítását – értelemszerûen a férfi közönség kizárásával. „Az emberiség 50 %-ával mindig ez történik” – mondta, amikor kritikusai férfiellenességet próbáltak a fejére olvasni.
Saját munkáinak egy személyben
producere, rendezõje, operatõre, vágója, látványtervezõje
és fõszereplõje. 1986-ban tûnt föl elõször
igazán, amikor az
I'm not the girl who misses much
-ban egy
énekes-táncos dervist játszott. Azóta a videómûvészet
egyik legmarkánsabb figurája. Mindent átértelmez,
semmilyen patentot nem használ. A tánc nála vad ficánkolás,
az ének tágul, elsötétül és gyorsul
– a videótechnika high speedje és slow motionja szerint.
A technikai effektusok részben hordozók, részben stiláris
eszközök, az élet õrületes felgyorsulása
és a totális érzelmi lemerülés csak felszín.
A lényeg pedig a csukott szemhéjak mögött látott,
inverz valóság. Az álom, a mese, a vízió,
amelyekhez képest a valóság kopár, sablonos
formái csak átlátszó, színtelen-szagtalan
mûanyagfóliák. A legteljesebb érzelmeket nyíltan,
õszintén, szinte hivalkodóan teszi ki a videó
ablakába: „a privát nyilvános", vallja. Polimorf,
szuperérzékeny, meztelen vagy felöltözött
testek láthatók a képek felületén: a születés
elõtti tökéletes harmónia elemei. Álomszekvenciák,
melyek az emlékezet mély tárából felvillannak,
majd újra elmerülnek, és szinte hipnotizálják
a nézõt. Elementáris tapasztalatok, a határok
teljes feloldódása, a fizikai törvények szétolvadása,
szüntelen transzformáció, álomszerû sodrás.
A tér csak mint a látomások kötetlen terepe létezik:
íme, a virtuális tökéletesség. Rist maga
szerzi a képekhez a zenét, költõi szövegeket
olvas fel a mesék álomszerû formálódása
alatt. Testi-szellemi „táplálékokat” készít,
pozitív gondolatokkal teli víziókat a csodákkal
teli belsõ világról, az ember szüntelen átváltozási
képességérõl.
A bécsi Kunsthalléban most korábbi mûvek ( Ever is Over all , 1997; Mutaflor, 1996; Blutraum , 1993-94; Blauer Leibesbrief , 1992 és a Pamela , 1997) mellett két új videóinstallációt is bemutat: a Remake of the Weekend és az Atmosphäre und Instinkt címûket. Az új mûvészet felé tart, munkái újabb csatornákat nyitnak meg a videómûvészetben: a kétezer utáni tapasztalatok most kissé elõrehozva láthatók Pipilotti Rist képzuhatagaiban. Mint ahogyan a Crossings is a totális kifejezés felé tájékozódik, és beépíti az akcionizmus eredményeit, a látszólag minden elõzményt felrúgó Pipilotti-féle mûalkotás is bõven merít ezekbõl a mára már hagyománnyá klasszicizálódott elõzményekbõl. A három tárlat a mûvészet utolsó fél évszázadában történõ idõutazást így, együtt, a holnap felé folytatja.