Najmányi László munkáival a hetvenes évek elsõ felében ismerkedtem meg, nem sokkal azelõtt, hogy elhúzott Magyarországról. Másfél éve, amikor hazatért, minden szögbõl rávetette magát a sajtó, az a hír járta, hogy hamarosan visszatér New Yorkba. Aztán mintha ittragadt volna. Ebbõl vagy az következik, hogy a tudomásomon kívül élhetõbb város lett Budapest, vagy az, hogy New York is élhetetlen. Persze lehet egy harmadik verzió is, a Lacié...
*
Mindkét hely élhetõ is, meg élhetetlen is, én ott vagyok, ahol éppen van munkám. Meghívtak ide, hogy részt vegyek dolgokban, úgyhogy most itt vagyok, aztán majd nyáron visszamegyek New Yorkba, mert ott is lesz valami munkám. Ez így megy. Nem hiszem, hogy szélsõségesen kell nézni a dolgokat; bárhol vagyok, nekem mindenütt ugyanolyan, hiszen attól függ, hogy bennem mennyire vannak rendben a dolgok. Egyébként most már nagyon kis különbség van Budapest és New York között. A magamfajtának ott is éppolyan nehéz megkeresni a pénzt, mint itt, és ugyanazok az arcok próbálnak minden tervet elszabotálni, mint itt. Az Állatöv ugyanazt a tizenkét emberi típust programozza ott is, mint itt.
És '78 áprilisában Magyarország elhagyását sem ilyen szélsõségesen élted meg?
Akkor teljesen világos volt számomra, hogy menni kell. Egyszerûen nem éreztem azt, hogy bármi dolgom is lenne itt. Amit akkor, itt, nekem meg lehetett csinálni, megcsináltam. Azután csak kényelmetlenségek következtek volna. Ne felejtsd el, bárki bármit is dumál most, a SPIONS volt a leggyûlöltebb együttes Magyarországon, amíg itt mûködött. Benne voltam a rockandrollban, sikerre volt szükség, ez a mûfaj lényege és teljesen nyilvánvaló volt, hogy erre itt nincs mód. Így indultam el, azzal a céllal, hogy a SPIONS-szal meghódítsuk a világot.
Mit jelentett ez a rockandroll, mit tettetek a sikerért?
Egy hosszú folyamat végén, mindaz a rengeteg project, amit a barátaimmal, elsõsorban Molnár Gergellyel csináltunk, összefutott egy dologban. Ez volt a SPIONS, az elsõ kelet-európai punk zenekar. És kiderült számunkra, hogy mindaz, ami színházban, irodalomban, filmben vagy bármilyen mûfajban megcsinálható, az belefér a rockandrollba is, és ez a mûfaj sokkal hatásosabb a hagyományos mûvészeteknél. Addig színházban dolgoztam, de rájöttem, hogy sokkal érdekesebb dolgokat lehet csinálni a rockszínpadon, mint például a Katona József Színházban.
Honnan tudtatok a punkról '7778 körül?
Figyeltük, hogy mi folyik a világban. Egy barátunk, Rész István, elõfizetett egy rokona révén a New Musical Expressre, hetente rendszeresen jött, így egy-két hetes késéssel tudtuk, hogy mi van kint. Figyeltük a rádiókat, voltak barátaink, akik lemezeket küldtek, jobban tudtuk, hogy mi folyik Angliában, mint a kint élõk, mert mi nem voltunk benne, kívülrõl láttuk. És amikor bejött a punk, ami totális mûvészetnek és teljesen logikus magatartásnak látszott, elõször punk- és new wave-színházat csináltunk, aztán kiderült, hogy ez nem elég, így alakult ki a zenekar.
1975-ben Esõ a szilfák alatt címmel megjelentetett egy antológiát a Magvetõ kiadó. Önéletrajzi jegyzeted gyanánt ez olvasható: 1946-ban születtem, iskolai végzettségem szerint mérnök vagyok. 1971-ben rendezett kiállításom óta tervezek színházi díszleteket, és dolgozom íróként, rendezõként a Kovács István Stúdióban. Írtam és rendeztem filmeket a Balázs Béla Stúdióban és a Televízióban, hangjátékomat játszotta a Rádió. Igyekszem olyan szövegeket írni, amelyek maguktól értetõdõen tartalmazzák a valóságról szerzett ismereteimet." Még csak nem is említed a zenét.
A kötet ugyan
'75-ben jelent meg, de a benne megjelentetett anyagot elõtte évekig
fontolgatta a cenzúra. '71-ben kezdtem el mûvészként
dolgozni, egy saját magam által tervezett iskolát
jártam végig, annak a végeredménye volt a rock.
Engem a zene soha nem érdekelt. Számomra a rock nem zene,
hanem magatartás, hozzáállás attitûd.
Kábé
A császár üzenete
címû
film körül kapcsolódtam be, csináltam egy csomó
performance-ot Black Sabbath, Zappa, John Mayall és Johnny Cash
anyagokkal, majd egyre inkább elmaradt a sallang, a mûvészet
a dologból, és egyre inkább rockandrollá változott.
Ebben az antológiában látható rólad egy fénykép: fordítva van a cigaretta a szádban. 1975-ben simán lehetett ilyen gesztusokat tenni?
Ez volt akkoriban az egyetlen publikációm, a diktatúra sorra tiltotta le szavakba foglalt dolgaimat. Fontosnak tûnt ez az egyetlen alkalom, és sokat gondolkodtam, hogy milyen fényképet csináltassak hozzá. Végiggondoltam a lehetõségeket: van, amikor a fotón a szerzõ dohányzik, van, amikor az állát simogatja, van, amikor a szemüvegét rágja, van olyan is, aki a kozmoszba mered, aztán arra gondoltam, hogy a dohányzás az egy jó dolog, és mivel általában a filterre gyújtok rá, ezt csináltam a fotózáskor is. Nem vette észre senki, kinyomtatták, aztán a Ludas Matyiban megjelent egy cikk, hogy milyen hülye a szerzõ, fordítva gyújt cigarettára, majd egy hosszú vita kerekedett, mert többen beírtak. Ami a könyvben volt, arra nem emlékszem, olyan régen volt.
Én most elolvastam. Bírtam. Másféle szövegeket írtak akkoriban.
*
Menjünk tovább. Említetted A császár üzenetét . Itt van. Elöljáróban annyit, hogy ez egy ötven perc terjedelmû film, Franz Kafka-adaptáció, de szerintem egyébként is idõtálló. Továbbá egy jót nosztalgiázhatunk, hiszen benne van a teljes hetvenes évekbeli avantgarde. Megnéznénk most belõle egy részletet, aztán arra kérnélek, hogy különösebb kérdés nélkül fûzd hozzá, ami az eszedbe jut.
Jó volt nézni?
Most láttam elõször húsz év óta. Amikor elkészült, bemutatták a Balázs Béla Stúdióban, aztán a mozigépész elvitte az Aczél Györgynek, mert mint kiderült, a mozigépész feladata volt a cenzúrázás. Ezután egy idõre a film páncélszekrénybe került. Gyakorlatilag mindenki, aki abból a generációból akkor számított Magyarországon, benne van. Ez volt tulajdonképpen az utolsó nagy közös bulink, utána, ahogy föllazultak a rendszer korlátai, mindenki a magáét kezdte csinálni. Erre a forgatásra eljött két-háromszáz ember, két hétig sátoroztunk Nógrádverõcén, ingyen dolgozott mindenki és nagyon jól éreztük magunkat. Utána már nehéz volt bármit is közösen csinálni.
Ha jól emlékszem, ez a '75-ös év volt az, amikor ennek a generációnak néhány tagját felkérték, hogy szíveskedjen elhagyni Magyarországot.
Igen, ezután ment el Szentjóby Tamás, aki ugyancsak ott volt a forgatáson, de nem volt türelme kivárni, hogy elinduljon a kamera, úgyhogy hazament, hogy asszisztáljon a házkutatásához. Elõbb õ ment el, egy év múlva a Kassák Stúdió.
Ti miért vártatok '78-ig?
Nem volt meg a project, amivel érdemes lett volna elindulni. Nem akartunk turistaként, vagy fõleg, menekültként menni. '77 körül lett nyilvánvaló, hogy mit kell csinálni, akkor még egy évig próbált a zenekar, kidolgoztuk a projectet, és utána mentünk ki.
Ez volt a SPIONS.
Természetesen.
1982. február 8. Spions Rock n Roll címmel többek között ez olvasható Galántai György Sznobjában: A Spions olyan mûvészekbõl áll, akik a rock and rollt nem kedvtelésbõl csinálják, hanem kényszerbõl. Nem show-business számukra, hanem kiképzés. A Spions nem sztárokból áll, hanem katonákból. Nem látványosságban utaznak, hanem cselekvésben. Nem individualisták, hanem aktuálisak. Nem a rock and roll az õ médiumuk, hanem õk a rock and roll médiumai. Készen állnak egy olyan üzenet közvetítésére, amelyet gyûlölnek. A divat fontosabb számukra az etikánál. Kizárólag a rock and roll törvényeit veszik figyelembe; ezek a törvények kizárólag formaiak. Ezek a törvények, mint minden esztétikai kód, a vízió törvényei. A Spions nem kíván kitörni saját rémálmából. A jelentés, melyet a határon túlra küld, az ellenségnek szól. Az üzenet nem rejtjeles, ellenkezõleg, a legismertebb egyezményes jelekkel dolgozik. Mindenki számára egyformán értelmezhetõ. A rock and roll a történelem és a mûvészet szintézise, egyszerre szub- és tömegkultúra. Rendkivül kockázatos vállalkozás. Mint minden olyan döntés, amelyet nincs idõ megfontolni." És így tovább, így tovább. Laci, ennek a zenekarnak az egyik alapítója voltál, ha jól tudom.
Igen. A nevet Haraszti Miklós adta, ez volt az élete legjobb ötlete. Rendkívül jól illett ahhoz, ahogyan éltünk.
Szóval van egy társaság, amely kvázi kémtársulat. Elhagyja a hazáját, megérkezik Franciaországba. Hogyan tovább?
A lényeg az volt, hogy ne menekültként érkezzünk, hanem gyõztesként, valami nagy erõt képviselve. Végül olyan orosz kémekként érkeztünk Párizsba, akiknek az a feladatuk, hogy megrontsák a nyugati ifjúságot. Azonnal hatalmas sajtónk lett, és két héten belül lemezszerzõdést kaptunk. Szóval így indult a párizsi dolog, aztán elszabadult egy számomra máig is érthetetlen õrület, amelynek részeként valaki ellopta Gergely útlevelét, ennélfogva nem tudtunk Angliába menni, hogy olyan léptékben tegyünk eleget a feladatnak, amilyenben szerettük volna.Franciaországban ragadtunk, ahol nagyon kedvesek és segítõkészek voltak az emberek, akiknek tetszett az, amit képviseltünk, de nem volt semmiféle üzleti érzékük. Kinyomtatták a lemezeket, de nem törõdtek a terjesztésükkel, satöbbi, satöbbi. Úgyhogy végül is én, akinek volt útlevele, elmentem Kanadába, arra számítva, hogy mivel ott volt valamennyi érdeklõdés a zenekar iránt, át tudom menteni a projectet, de közben a zenekar szétesett. Párizs után SPIONS név alatt már nem jelentek meg lemezek.
Emlékszem, azt írta Molnár Gergely Párizsról, hogy unalmasabb, mint Bulgária.
Olyan volt akkor Párizs, mint most Budapest. Mindenki tök szétesve. A Liberation címû újság, volt, hogy az elõzõ napi dátummal jelent meg. Az emberek szétszívva, teljesen hedonista élet folyt. Minden estére volt egy vacsorameghívásunk, csak dolgozni nem lehetett. A hetvenes évek Párizsa ugyanúgy õrjöngve kereste a szórakozást és menekült az igazság elõl, mint a kilencvenes évek Budapestje. Ugyanúgy nem tudtak az emberek bármire is fókuszálni, mint most Budapesten. Ugyanúgy el voltak telve saját magukkal, privát kis mitológiáikkal. Ugyanúgy kötelezõ volt mindent megbocsájtani. Ugyanúgy azt hitte mindenki, hogy mindent tud és hogy egyenlõ bárkivel.
Magyarországon nagyjából fél évet mûködtetek SPIONS néven, '77 nyarától '78 tavaszáig. Két-három koncertrõl tudok.
Három koncert volt, de egyik se ment le. Mindig közbeszólt valami. Az Egyetemi Színpadon berúgott a hangmérnök, és beleesett a keverõpultba, plusz megsértõdött a szólógitáros és duzzogva lement a színpadról. A pécsi koncerten a melósok a kétszázhúsz volt helyett a háromszáznyolcvanba dugták be az erõsítõket, úgyhogy füsttel kezdõdött a show, és ezzel vége is lett. Mindig történt valami. Az egyetlen többé-kevésbé mûködõ koncert az Akadémián volt az Egyetemi Színpad koncertje után, ott csináltunk egy két részbõl álló show-t, én dolgoztam az elején Père Lachaise néven, és utána jött zenekar. Bezárattuk az ajtókat, a lányok körbejártak zsákokkal, és a zenekar felszólította a közönséget: Budapest népe, adakozz a kémeidnek. Komoly pénz jött össze. Mint utóbb kiderült, azért adtak az emberek, mert nagyon féltek attól a három embertõl a színpadon. Volt vagy kétezer fõnyi közönség. Mûködött a dolog. Elképesztõ erõ áradt a zenekarból, anélkül, hogy igazán játszani tudott volna.
Még mielõtt zenét hallgatnánk, arról az emblémáról kérdeznélek, amely Dávid-csillagból, ötágú csillagból és svasztikából képzõdött.
Az emblémáknak az volt a feladatuk, hogy egyszerû geometriai formákkal kifejezzék, amirõl a project szólt. Ami a fejünkben volt. És a fejünkben ez a három dolog volt, mindaz, amit e három csillag reprezentált. Ezt terveztük a lemezek közepére rakni, de elõbb nem engedték a svasztikát rátenni, csak az ötágút és a Dávid-csillagot, aztán nem engedték a Dávid-csillagot, de engedték a vöröst, így ment a huzavona. Csillagok háborúja. Végül is nem valósult meg a dolog, mert mire lehetõségünk lett volna kinyomtatni, már teljesen máshol jártunk, más emblémánk volt. Ezekbõl az emblémákból összejött tizenkettõ, ahogy a zenekar fejlõdött.
Jó. Akkor most SPIONS-t hallgatunk, 1978-ból, még hazulról. Természetesen nem hivatalos felvétel, úgy is szól. Nirvánia. Mindig azon gondolkodtam, amikor hallgattam, hogy kibaszott ország, vagy kifosztott ország.
Kibaszott. Ugyanaz a történet, mint A császár üzenete . A teljes bénaság, az állandó várakozás, a teljes erkölcstelenség, ami akkor kezdett nyilvánvalóvá válni számomra, és néha még most is fölháborít. Állandóan várni valamire, ahelyett, hogy megcsinálni ez egy tipikus magyar dolog. Mint ahogy a folyamatos hazudozás is. Sehol a világon nem dumálnak annyit az emberek, mint itt. Nagyon sokat kell kompenzálni, mert mindenki sáros valamiben.
Pár évvel ezelõtt Kamondy Ágnes megjelentetett egy lemezt, azt a címet adta neki, hogy Dalok Nirvániából. Fõhajtás elõttetek, illetve azon zenekarok elõtt, akik jobbára rátok hivatkoztak. Tudtátok kint, hogy ilyen reneszánszotok van Magyarországon?
Nem igazán. Amit aztán láttam, hallottam, abból úgy tûnik, hogy azt privatizálták le, ami eladható, kockázat nélkül kimondható, és azt, ami a véletlen mûve volt. Azt, hogy nem sikerültek a koncertek. Az emberek azt hitték, hogy annak, hogy nem mûködik a koncert, vagy az az oka, hogy így akarjuk, vagy az hogy nem készültünk, pedig a nem mûködõ koncertek elõtt is hihetetlenül kemény, katonai kiképzésszerû próbák mentek, ezért nézett ki a zenekar baromi jól a színpadon. Szóval a slamposságot koppintották le, és kasztrálták a kemény gondolati alapot, ezért is esett szét ez a vonulata a helyi kultúrának, miután néhányan jó kis középszerû helyi karriereket csináltak a maradékból.
Amikor Franciaországból Kanadába kerültél, már nem SPIONS-ként folytatódott a zenei pályafutásod, hanem... nem tudom, miként.
A SPIONS mindig megmaradt a háttérben, de inkább csak titkosszolgálatnak", más projectek nõttek ki belõle. '82-ben kezdtem el csinálni azt, amit még most is csinálok Peoples' High School (Népek Fõiskolája) címmel, ezen belül van egy mobil entitás, a Traveling College Of Time Consciousness (Idõ Tudatosság Utazó Kollégiuma), ami tulajdonképpen a SPIONS-project edukációs szárnya. A SPIONS legfõbb produktuma A Párt (THE PARTY), amit az orwelli párt alternatívájaként dolgoztunk ki, és több névváltoztatás után még most is mûködik Nemzetek Feletti Szocialista Párt (Overnational Socialist Party OSP) néven. Molnár Gergely, aki Helmut Spiel! néven DJ egy montreáli rádióban, csinálja a virtuális realitás-vonalat, én pedig az edukációs programot.
Ketten maradtatok, akik tartják a lapcsolatot?
Jöttek új emberek, de az eredeti felállásból ketten maradtunk. Én voltam a roadie, aki cipelte a berendezést, amíg Molnár Gergely gondolkodott. Ez a munkamegosztás azóta is folytatódik. Õ Montreálban gondolkodik négy világnyelven egyszerre a bezárt irodában, az íróasztala alatt, titkárnõje válaszolja meg a telefonokat, amíg én Patagóniától a Sárga-tengerig cipelem a jó hírt.
Ami a kazettáidon van, az mi?
'78-tól '84-ig nem csináltam saját zajt, aztán amikor átmentem New Yorkba, a kanadai demók alapján egy angol producerrel, Brian Briggs-szel és néha másokkal együttmûködve csináltam egy csomó felvételt, mindenféle stílust kipróbáltam. Amit itt hallani lehet, az American Trilogy címû rock and roll opera elsõ részébõl van, a címe Nevada Moda , tulajdonképpen rímel a Party lemezen megjelent Nevada Propagandára , csak én a politikát áttettem divatba.
Egy létezõ zenekart hallottunk, vagy egy stúdiót?
Ezen a felvételen ketten voltunk zeneiparosok Brian Briggs-el. A zene Machintosh komputerrel készült, nincs rajta élõ hangszer. A kórust Jane McAllister New Zeland-ból és Julia Wallace Kanadából éneklik.
Egyébként szerepelt a terveid között zenekar összehozása?
Sajnos nem volt annyi pénzem, hogy New Yorkban összehozzak egy ütõképes zenekart; körülbelül háromszázezer dollár kell ahhoz, hogy egy zenekar rádióhoz jusson. Néha sikerült együtt dolgoznom jó zenészekkel, és összejött pár demó, de az utóbbi években egyedül dolgozom. Azóta be is indult a dolog. Van egy hangstúdióm, és egészen más dolgokat csinálok, mint ahonnan elindultam. Elmentem a Karib-tengerre, és egy szigeten Carriacou, Grenada állam egy csomó helyi bandát produkáltam, aztán egy alapítvány meghívott Indonéziába, hogy ott gyûjtsek hangokat, és annak alapján írjak egy new age-típusú táncszvitet, amit megcsináltam. Azóta is nagyon foglalkoztat az indonéz kultúra. Most is egy olyan projecten dolgozom, amely többek között indonéz inspirációjú. Koppenhágától Berlinig újra bejártam Európát az utóbbi években, és minden állomás újabb opusra inspirált. Gyakran dolgozom színpadon, az alkalmakra összeálló laza szövetségben helyi mûvészekkel.
A New Yorkba került kortársaiddal, Halászékkal például, tudtál valamit kezdeni?
Amikor New Yorkba érkeztem, éppen akkor rúgták ki a Squat Színházat az épületébõl, mert nem fizettek lakbért, Halász Péterrel ekkor kezdtünk dolgozni A kínai címû darabon, majd szétváltak az útjaink, mindketten egészen más helyre költöztünk. Hosszú évekig nem is találkoztunk, aztán most összejöttünk Pesten, és együtt csináltuk egy fesztivált a Merlin Színházban, P., avagy A Várost Izgatja A Gyilkos címmel.
Ide majd kilyukadunk remélhetõleg, de elõbb még jó volna arról a tizenkét évrõl hallani, amit New Yorkban töltöttél.
Gyakorlatilag ezalatt csináltam az életmûvem kilencven százalékát. Ott volt elõször lehetõségem arra, hogy egy-egy nagyobb munka belsõépítészként dolgozom, után kivegyek fél évet, és a saját dolgaimat csináljam. Magyarországon a megélhetésért kell dolgozni, egyedül munkával nem lehet feljebb jutni és arra semmi ideje nem marad az embernek, hogy a saját ügyeit méltó módon kidolgozza. Ezért végtelenül hálás vagyok Amerikának.
New York-i zenét mit mutatnál most?
Fölraknék egy olyan lemezt, amit most nagyon szeretek talán ismeritek a Marylin Manson együttest , a szám címe Beautiful People . Õk most nagyon futnak kint, azt csinálják, amit minden mûvésznek csinálnia kell: a tilosat, azt, amit nem szabad. Nagyon megtalálták azt a pontot, ahol Amerikát még irritálni lehet.
Kvázi a SPIONS-sztori, azonos keretben különféle tabuk: Charles Manson, Marylin Monroe.
A SPIONS-projectre csak az attitûd hasonlít, a dühös fiatalság és a szuperimpozíció mint munkamódszer. A dolgoknak az egymásra halmozása számomra nagyon fontos, szerintem így alakulnak ki a kultúrák. Ha különbözõ jelentésû dolgok egymásra vannak rakva, és átlátszóak, egy új jelentés jön létre. Természetesen ugyanazt csinálom, mint mindig, a SPIONS sem a semmibõl ugrott ki, hanem a élet elemzésébõl jött létre. És a dolog igazságát még most is érzem, így a folytatását csinálom annak, amit húsz éve csináltam.
Láttam egyszer egy képet rólad, Sir David O`Clock néven.
Sir David O`Clock néven dolgozom 1985 óta. Miután elmentem innen, elég sok nevem volt, ha jól emlékszem, tizenhárom. Ezek, mint az emblémák a SPIONS-nál, abból a célból kerültek használatba, hogy kifejezzék, amirõl gondolkodtam. Kanadában David Dog néven voltam ismert, aztán amikor New Yorkba mentem, arra gondoltam, hogy így mégsem mutatkozhatom be a Birodalom fõvárosában, akkor ugrott be David O`Clock, vagyis az idõ a nevembe, és New York errõl szól. Ott jelentõsége van annak, hogy egy órában hatvan perc van. Einstein óta tudjuk, hogy vannak relatív idõk, ezt New Yorkból Budapestre utazva tökéletesen lehet érzékelni. Itt, ha valaki azt mondja, hogy egy-két napon belül, az egy-két hetet, legtöbbször sohát jelent. Magyarországon az emberek másképp és ritkán érzékelik az idõt. Ezért vannak annyira a földhöz ragadva.
A kép, amit láttam, egy színházi elõadást örökített meg. Mesélnél errõl?
Amikor megérkeztem New Yorkba, akkor csináltam ezt a táncszínházi projectet, `Dance The Newyork' címmel. Én játszottam el egy többszereplõs táncdráma összes szerepét. Ebbõl a showból láthattál egy képet. Teljes image-váltásra került sor az 1984-es évben, az akkori New Yorkban így kellett kinéznem, gondolkodnom.
Amikor Peter Ogi (Hegedûs Péter ex-Spion) elõször játszott Pesten, azt mondta, vigyázzatok, én már nem vagyok magyar. Te hogy vagy ezzel?
Abszolút nem érdekel. Nagyon sokat utaztam, és teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a nemzeti meghatározásnak semmi köze a dolgok lényegéhez. Nincs kisebbségi érzésem, ezért nem kell arra hivatkoznom, hogy hová tartozom. A rock and rollhoz tartozom, ott vannak a testvéreim, velük tudok kommunikálni. A rock and roll ez egy gyûjtõnév, ami rengeteg kategóriát magába foglal éppen arra lett kitalálva, hogy ne kelljen ezekkel a nemzeti kategóriákkal bajlódni.
Élnek Magyarországon testvéreid?
Persze, nagyon sok remek sráccal találkoztam, amióta itt vagyok; tegnap egy Korai Öröm bulin voltam, és nagyon örültem.
Jó hír. Akkor hallgassunk zenét.
Fölteszek egy kanadai srácot, úgy hívják, hogy Snow. Nagyon jól kapcsolódik ahhoz a nemzetiségi dologhoz, amirõl beszéltünk. Egy kanadai srác, aki a legkifinomultabb jamaicai dialektusban, a legütõképesebb jamaicai dance-hall stílusban dolgozik, és hófehér. A számnak az a címe, hogy Informer , vagyis Besúgó , így a SPIONS-témához is kötõdik.
A Karib-tengerre eleve zenekarokat felfedezni mentél?
Ez a dolog még
'78-ban kezdõdött, a punkkal együtt a reggae is nagyon
erõs volt abban az idõben, a koncerteken együtt játszottak
a reggae és a punk együttesek. Aztán láttam egy
filmet Párizsban,
Reggae Sunsplash
volt a címe, Bob
Marleytõl Peter Toshig mindenki szerepelt benne. Ez a film úgy
megfogott, hogy megnéztem vagy harmincszor. Elkezdtem gyûjteni
a reggae-felvételeket, teljesen megbabonáztak. Rájöttem,
hogy ez az a vibráció, amit még reggel is elvisel
az ember. Ha ezt teszi fel, amikor fölkel, akkor jól kezdõdik
a napja. A szó, `reggae' annyit jelent, hogy a `királyok
zenéje'. Azért olyan nyugodt, soha nem sietõs a dolog.
Aztán New Yorkban bejött egy nagyobb meló meditációs
szobát terveztem egy agglegénynek, akinek a nagyapja találta
fel a jégkockagyártó gépet, elég pénzem
lett, hogy kinézzek magamnak egy olyan szigetet, ahová olyan
nehéz eljutni, ahol remélhettem, hogy nem lesz fehér
ember. Grenada Venezuelától hetven mérföldre
esik a Karib-tengeren, egy kis szigetország, amely a hetvenes évek
végén elkezdett Fidel Castróval kacérkodni.
Építettek egy olyan repülõteret, ahová
harci gépek is le tudnak szállni, ennélfogva Reagan
beküldte a tengerészgyalogosokat, és leváltotta
az akkora már teljesen megbolondult kormányt. Egy hétig
folytak a harcok, addig álltak ellen a helyi erõk a tengerészgyalogosoknak.
Mikor megérkeztem, az elsõ éjszaka kiraboltak a szálloda
elõtt, miközben a lakosság kint állt a házak
erkélyén, és tapsolt. Ott álltam útlevél,
repülõjegy és pénz nélkül, aztán
lementem a tengerpartra, gondoltam, legalább fürdök egy
jót. És akkor összeakadtam rasztákkal, mondtam
nekik, hogy azért jöttem ide, mert annyira szeretem a kultúrájukat,
tanulmányozni akartam, csak ez és ez történt
velem. Húsz percen belül visszahozták a cuccaimat, kivéve
a pénzt, de az útlevelemet meg a credit kártyámat
visszakaptam, úgyhogy továbbutazhattam Grenadának
egy másik kis szigetére, Carriacou-ra. Nyolcezer ember él
ott, és annyit kell tudni róluk, hogy nem tudnak elutazni
onnan, mert nem kapnak sehová sem vízumot. Kétszáz
éve, amióta megbilincselve odavitték és a piacon
eladták õket a szeretet és Mózes törvényei
nevében, ott élnek ezen a szigeten összezsúfolva,
a napi bére egy asztalosnak kábé ötven forint,
olyan árakkal, mint Pesten. Abból élnek, amibõl
tudnak, többek között az olyan hülye amerikaiak kifosztásából,
mint amilyen én is voltam. A haverjaimmal beutaztam mind a négy
Grenadához tartozó szigetet, és elhatároztam,
hogyha lesz még valaha pénzem, akkor visszatérek,
és meghálálom a segítségüket. New
Yorkban azonnal kaptam egy nagy munkát ugyancsak meditációs
szoba tervezése, ezúttal egy házaspárnak ,
majd vettem egy csomó hangszert, és visszamentem arra a kis
szigetre, ahol addig gitárt sem láttak, konzervdobozokkal
játszó dobzenekarok mûködtek. Odaadtam ezeket
a hangszereket, közöttük szintetizátor, pár
gitár, és rengeteg zenekar alakult meg ezen az alapon. Volt
egy kis hordozható kazettás stúdióm, kivettem
egy házat, és elkezdtem ezeket a zenészeket felvenni.
Elképesztõ élmény volt látni, hogy valaki,
akinek soha az életében nem volt a kezében gitár,
tíz perc alatt számokat kezdett írni. Aztán
híre ment, hogy ott vagyok, és jönni kezdtek a többi
szigetrõl is, ott táboroztak a házam körül.
Ott éltem pár hónapig, és rengeteg kultúrát
felvettem, reggae-t, calypsót, socát, készítettem
egy masterszalagot mindenkinek, abból másolatokat készítettek,
és elkezdték árulni a strandon; egy kazetta eladásából
annyi pénzt tudtak összeszedni, amibõl egy hónapig
meg tudtak élni. Azóta is kapcsolatban vagyok velük,
levelezünk, bár nagy részük börtönbe
került azóta. Idõközben kivirágzott a helyi
zeneipar, erre nagyon büszke vagyok. Kikötnek a turistahajók,
és kétezer amerikai hölgy száll partra, semmi
más nem jár a fejükben, csak hogy vásároljanak.
Egyszer majd szeretnék visszamenni. Nagyon ritka, hogy valahol otthon
érezzem magam, ez volt az elsõ hely, ahol azt éreztem,
ezek az én embereim, ez az én sorsom is. Elképesztõ
tehetségekkel találkoztam, hihetetlenül kulturált
emberekkel, akik ugyan nem tudtak olvasni, de nagyon értettek ahhoz,
hogy az embereknek hogyan kell egymással viselkedniük. Komolyan
vették a munkájukat, aki nem tudott írni, az nekem
diktálta le a szövegeket, aztán az egyikõjüket
megtanítottam írni és olvasni, és az megtanította
a többieket.
Indonéziát is említetted.
Indonézia a világ azon kevés helyeinek egyike, ahol nagyon erõs a kultúra, a szellem, ahol még kapcsolat van ég és föld között. Ahová minden mûvésznek kötelezõ lenne elmenni. Van egy hely a földön, ahol a dolgok pont fordítva történtek, mint az európaiak által dominált világban, és ennek ellenére életben maradt. Amíg az európai ember azzal foglalkozott, hogy feltalálja a televíziót és tönkretegye a világot, ott rámentek a telepátiára, és ugyanannyit tudnak abból a szférából, mint az európaiak a technikából vagy az európai típusú filozófiából, arról, hogy hogyan lehet másokat dominálni. New Yorkban éltem elõtte hosszú ideig, teljesen ki voltam égve, elvesztettem a színérzékemet, nem hallottam hangokat, nem voltam képes meglepetésekre, és miután odamentem, két-három nap alatt átprogramozódott az agyam. Ott éreztem másodszor otthon magam. Hosszú hónapokig jártam a különbözõ szigeteket, és hihetetlenül elbájolt az embereknek az a tudománya, hogy miként kell egymással kommunikálni, hogyan kell egymáshoz és a láthatatlanhoz viszonyulni. Ez most ugyan ellentmondásos, mert most épp ölik egymást ( az interjú 1998 tavaszán, a Suharto elnök leváltásához vezetõ zavargások idején készült) , mint a hatvanas években, amikor két hét alatt jó pár millió embert megöltek. Akkor is a kínaiaktól féltek. Szerintem joggal. Nem szabad elfelejteni, mi történt Tibettel. Ha az embernek az a feladata, hogy a világot járja, elsõsorban olyan dolgokat keres, amelyekbõl tanulhat. Számomra a tény, hogy a vallás el tudta érni, hogy az emberek kedvesek egymáshoz, az revelációnak számított, akárcsak az, hogy a kisgyermekek másfél éves korig nem érinthetik meg a talajt, és amikor elõször teszik le a földre, jön egy táncoktató, és tánclépésekre tanítja a gyerekeket. Tánclépés az elsõ, amit tesznek. Meg van komponálva az egész életük. Mindenki igyekszik szép lenni, a férfiak is virágot viselnek a hajukba tûzve. A hatvanas években, amikor az a nagy vérengzés volt, Baliban a halálraítéltek gyönyörû fehér sarongokba öltöztek, a legszebb ékszereiket vették fel, és zenekarral mentek a kivégzõ helyre, ahol hasonlóan gyönyörûen felöltözött kivégzõosztag várta õket. Úgy gondolkoznak az emberek, hogy ha valami rossz történik velük, az egyetlen védekezés gyönyörûen felöltözni, és olyan szépen táncolni, amennyire csak tudnak. Színház az egész életük, minden pillanatban tudják, hogy az istenek nézik õket, és ha unatkozni fognak, abból komoly kalamajkák adódhatnak. Szórakoztatni próbálják az isteneket, és évi kilencvenhat napot vallási okokból nem dolgoznak, vallási okokból, a lelkük épülése céljából, ami már önmagában fantasztikus intelligenciára vall. Én mást sem csinálok, mint dolgozom, ugyanakkor munkaellenes vagyok, szerintem sokkal jobb lenne a világ, ha az emberek nem dolgoznának annyit, és nagyságrendekkel töltenének több idõt tánccal és imával, mint most. Dolgozzon az, aki tudja, hogy mit miért csinál, a többit pedig jól fizessék meg azért, hogy maradjon nyugton, és ne szaporodjon.
Ha egyeztettünk volna, most valami indonéz zenének kellene következnie.
Tedd föl ezt, az a címe, hogy The Southern Cross , vagyis A Dél keresztje , ez egy Indonézia által inspirált táncszvit felvétele, elektronikus hangszerekkel csináltam.
1998 tavasza, Merlin Színház, Pándysco. A szórólapon ugyanolyannak láttalak, mint másfél évtizede, David O`Clockként.
Ugyanaz a kép volt. Az utolsó pillanatban derült ki, hogy a disco nincs reklámozva, így hirtelen össze kellett hozni szórólapokat, plakátokat, sajtótájékoztatót, és errõl a fotóról gondoltam, hogy a leginkább vonzhatja a közönséget. Egyébként a fotó nem a szórólapokon volt látható, hanem egy Blikk interview-hoz mellékelve.
Mi volt ez a Pándysco?
A fesztivál témája a sorozatgyilkosság volt, a Pándy-ügy kapcsán felvetõdõ különbözõ kérdésekre szervezõdtek színházi elõadások, kiállítások, viták. Ez egy új kezdeményezés a Merlinben, Halász Péter ötletébõl. Néhány ilyen négy-öt napos fesztivált tervez a színház, mindegyiknek lenne egy témája, és a sorozatnak az lenne a címe, hogy Merlin Dossziék . E dossziéknak az elsõ kiadása jelent most meg tulajdonképpen, azt mondhatnám mûfajilag, hogy színházi zsurnalizmus, aktuális dolgokon alapuló színházi újságírás. Ezen belül csináltam egy kiállítást a témába vágó Internet kutatásaim anyagából, egy installációs színházat Cafe Pandito néven, és volt egy disco, a Pándysco . Úgy mûködött, hogy minden este, miután lezajlott a fesztivál, és elmentek a vitatkozó jogász, pszichológus és feminista csoportok, lazításképpen csináltunk egy kis zenés programot. Egyórás multimédia revûvel indult, két mûvész, Losi és Baránka közremûködésével, a Capellából is hívtam két táncost, plusz ott volt Miss Diamond, Veréb Sanyi, egy fantasztikus díva, így együtt csináltunk egy New York-i típusú, nagyon kemény szadomazó transzvesztita show-t. Ez ment, majd utána beindult a DJ AMBIANCE 21 és Korai's Banditos disco, minden nap hajnali háromig.
És most min dolgozol?
Írtam egy industrial opera-trilógiát TOTAL PEACE címmel. A trilógia elsõ részét The Palace Of Peace a Mûcsarnok mutatta be az idei Látvány kiállítás keretében. A trilógia második részét az Õszi Fesztiválon fogom bemutatni The Garden Of Peace címmel, ha a kultúrharcosok is úgy akarják. A TUDÓSOK felkérésére az idei Sziget Fesztiválra készítek elõ egy projectet. Dolgozom a Merlin Színház megújításának tervein, ami önmagában is egy érdekes feladat. A WANTED, az Élet és Irodalom, valamint a Narancsfül felkérésére írok rendszeres beszámolókat aktuális dolgokról. Tudósításokat küldök Amerikába, az ottani sajtónak. Most írom meg a Nemzeti Lyuk történetét. Az a hír is megfogta figyelmemet, s nyilván angolszász olvasóimat is elszórakoztatja majd, hogy hastáncosnõknek államvizsgát kell tenniük a mûködési engedélyért 1998-ban Magyarországon. Hogyan lehetne itt valódi változásról beszélni, amíg ekkora a bürokrácia, amíg a politika továbbra is totális hatalommal bír az élet minden szférája felett. A problémát úgy lehetne megoldani, ha minden egyes bizottság minden egyes tagjának havonta, írásban kellene pályáznia az állásáért, napi feladatainak szigorúan ellenõrzött, tökéletes elvégzése mellett, hetente bizonyítva, hogy nincs köztartozásuk. A bizottsági tagok fizetésüket mindig legalább hat hónapos késéssel kaphassák csak meg, mindig kevesebbet kapjanak, mint amire számítanak és minden fillérrõl el kell számoltatni õket. Ha egy napot is késnek az elszámolással, feketelistára kell õket tenni életük végéig, s fizetés nélkül legyenek ez esetben kötelesek dolgozni halálukig. Ugyanazt kell velük tenni, amit most õk csinálnak az alattvalók tömegeivel. Meg kellene az emberekkel gondoltatni, hogy vállalják-e ilyen feltételekkel a bizottsági tagságot. Hamarosan elkezdenének megszûnni a bizottságok, s csak annyi maradna, amennyi feltétlenül kell: lámakolostor a Gellért hegyen, és egy-egy megfelelõ méretû szennyvíztisztítómû a folyó mindkét partján.
A beszélgetésre
vetítés és zenehallgatás kíséretében
május 16-án került sor a Kolibri Pincében.
Közremûködött: Para-Kovács Imre.