Vámos Tibor

A pillangó-hatás

Vámos Tibor akadémikus ezzel a beszéddel nyitotta meg január 20-án a Mûcsarnokban
A pillangó-hatás címû kiállítást.

Nagy felhajtás elõzte meg a Vallon-Pont-dArc vernisszázst. A Névtelen Mester körbejárta mind az elérhetõ barlangokat, és vokális hálózatán keresztül hirdette az újdonságot: az állatok és így a vadászat reprezentációját egy forradalmi új technika segítségével lehet megvalósítani: a barlang falára varázsolt vonalakkal!

A pár millió éves emberi történelemben alig egyszázaléknyi idõvel, azaz úgy harmincezer évvel elõttünk regisztrált eseményt megoszló vélemények kísérték. Sokan a kommunikáció és ezzel az emberi kultúra forradalmi újítását látták benne, elõrevetítve a kort, amikor már nem is kell a mamutra vadászni, elég megrajzolni az állatot és a fegyvert, az ember asszonya mellett csak tüzet rak a barlangban, és egyéb kellemetességeket ûz, hogy faja fennmaradjon.

Mások rémeket láttak. Mi lesz a kultúra gyönyörû hajtásaival, a vadászatot leíró ordibálással, amit a kései utódok hõsi dalokként könyvelnek el, mi lesz az ezt kísérõ kéz-láb handabandázással, azaz a tánc és pantomim mûvészetével: kiszorítja a barlangrajz. A rajzolási szenvedély elvonja az embert magától a vadászattól, satnya barlanglény lesz, gyenge táplálékon.

Így folytatódott ez ebben a barlangban és biztos már máshol is, úgy húszezer éven keresztül. A további maradék tízezer évben az eufória és vészlátás csak terjedt és sokszorozódott minden olyan újabb vívmány kapcsán, ami a világ külsõ valóságának és tudatunk belsõ világának, ezek különös kapcsolódásának reprezentációs módszereit bõvítették, és ez a folytonosság nem is történhetett másképp, hiszen hiába szorgoskodtak a barlangban két vadászat között és azután is, úgy ezer nemzedéken keresztül a reprodukciós evolúción, az ember lényegében maradt ugyanaz. Így gyorsan eljuthattunk ide a Mûcsarnokba, eddig a kiállításig, amelyet alkotói egy újabb reprezentációs technikacsokor bemutatására szenteltek, Soros György sokfajta áldásthozó pénzén, Mészöly Suzy, Peternák Miklós és sokasodó társaik éjszakákba nyúló lelkes erõfeszítései nyomán.

Nem célom a kiállítást ismertetni, tessék megnézni alaposan használva vizuális percepciójukat! A célom egy kis magyarázat és buzdítás, hogy eufóriát ugyan mellõzve, szeressék azt, amit látnak és ami e látvány mögött reprezentálódik.

Ezt a reprezentáció szót is sokat használom, nem a megnyitót követõ fogadás értelmében, hanem úgy, ahogy mi ezt mesterséges intelligenciában, számítástudományban és kognitív pszichológiában, azaz a megértés lélektanában használjuk: megjelenítése valaminek, szóban, zenében, látványban, adatban, szöveg- és ábraösszefüggésben, papíron, vásznon, márványban, vinilben, agyunkban, számítógépen. A reprezentáció izgalmas érdekessége fõleg e különbözõ megjelenítések rejtélyes kapcsolataiban vonz és taszít bennünket, errõl szól a mûvészettörténet és mûbefogadás elõbbi harmincezer éves kicsiny vázlata és a tudomány körülbelül tizedannyi korú története.

Ezért sem kell félteni a kultúrát az új eszközöktõl. A reprezentáció, az önkifejezés és élménymegosztás vágya, a másik tükreinek a sajátunkban való felfedezése folytonos sajátunk a Névtelen Mester és közönsége óta, elnyomhatatlan sajátunk, kifejezése tûnõ és maradást vágyó személyiségünknek, azonosulásigényünknek a hordánk közösségével és megkülönböztetés-törekvésünk a magunk egyénisége számára. E kettõsség stílusban, eszközben itt van közöttünk ezen a kiállításon, nem véletlen itt e termekben a kapcsolat a vizuális reprezentáció története és jelene között. Szeressük azokat, akik ezt a folytonosan megújuló reprezentációs küzdelmet vívják maguk és hordánk számára! Gondoljuk magunkat helyükbe, mit tennénk mi, kezünkbe kapva e modern piros és fekete festõanyagot, vésõkövet.

Így ne is féltsük az elmúlt harmincezer év reprezentációs eszköztárát. Valami mindig hozzáadódik, és valami mindig feltár valami újat is a folytonosság és változás végtelen, kimeríthetetlen szövevényébõl. Ebben a kimeríthetetlenség-érzésben mindig elõjönnek a visszaidézések, így századunkban a ragyogó szín és perspektívatechnikák után újra elõjött a monokróm, a keveretlen szín, a kétdimenziós tömörítés ereje, az anyagokban és anyagtechnológiákban való tobzódás állandóan visszakanyarodik a legõsibbhez, az agyaghoz, a kerámiához. Ami itt van az nem elvétel, hanem hozzáadás.

Megvolt az elsõ magyarázat.

Második: a pillangó. Jósolhatóság: egy pillangó szárnylebbentése Brazíliában okozhat-e tornádót Texasban?", volt Edward Lorenz 1949-ben, két nappal szilveszter elõtt elhangzott elõadásának címe a Tudomány Haladásának Amerikai Társaságában, néhány lépésre a Fehér Háztól. A történet arról szól, hogy igen kis hatások kritikusan erõs változásokra hajlamos körülmények között óriási következményeket idézhetnek elõ, meg arról is, hogy ezek nem is véletlenek, hanem elõre számíthatók, legalábbis e kritikus pontok, és becsülhetõ azok lehetséges hatása. Ez a káosz, nem valami irracionális jelenség, sõt a káoszelmélettel került át az irracionálisból a megmagyarázható világba. Ez a kaotikus mozgás és változás azonban lényeges jelensége a fejlõdésnek és rombolásnak, hiszen egy vírus, ami a sejtnél is sokkal kisebb valami, szerencsétlenül beépülve a sejtek milliárdjait pusztíthatja el, milliós emberhalált elõidézõ járványt indíthat.

Stuart Kauffman, a kiváló biológus a hetvenes- nyolcvanas években fontos elmélettel egészítette ki a darwini evolúciós mechanizmust. Feltételezte, hogy az élet és a kiválasztódás a rendezett és a kaotikus állapotok határán mozog, ezzel a határfeltétellel rövidítve a mutációs mechanizmusnak lassú útját, amely ezzel a hipotézissel sem tudott alapvetõ módosulást elérni a már sokat idézett 30 000 évben.

Ez a pillangókáosz mechanizmus a mûvészetben is dolgozik. Egy-egy esetleg alig észrevett mûvészeti szárnycsapás hatalmas változások kiindulópontja lehet, figyelni kell, méghozzá nem elutasítón, hanem együttérzõ szeretettel. Ha ez a befogadás mûködik, az táplálja a remélhetõen jó szárnylebbentések finom, termékenyítõ esõt és napsugarat hozó szélként való tovaterjedését. Itt most többek között azt az üzenetet, hogy az új technikák az egyéniséget legalább annyira támogatják, mint a rettegett információs- manipulációs, tömegélelmezõ szellemi egyenruhásítást.

Van azonban ennek az egyedi szálú kiválasztási mechanizmusnak másik, tömeges oldala is, mint mindennek. Már a barlangról szólva is utaltam a reprodukciós mechanizmus gyönyörûségére, minek eredményeként most itt összegyûlhettünk a Mûcsarnokban, és talán a következõ ezer generáció is megtalálja a maga élvezeteit. Nos, ebben a megtermékenyítõ sejtek sok milliója veszt részt, míg az egy, kiválasztott, nemzi a Névtelen Mestert vagy Picassót.

Az új eszközök rengeteg új, szokatlan asszociációs kapcsolatot ébresztenek. Ez a dolog lényegéhez tartozik, hiszen a magunk keresése, a világ reprezentálása mind-mind valamilyen asszociációval dolgozik, az új, a szokatlan segít tágítani a horizontot, a végtelen világban és segít a továbbhaladásban a végtelen kapcsolati, asszociációs változatok között az új ösvényeken, az eddig megismert, már rutinná vált utakon túl. Nem véletlen, hogy agyunkban az intelligenciát elsõsorban hordozó szürke anyag vékony rétege mögött az összeköttetéseket megvalósító fehér anyag, mintegy az agymûködés asszociációs kábeltereként sokszorosan nagyobb helyet foglal el.

Sok-sok pillangónak, sokszor kell lebbentenie szárnyait, míg egyszer eljön a texasi tornádó. Ez most itt egy pillangógyülekezet, szárnylebbentõ gyakorlat, ablak arra is, mennyi pillangó, egyéni próbálkozás, ön- és valóságreprezentációs kísérlet megy végbe a világban, ami mind szükséges, hogy a változatlanul változó korban, barlanglakó Holocén-emberként a modern technika általunk teremtett, de általunk még elsajátítandó világában talán valami szapienszebb homoként magunkra leljünk.

Szeretve, a beleérzés vágyával nézzük most meg e szárnylebbentéseket!


Vissza "A felfedezés elõtti pillanat"-hoz