Laura McGough • Gépesített jövõnk megidézése • Nõmûvészek szerepe a techno-társadalomban és a mûvészetben


A 70-es évek közepétõl a 80-as évek elejéig Steina Vasulka videofilmek és installációk sorát alkotta meg „gépi látomás" címmel. Motorok segítségével videokamerákat forgatott változatos optikai eszközök, így tükrök, videomonitorok és különbözõ videokamerák elõtt. Vasulka projektje a gép mint „elõadórendszer" gondolata köré szervezõdött. A motorok, tükrök, monitorok és videojelek összekapcsolt hálózatként funkcionálva bonyolult elektronikus környezetet hoztak létre. Az Allvision (1976) nagyméretû mechanikai vázra emelt két, zárt rendszerû, „élõ" kamerából állt, melyeket a váz egy gömbtükör körül forgatott. A galériában elhelyezett két videomonitor mutatta, amit a gépezet „látott", amint a kamerák a tükör körül forogtak. A galéria képe, melyet az Allvision a monitorok sík, kétdimenziós képernyõin hozott létre, radikálisan különbözött attól, amit ugyanabban a térben az emberi szem tapasztalt. Vasulka munkái olyan vizuális nyelvi és tapasztalati lehetõségekre mutattak rá, melyek nem teljes mértékben organikusak.

A közelmúltban az Allvision -t a San Francisco-i Modern Mûvészetek Múzeumában is bemutatták, a Steina és Woody Vasulka mûveibõl „Machine Media" címmel rendezett retrospektív kiállítás részeként. Vasulka korai gép-alkotásainak áttekintése különösen idõszerûnek tûnik, minthogy nõmûvészek új generációja kísérletezik alkotásokkal a robotszobrászat kis, de egyre szélesedõ területén. E mûvészek installációkat építenek, amelyek meghaladják Vasulka tiszta gépi konstrukcióit, hiszen ezeknek a mûvész emberi formát kíván adni: a mûvek software felhasználásával emberi mozgást, biológiai folyamatokat, érzelmeket és tapasztalatokat megjelenítõ szobrászati formákat alkotnak.

A robotszobrászat egyelõre némileg homályos terület. Minthogy a mechanikus formák részben önálló mozgásra tesznek szert, az alkotások egyaránt értelmezhetõk performance-ként és installációként. A területet nemzetközi szinten a San Francisco-ban alkotó Mark Pauline, a Survival Research Laboratory (SRL) alapítója és igazgatója uralja, s 1978 óta az SRL számos nagyméretû, szabadtéri robotperformance-ot mutatott be szerte a világon. Gépezetek egész sorát, köztük távirányítású katonai fegyverzetet, hatalmas, távirányított jármûveket és „életre keltett" állatvázakat alkalmazva az SRL háborús látványosságokat állít színre, melyekben a gépek halálos küzdelmet folytatnak. Amint tüzet hánynak, mi több, rakétákat lõnek ki, egy felette kaotikus erõszak- és pusztítás-orgiát látunk. Noha a gépakciót emberi kéz irányítja, az események nagymértékben kiszámíthatatlanok, mivel a gépek elromolhatnak vagy nem a várakozásnak megfelelõen mûködnek. A nézõk érthetõ módon függönyök mögül, biztonságos távolból szemlélik a pyro-színházat.

Egy SRL nyilatkozat ezen robot-performance-okra mint „társadalom-politikai szatírák"-ra utal. Elsõ pillantásra egy SRL performance egy „csinos, kis" félresikerült háborúhoz hasonlít. Ilyen a mi anti-utópikus gépesített jövõnk _ emberi ellenõrzésen túli, irracionális, erõszakos és destruktív. De mûködni látszik itt egy kis Erector Set mentalitás, a gépezetek bonyolultságát és hatalmát fetisizáló technofília.

Valami egészen más jelentkezik a következõ négy nõmûvész által létrehozott robotikus mûvészetben. Munkáikban gépek és emberi lények kapcsolatteremtésének számos módját láthatjuk, melyek nem feltétlenül fenyegetõek, irracionálisak, illetve destruktívak. E mûvészek az ember és gép kapcsolatának összetettségére reagálnak életszerû gépeikkel, melyekben humort, szertelenséget, és önfeledt játékosságot ötvöznek személyes, politikai és esztétikai kérdésekkel.
A mûvészek _ azzal, hogy munkáikat a galériák falai közé helyezik _ az SRL performance-okon feltárulónál bensõségesebb és gyakran interaktívabb tapasztalatot tesznek elérhetõvé a nézõk számára. Az eredmény ember és gép kapcsolatának feltérképezése, mely többnyire gondolatgazdag, anélkül, hogy fenyegetõ lenne.

A kanadai mûvésznõ, Laura Kikauka interaktív elektronikus installációk sorát hozta létre, melyeket éles látásmód és technikai ördöngösség jellemez. A Norman White -tal alkotott Azok a baszó robotok címû munkájában Kikauka lemond az interaktivitás elemérõl, hogy megkísérelje a vonzalom, vágy és szex összetett emberi érzelmeit gépekkel megjeleníteni. Az Azok a baszó robotok két külön robotból áll, egy férfiból és egy nõbõl, önálló energiaforrásokkal. A mechanikai eszközök teszik lehetõvé a robotok számára egymás érzékelését, a másik érzelmeinek leolvasását és végül a szeretkezést. A törmelékek (fa, fém, drót és csõ) sokaságából konstruált, az emberi méretet megközelítõ robotok technikailag meglehetõsen impresszív képzõdmények. Hihetetlen pontossággal szimulálják az emberi mozgást, amint lábaik hajlanak, karjuk leng és testük feszélyezett szerelmi táncban forog. Amikor a robotok végül találkoznak és egybekapcsolódnak, a csövekben hevesen lüktet keresztül a folyadék, egymásra kapcsolódó részeiken elektromos szikrák villódznak, és a férfi robotban egy nyelvszerû nyúlvány örömtõl felajzottan elõre-hátra kígyózik. Az SRL robot-színházhoz hasonlóan az Azok a baszó robotok is a kívülálló szemlélõ szerepére redukálja a nézõt, de e performance hatása mégis határozottan más jellegû, mivel Kikauka és White a gépi rombolás orgiáját a gépi öröm orgiájával helyettesíti. Az Azok a baszó robotok a „Szeretkezz, ne háborúzz" alternatíváját kínálja , feltérképezendõ az emberi biológiai folyamatot és a szexuális impulzust.


Sarah Waterson
Az E-mozgás feltérképezése, 1993-94


Sarah Waterson specifikusan a pheromonok biológiai vonzásban kifejtett hatását kutatja. A pheromonok az organizmus által kibocsátott olyan vegyi anyagok, amelyek ugyanazon faj más organizmusai számára szaglószervi jelekként szolgálnak. Mivel a gépeknek nincs szaglásuk, Waterson a pheromon-vonzás folyamatát mágnesek, áramkörök és rádiójelek hálózatának segítségével imitálja. A mennyezetrõl függõ kilenc plexiüveg tálra egy-egy latexbõl készült mellöntvényt helyezett, minden egyes mellbimbóba mágnest építve. Amint a nézõk a galériába lépnek, mozgásukat egy rádiófrekvencia-modulátor rögzíti és beindítja azokat az áramköröket, amelyek a mellbimbókat övezõ mágneses mezõkre hatnak. Egy másik, minden egyes latex formába épített hangszóróhoz kapcsolt áramkör a nézõk mozgásához igazodó hangrezgéseket bocsát ki. A mellbimbók e tevékenységre merevedéssel, pulzálással, és örömtõl búgó hanggal reagálnak.

Az installáció terébe lépve a nézõk nincsenek tudatában, hogy testük mozgása a latex formák felé pheromon-jeleket közvetít. A térben haladva azonban nyilvánvalóvá válik számukra, hogy egyes mozgásfajták közvetlenül hatnak mind a mellbimbók tevékenységére, mind a kibocsátott hangokra. Ha a mozgás például lelassul, a mellbimbók mozgása teljesen abbamarad. A hang viszont gyakrabban és magasabban jelentkezik. Kaján játékosságával az E-Mozgás feltérképezése egészében átértelmezi egy gép bekapcsolásának jelentését.

Úgy tûnik, az E-Mozgás feltérképezésében egy okos csavar mûködik. A természetben a pheromonokat rejtõ organizmus ellenõrzi, illetve megváltoztatja a jelet fogadó organizmus viselkedését. De a nézõk viselkedése is megváltozik az
E-mozgás feltérképezésében : a mû mechanikája a nézõkben szerényen tudatosítja igényét, hogy a mellekkel kapcsolatot tartva meghatározott módokon viselkedjenek.


Sarah Waterson
Az E-mozgás feltérképezése, 1993-94
1.
2.
3.


A gépek hagyományosan segédeszközként mûködnek, mint az ember képességeinek meghosszabbításai, hogy különféle fizikai hiányosságainkat kipótolják. A Bostonban alkotó Jennifer Hall új távlatokat kölcsönöz e gondolatnak az által, hogy a technológiát az emberi psziché és a külsõ test közötti határt felszámolandó alkalmazza. Hall, akinek halántéklebeny epilepsziája van, létrehozta a Testszínházon kívül címû, ékesszóló robotperformance sorozatot, mely Hall számára az epilepsziás rohamok során tapasztalt megfoghatatlan érzések externalizálására és kommunikálására ad teret.

A Testszínházon kívül egy számítógép-vezérlésû marionettet alkalmaz, melynek orvosi csontvázhoz való hasonlatossága rácáfol az emberi mozgás pontos utánzását lehetõvé tevõ finom technikai folyamatra (melyet Hall környezeti nyomolvasásnak nevez). A számítógép a marionettnek folytonos mozgást kölcsönzõ valós emberi mozgás-adatokat rögzíti, digitalizálja. A marionett mozgását kétféle módon irányítják. A felsõ torzóét a karok és az ujjak finomabb mozgását lehetõvé tevõ rádió ellenõrzi. Az alsó torzó mozgását görgõkhöz, tartóvázhoz és motorokhoz kapcsolt vezetékek szabályozzák, melyek segítségével a marionett gesztusokat jelenít meg, illetve a levegõbe emelkedve repül. E kettõs folyamatban születik a folytonos és megdöbbentõen emberi mozgás.

A számítógép-vezérlésû animációkkal, videó projekciókkal, árnyjáték figurákkal és performerekkel együttmûködõ marionett a Testszínházon kívül ben _ a forgatókönyv szerint pergõ performance során _ egy epileptikus rohamát végigélõ nõ személyes élményét idézi fel. E technológia-kombináció lírai, ugyanakkor kísérteties látvány-színházat teremt, amint a marionett a színek, fények és árnyak játékában életre kel.

A technikát egyéni tapasztalattal ötvözve, Hall a technológiának a jelenkori diskurzusban ritkán fellelhetõ egyéni és személyes szerepet tulajdonít: a gépek az önfelfedezés, a reflexió és az identitás forrásaiként jelennek meg. A marionett mint dublõr, Hall számára lehetõséget biztosít intenzív belsõ élményei megfogalmazására és a közönség tagjaival való dialógus felvételére, a halántéklebeny epilepsziát illetõen. Ennek eredménye itt nem csupán a kiemelkedõen személyes, hanem az önmagát mások felé is kitáró mûalkotás.

A gépeknek az ember meghosszabbításaként való érzékelése politikai implikációkat is hordoz, amelyek a külsõ és személyes szférában egyaránt mûködnek. A kanadai médiamûvész, Nancy Patterson már hosszú ideje feminista és humoros installációk sorát hozza létre, amelyek a nõk és a technológia kapcsolatát térképezik fel. A Tõzsdeszoknya címû folyamatalkotásában Patterson a kapitalizmus, a technika és a divat birodalmát veszi célba, amikor a rendszerint nõkkel asszociált hétköznapi tárgyat, a varrónõ próbababáját, avagy a „madárijesztõt" manipulálja.


Nancy Patterson
Tõzsdeszoknya


A Tõzsdeszoknya egy dróthálóból készült próba-figurán bemutatott nõi ruha, amelyet egy hardware és software finom rendszere irányit. A szoknya anyagába szõtt vezetékek motorokhoz kapcsolódnak, amelyeket számítógépes software program hajt. A software a tõzsde emelkedését és zuhanását elemzi, kiszámítva egy áru aktuális értékét, melyet a megelõzõ értékkel összevet. Ekkor a program utasítást ad egy egyszerû kapcsolónak, ami a motort rezgésbe hozza, a rezgésszám pedig meghatározza a motor forgásának irányát és egyben azt is, hogy a ruha szegélye emelkedik-e vagy süllyed.

A Tõzsdeszoknya közismert tételre alapoz, mely szerint a nõi ruhák hosszát a tõzsdei árak emelkedése, illetve zuhanása határozza meg. Divatot és gazdaságot egyaránt követve a Tõzsdeszoknya fennakad a nárcizmus végtelen gyûrûjében, a szoknya hosszát folyamatosan igazítva, hogy az aktuális trenddel összhangban maradjon. A szoknya emelkedése és süllyedése, miközben a számítógép a számokat falja, humoros látvány, mely lényeges problémákat vet fel: technológiai és gazdasági tényezõk meglepõ összefonódása milyen mértékben határozhatja meg nõi testek sorsát, a nõk képtelensége a technológia feletti uralom gyakorlására, és az információ megszerzésének, elemzésének és emberi lényekre gyakorolt hatásának sebessége a globális piacgazdaságon belül.

A Tõzsdeszoknya nem csupán arra világít rá, hogy a nõk hagyományosan ki voltak zárva a technológia diskurzusából, hanem arra is, mennyire nincsenek tisztában hatásaival. Az említett mûvészek, így Laura Kikauka, Sarah Waterson, Jennifer Hall és Nancy Patterson új technológiákkal kísérletezve és szilárd elméleti bázissal rendelkezõ képzeletgazdag mûalkotások létrehozásával aktívan átírják e forgatókönyvet. Sajnos az USA-ban a robotmûvészetnek kevés kiállító fóruma van, és még kevesebben támogatják a terület számára kulcsfontosságú kutatást és fejlesztést. Ausztrália, Új-Zéland és Németország átvették a vezetést kiállítások, konferenciák és a mûvészeti kutatás és fejlesztés finanszírozásával. Léteznek támogató szervek Észak-Amerikában is, így a San Francisco-i Exploratorium, a bostoni Do While Studio és a kanadai Banff Centre for the Arts, melyek lakhelyet, és az új technológiákhoz hozzáférést biztosítanak a mûvészeknek. Remélhetõleg továbbra is gyarapodni fognak a kiállítási lehetõségek, ahogy a galériák és múzeumok felismerik, hogy a robotmûvészet olyan gazdag forrást jelent, melynek segítségével mûvészek és nézõk egyaránt maguk elé idézhetik, formálhatják és befolyásolhatják gépesített jövõnket.

Ford.: Borsody Györgyi
(Sculpture, 1996. július-augusztus)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu
 
 

C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/