Hülye világ feLugossy Lászlóval beszélget Antal István  2.



 
A: Úgy gondolom, hogy életed legtermékenyebb éve 1998. Mérhetetlen mennyiségû mûvet hoztál létre Sárospatakon.

L: Mindig ilyen termékeny voltam. Azzal magyarázom, hogy így tûnik neked, mert egy kicsit redukálódott a tevékenységem. Tehát aktív rockzenélést már nem vállalok, performance-t kevesebbet, filmezni már nem nagyon akarok, olyan értelemben, hogy én csináljak filmet. Azért nem, mert egy film létrehozását sok pénz mozgatja, és nincs kedvem a pénzt hajtani. Így megvan az az alaptevékenységem, ami fiatalkoromban kialakult, a képzõmûvészeti tevékenység, bár sokszor úgy érzem, hogy már ezt is abba kéne hagyni. Nem kéne ezeket a dolgokat csinálni. Ha lenne már egy szolid és biztonságos egzisztenciám, mert tudom, hogy még élhetek húsz-harminc évig, és szolidan meg tudnék élni valami tartalékból, akkor nem is csinálnám.

A: Mit csinálnál?

L: Semmit. Szemlélõdnék. Beszélgetnék emberekkel, és sétálgatnék. Utazgatni sem utazgatnék, mert nincs kedvem utazni.

A: Mi az élet értelme?

L: Most nem tudom megmondani hirtelen. Az élet értelme, hogy szüless, élj és halj meg. Ami most van, az meg arról szól, hogy szüless, légy divatos és halj meg. Ez hülyeség persze.

A: Azt látom az elsõ Francia Intézeti kiállításod óta*, hogy te vagy az a magyar festõ, aki következetesen fejlõdik, megy egy bizonyos úton. Tehát, hogy a képek elképesztõ módon tisztulnak, koncentrálódnak, és az a fajta dolog, amit csináltál, és csinálsz, klasszicizálódik. Megteremtette a saját klasszikus mértékét.

L: Lehet, hogy ennek az a neve, hogy belsõ rendezõdés. Bár nem vagyok száz százalékig tisztában önmagammal. Persze nagyon nehéz kifejezni szavakkal azokat a tendenciákat, amik az emberben mûködnek. A képzõmûvészetet 17 éves korom óta folyamatosan csinálom, folyamatosan érdekel, és a folyamatosságában látom a lényegét a tevékenységemnek. Azt gondolom, hogy a képzõmûvészetemet nagyjából hitelesen is hozom létre. Már a saját magam számára hitelesen. Nem hiszem, hogy klasszicizálódom, hanem egyszerûen...

A: A világ lett hülye?

L: Igen. Hülye lett és nagyon cinikus. És nagyon mértéktartónak kell lennie az embernek, hogy ne õrüljön meg ettõl a hülye és cinikus világtól. Hogy még éljen. A világ most már olyan lenyomatokat hagy vagy hagyhat a lényegen, amelyek sokkal, sokkal mocskosabbak annál, mint amilyenek tíz évvel ezelõtt voltak.

A: Amikor viszont valaki a kezek helyére lábakat fest, az a minõségtõl függetlenül provokatív gesztus.

L: Absztrakció is. A Francia Intézeti kiállítás elõtt már sok olyan rajzot csináltam, amelyeket háborús rajzoknak neveztem. Nem tudom, hogy miért neveztem így õket, de a jugoszláviai háborúból kapott tévéinformációk alapján született meg ez a cím. A mostani képeket is nevezhetem így, mert egy nagyon nagy háborúban élünk, ami nem olyan, mint az I. vagy a II. világháború volt, hanem békés háborúnak is mondható. Tulajdonképpen arról szól, hogy az embereknek, akár behódolnak, akár nem hódolnak be a multinacionális hatalmak akaratának, mindenféleképpen, ha nem is közvetlen, de közvetett diktatorikus nyomás alatt kell élniük. Gyakorlatilag csak a túlélésre rendezkedhetnek be. Ez pedig fölrobbantja, vagy lassú elhalásra ítéli az egész értékrendszert, az iratlan és írott törvényeket. Erkölcsileg nagyon romlott világban élünk, és a romlottság már olyan magas fokú, hogy színezetet ad magának. Hogy jónak is minõsülhet. Ez sokkal rosszabb, mint a kábítószer, mert ugyanolyan kábító hatású, de mentálisan mégis másképp hat. Gyakorlatilag nem érdemes polgárnak lenni egy civilizált társadalomban. Csak, ha nem is radikális ellenállónak, de ellenállónak érdemes lenni, hogy valamilyen módon ki tudj belõle bújni, még hogyha a villanyszámládat ki is fizeted. A tévéhíradódat meghallgatod, akármelyik csatornán. Ebbõl valahol ki kell szállni, ebbõl valahol elege kell, hogy legyen az embereknek. Elvonóra kéne küldeni õket. Tévéelvonóra. Sajtóelvonóra. Kormányelvonóra. A képzõmûvészet is narkó persze, de annyiban kicsit más, hogy a verbális nyelv uralja az egész világot. A képzõmûvészet nyelve, ugye, vizuális, tehát még lehet mentsvár. De üzletileg ez is manipulálható. Tehát nem biztos, hogy a vizuális nyelv a mentsvár.

A: A hatvanas években átéltük már azt, hogy az emberek csalódtak a verbális kultúrában, és részben a rock and rollban és a képben.

L: Nyilvánvaló, hogy a rock and roll is besorolható az üzleti vállalkozások közé, ami azt jelenti, hogy a lényegét eltávolítják, és kapod az alját vagy a salakját. A képzõmûvészetnél is ugyanez van, bár azért az a verbalitás szintjénél mégis csak önállóbbnak fölfogható és tartható nyelvezet. De sajnos nagyon közeledik a design felé, ami pont a verbálisan megfogalmazható igényt és erõszakot fejezi ki és terjeszti, hogy birtokoljon.

A: Mennyire volt radikális a fiatal Lugossy László?

L: A fiatal feLugossy László abszolút radikális volt, és a mai napig is radikális. Sõt, a fiatal feLugossy azért olyan, mint most, mert radikális volt.

A: És mit jelentett számára a radikalizmus?

L: Lehet, hogy a kételkedést és a dolgok állandó, folyamatos továbbgondolását jelentette. Az önmagamban való kételkedést is, és az elénk tárt dolgokban való kételkedés hitelét. Ennek az volt a jellemzõ karaktere, hogy humorral bírt. Nem vettem halálosan komolyra, mert az tragikus pojácát sejtet, hanem önmagamra vettem, ami szintén tragikus, de nem sejtet pojácát.

A: Mit jelentett a fe?

L: Fenoménnak gondoltam. Egyszeri, megismételhetetlen jelentéssel.

A: Hogy jött létre a Vajda Lajos Stúdió?

L: Voltak elõzményei. Még 1967-ben találkoztunk Zámbó Öcsivel Kecskeméten. Ott tanult, Szentendrén lakott, és szintén képzõmûvészettel és zenével foglalkozott. Akkor ott kialakult egyfajta kis közösség, aminek Zámbó Öcsi is a tagja volt. Jóbarátok lettünk. Létrehoztuk a Purgatórium Klubot , amit már 68-ban, a beindulás után rögtön betiltottak egy-két alkalommal. Politikailag nem találták megfelelõnek a mûködésünket. Ezt mi nem is nagyon fogtuk föl, mert nem volt veszélyérzetünk, és elképzelésünk sem volt arról, hogy mi ezzel milyen mélységekig próbáltuk megszüntetni a társadalmi rendet. Nem volt túl sok negatív következmény, de azért volt egy pár. Különbözõ helyekre szakadtunk, de azután mégis összejöttünk, és beindítottuk a Szentendrei Szabadtéri Tárlatokat . Fontos még az 1970-es Nalaja happening , amit Öcsike rendezett a Fõ téren, amikor én zárt osztályra kerültem a katonaság miatt. Ebbõl rendõrségi eljárás lett, és nagyon sok retorzió várt a résztvevõkre. Együtt volt egy csapat ezekbõl az emberekbõl, amelyik megpróbált kiállítani, vagy valahogy szóhoz jutni. Azután a városi tanács adott egy pincehelyiséget, azt neveztük el Vajda Lajos Stúdiónak. Azért, mert amennyit ismertünk akkor Vajda Lajosból, azt nagyon fontosnak és mértékadónak tartottuk a képzõmûvészetben. Ezzel beindult egyfajta aktivitás a hetvenes évek elején. Nyilvánvaló, hogy mi ott a saját képeink kiállítását forszíroztuk, illetve valamiféle ad hoc kollektivitást is jelentett ez az egész.

A: A Nalaja történetet már sokszor hallottam, de mindig az Öcsi oldaláról. Te ott bent tudtad egyáltalán, hogy ez a happening megtörtént?

L: Nem tudtam. Csak akkor tudtam meg, amikor kiengedtek. Mindjárt elmentem egy kecskeméti szabadtéri szoborkiállításra, és ott tudtam meg az egész dolgot.

A : Kecskemétnek van-e valami jelentõsége vagy nyoma a mûvészetedben?

L: Mondhatnám, hogy csak annak van nyoma, mert ott nõttem föl, ott éltem 23 éves koromig, ott tanultam. Az a kispolgári és az a rendõri miliõ volt a legmeghatározóbb közeg. Csak annak van számomra meghatározó jellege.

A: Idén 25 éves a Vajda Lajos Stúdió. Miben látod a jelentõségét?

L: A Vajda Lajos Stúdió 1972-ben alakult. Heterogén csoport volt, amelyben konstruktivista és neodada, neoszürrealista, illetve konceptuális törekvések mûködtek közösen megtalálva a hangot, együtt kiállítva. Jelentõségét abban látom, hogy ez a fajta aktivitás a hetvenes évek elejétõl kezdve lényegi nyomot hagyott a magyar képzõmûvészeten és a szellemi, kulturális életen. Ugyanakkor ez egy laza, baráti társaság volt, amelynek tagjai bizonyos mértékletességgel szerették volna önmagukat megmutatni, és öntudatlanul provokálni egyfajta nyomasztó, nyárspolgári beidegzõdést. Továbbá abban van még jelentõsége számomra - és ez nem is mûvészeti, hanem inkább szociológiai kategória -, hogy a nyitottságával olyan szubkulturális teret tudott teremteni, és olyan mértékû nyitottságot kapott vissza, amely által halmozódott tagjainak ismeretanyaga, növekedett a Stúdió tevékenységének minõsége, és a nyolcvanas évek közepéig lényegi progresszivitást valósított meg margón lévõ csoportként. Kiállításokkal, eseménysorozatokkal, zenékkel és társmûvészeti törekvések bevonásával. Egy lelkes csapat lelkes közönséggel találkozott. Volt bázisa. És ezek a lelkesedések akkor olyan szinten tudtak találkozni, hogy abból minõség született. Hogyha nem lett volna a Stúdiónak közönsége, csak úgy natúr megjelenik, akkor meg is halt volna, szerintem. Agorává vált. Sokféle ember tudott találkozni, és egymással beszélgetni a kiállítások és az események ürügyén. Én is ezáltal tudtam megismerni más-más véleményeket, szituációkat, mûvészeket és stílusokat abban az idõben. Ez egy nagyon élõ dolog volt. Nagy lelkesedéssel készítettük elõ a kiállításokat. Ott laktam lent a pincében, illetve majdnem ott laktam lenn, amikor egy kiállításra készültem vagy készültünk. Mindannyian ott voltunk, és amikor már megnyílt a kiállítás, utána is mindig ott voltunk, találkoztunk az emberekkel. Volt folyamatos látogatottság, érdeklõdés. Nagyon fontos dolog volt. Annak ellenére, hogy a kritika és a sajtó nem vett róla tudomást, mert nem akart róla tudomást venni, nemzetközileg is komoly rangot kivívó hely lett a Vajda Lajos Stúdió. Prosperált, és progresszív irányt mutatott az akkori idõk mûvészetében. Nyilvánvaló, hogy az ifjúságom ennek a dolognak a szervezésével és jelenlétével kapcsolható össze, ezért számomra kedves, szimpatikus emlék a mai napig is. Azután, hogy változott az idõ, egy kicsit elhalványodott, átalakult.

A: Láttam egy filmfelvétel videoátiratát az 1971-es, tehát még a Vajda Lajos Stúdió megalakulása elõtti idõkbõl. Az volt az érzésem, hogy ez volt a magyar hippizmus. Ez a dunapartiság, ezek a laza, felszabadult arcok, ezek a gyönyörû lányok, ez a jó értelemben vett hülyeség.

L: Ez szerintem megvolt Pesten is. Jártam a Kex hajón, és ott is megvolt ez a fajta hangulat. De igen, ez egy átültetett hippiség volt. Gyakorlatilag az õszinteségrõl, a nyitottságról, a szeretetrõl volt szó. Ezek a dolgok szerintem bármelyik korosztályra nagyon felszabadítóak tudnak lenni, csak mivel a tapasztalatok az emberekben rosszak, idõsebb korban már sokkal jobban ellenállnak az ilyen irányú megnyilvánulásnak.

A: Hogy jöttetek össze a szentendrei öregekkel?

L: Nagyon egyszerûen, mert rendeztük a szabadtéri kiállításokat. Oda eljött Deim Pál, Barcsay meg mások is. Tiszteltük, és bár nem akarok ilyet mondani, de mondhatom, fontos mestereknek tartottuk õket. Szimpatizáltak ezzel a dologgal, mert õk is megéltek egyfajta mûvészeti közéletet, ami nem volt túlságosan méltányos számukra. A szimpátia lejött a beszélgetésekben, sõt a folyamatos és továbbélõ kapcsolatokban is. Szentendrén rengeteg múzeum meg gyûjtemény volt már akkor is, amikor a Stúdió létrejött, és egyfajta mûvészváros-lét jellemezte a hangulatát. Ez a dolog mára eldurvult - és ez megint tényleg szociológia -, mert most már a mûvészetrõl nincs is annyira szó, viszont a turizmus egész másfajta nyomokat hagy, és elkerülhetetlen az igazi értékek devalválása. Nagyszerû dolog a turizmus, csak mindennek azonos mértékkel kell utána mennie, vagy követnie ezt a népszerûséget, és egy város lakóinak nem szabad elidegenedniük a saját városuktól. Konkoly Gyula írja valahol, hogy a mûvészet 1971. december 28-án vagy 31-én megszûnt. Aki még ennek ellenére foglalkozik - nem szó szerint idézem - mûvészettel, csak a saját felelõsségére tegye. Én a datálást is és az egész mondatot is értem, és tényleg olyanról mint mûvészetrõl már nem tudok beszélni, mert szerte-szét foszlott, és ahogy az elõbbiekben mondtam, abszolút a design felé ment át, és mindenki a saját felelõsségére csinálja, ha meri, van bátorsága, vagy valamilyen érzelmi vagy anyagi motivációja hozzáköti ahhoz, hogy ezt kéne csinálni.

A: Miért kezdtél performance-eket csinálni?

L: Azért, mert - egyébként akkor még nem is tudtam, hogy performance-t csinálok - a zenei kifejezési forma egy performance volt számomra még annak idején a Bizottság együttesben. Ezt szerettem volna lecsatolni a pop és a népszerûség szintjérõl egy másik, de evidensebb csatornára, ahol minden rajongás nélkül érdekelheti a nézõt az ember személye. Ami nem színház, nem tánc, de egy vizuális megelevenítésben való részvétel. Kitágítva a teret és a dimenziókat egy háromdimenziós eseménybe. Ez és ennek az összefüggései érdekeltek.

A: Egy idõ után duóban csináltál performance-eket Szirtes Jánossal.

L: Azután találkoztam Szirtes Jánossal. Õ inspirált arra, hogy dolgozzunk együtt, vagy performáljunk együtt. Nekem ez nagyon fontos volt, mert levontam azt a következtetést, hogy a performance ugyan egy magányos mûfaj is lehet, sõt végül is az, de így, párban csinálva, két magányosság még jóval erõteljesebb, mint egy. Ezért mentem bele, azért vállaltam, és azért tudtunk elementáris performance-eket csinálni, mert mind a ketten arra törekedtünk, hogy ez így legyen, és hogy a legtöbbet hozzuk ki egymásból és önmagunkból is.

A: Videomûveidben úgy tûnik, egyáltalán nem érdekel az a fajta lineáris dramaturgia, amivel az emberek mozgóképet csinálnak Magyarországon. Vállalod elõadómûvészi és képzõmûvészeti konzekvenciáidat, és ezen tapasztalataid alapján társz történéseket, történéssorozatokat a nézõk elé.

L: Amikor ez a lehetõség a kezembe került, mint minden új ceruza, érdekelt. Most már ez sem érdekel olyan mértékben, mint akkor. Tehát hogy videóra rögzítsek performance-eket vagy más megnyilvánulásokat. Tulajdonképpen ezek mellett próbáltam meg filmeket rögzíteni videóra. Játékfilm típusú filmeket, az én magam mozijának tekinthetõen. Kicsit szélesebbre nyitott lehetõségekkel. Megpróbáltam más embereket, más arcokat, más, általam fontosnak és lényegesnek tartott személyiségeket bevenni a filmbe, és szerepeltetni a fikció alapján. Akkor is azt gondoltam, ma is azt gondolom, hogy ez nagyon valóságos. Azért az, mert valóságos személyek jelennek meg a kitalációban, és azért tértem el attól a dramaturgiától, amit megszokottan látsz nap mint nap a tévében, moziban, filmekben, mert úgy éreztem, hogy van egy olyan eszköz a kezünkben, amellyel mindent föl lehet borítani; az idõt, a teret, a rendet, a szabadságot, az anarchiát, a káoszt, a rútságot, a szépséget, és egy vágóasztalon összehozva, szépen megszerkesztve egy másfajta összefüggést vagy valóságot hozol létre, ami, ha rövid ideig is, ellentmond az addig látott sok-sok sztereotípiának. Azért mondtam, hogy rövid ideig, mert egy idõ után minden integrálódik, és a középszerûség mindent befogad magába. Ez az érdeke. Ne hidd, hogy igazán kinyúló, hosszú kéz tudsz maradni, mert azt nem hagyják. Visszahúzzák a hosszú kezedet, hogy te is legyél középszerû, képlékeny, hozzájuk fogható lény. Tudniillik, ez a legnehezebb az emberek számára. A befogadhatóság. Hogyha nem vagy ufó, és nem vagy valamiféle idegen lény, de mégis más vagy, mint õk, azt nem tudják elviselni. Ha ufó vagy idegen lény vagy, azt megemésztik, valamilyen sorsszerûségüknél fogva érzik, vagy a tudatuk összezavarásánál fogva látják, vagy beveszik, hogy az más, de amíg azonos vagy velük, addig nehogy már mást tudj megmutatni, mint õk, nehogy már másképpen érezd a szokásaikat, a jellemüket. Itt nem igazán õk vannak nevetségessé téve, hanem te teszed magad olyan nevetségessé, hogy a közlendõd valamilyen módon még fölfogható legyen, és mivel a film, a video a leg-autentikusabb közlési módszer manapság, ehhez próbáltam fordulni. De már nem érdekel ez sem, mert ez aztán tényleg technika- és pénzigényes dolog, én meg a legszegényebb eszközökkel szeretnék dolgozni. Pusztán azért, hogy valamilyen módon a függetlenségemet fönn tudjam tartani, hogy ne kelljen semmilyen megfelelést mutatni az elvárások felé. A film meg a video pénzt igényel még olyan szinten is, ha amatõrként próbálkozol vele. Tök véletlenül jutott a technika a birtokomba, megpróbáltam élni ezzel ugyanúgy, mondom, mintha egy új ceruzát vettem volna, mert ez komplexebb megnyilvánulási lehetõség, és mivel a zenétõl, a zörejtõl, a szövegtõl a képig jó nagy terjedési lehetõségei vannak, ez a komplexitás - vagy mondjuk, globalitás - nagyon szimpatikus volt. És még ennél is továbbmehetnék. A számítógéppel még globálisabb világba tudsz becseppenni. De ha már becseppentél, akkor kell is, hogy mindig információd legyen, és hogyha már nincs is igazi információd, akkor is van valamilyen információd, de azt továbbadod. Ettõl beáll a dolog. Hogy hol van, hol marad az igazi információ? Tehát nekünk nagyon sok minden kéne ahhoz, hogy kommunikáljunk, de legfõképpen az kéne, hogy igazi információnk legyen, hogy át tudjuk azt egymásnak adni. És az igazi információk a testünkben és lelkünkben és szellemünkben vannak, ha vannak. Amelyek átadhatók. És amelyeket minden különösebb technikai berendezés nélkül is át lehet adni. Hogy azután ezt tömegessé tudjuk-e tenni - itt a tömegkultúrára gondolok -, és az mennyit vesz le belõle, más dolog. Mert mindig levesz. A tömegkultúrának soha nem jó egy megnyilvánulás úgy, ahogy van. A filmben csalódtam a legnagyobbat. Már saját örömömre. Holott mondjuk egy Öldöklõ angyaltól , amit Buñuel csinált, kaptam a legtöbbet. Dehát egy Buñuelünk van, a mai napig egy van. Nincs több olyan mérhetetlen gátlástalanság, szabadság és vadorzóság, ami Buñuelben volt. A mai napig tulajdonképpen belõle élek. Nem etalon számomra, de az õ filmjei jelentik nekem a filmben, illetve a mûvészetben is azokat a szellemi aspektusokat, amik miatt érdemes jelenlenni, illetve nem jelenlenni ebben az életben.

A: Mit jelent számodra a kép?

L: A kép mindenféleképpen belsõt jelent.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu
 
 
 
 
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/