Azok a filmjei, amelyeket még Lengyelországban készített hagyományos eszközökkel, vagyis rajz és animáció felhasználásával - ilyenek az Ünnep, az Új könyv, a Jaj, nem tudok megállni, a Tangó, s talán ide sorolható még a Média is - formailag a filmes animáció teljesen újszerû próbálkozásai. Új, tehát avantgárd próbálkozások, mert azon kívül, hogy megpróbálnak túllépni a narráció megkövült sztereotípiáin, megmutatják az így létrehozott valóság bizonyos határait is. Van azonban valami, ami közös nevezôre hozza ezeket az eltérô formai kísérleteket. Rybczynski valamennyi filmjében a korábban rögzített valóság az animáció alanya. S minden filmjében ugyanazt a problémát vizsgálja: a filmes narráció újabb módszereit keresi, megpróbál megszabadulni a montázs szigorú szabályaitól, a képek összeállításánál szeretné felrúgni a beállítások felvételének kötött sorrendjét.
Rybczynski tudatosan és átgondoltan kutatja, az új médium számára milyen, korábban nem ismert eszközökkel komponálandók a filmes történések, s az animációs eljárások felé milyen követelményeket támaszt a televíziós technika, a képek digitális felbontása és megjelenítése a komputerben.
S ebbôl a szempontból nem az a lényeges, ahogy Rybczynski a legkorszerûbb High Definition rendszereket használja, s ugyanígy megkérdôjelezhetetlen esztétikai érzékenysége vagy újító avantgard erôfeszítései sem elsôdleges fontosságúak. Az az igazán lényeges, Rybczynski miként alkalmazza ezt a „lélektelen" technikát, s hogy tudatában van annak: az animáció a valóság ábrázolása és az új médium más formát, a korábbitól eltérô filmnyelvet követel. Ugyanakkor megôrzi mindazt, ami egykor és ma a filmmûvészetben számára hasznosnak, értékállónak bizonyult. Rybczynski mûveivel és nyilatkozataival nemcsak az új médium nagyobb lehetôségeit és fejlettebb technikai színvonalát bizonyítja, hanem rámutat a valóság ábrázolásának, birtokba vételének és újraalkotásának esztétikai, szellemi és etikai értékeire is.
Ha összehasonlítjuk a korábbi, hagyományos technikával készített, illetve a késôbbi, számítógéppel létrehozott filmeket, mindenekelôtt a módszer megválasztásának következetessége lephet meg bennünket. Gyönyörködhetünk a szupergyors számítógépen készült Tangó technikai tökéletességében, s fejet hajthatunk a másik esetben a kívánt cél érdekében végzett gyilkos munka elôtt, amelynek során a mûvész minden kockányi beállítást „kézzel" 480 vonalra bontott, aztán még mindig „kézzel" elmozdította és újfent lefényképezte ôket, hogy elképesztô hatást érjen el a megjelenített tárgyak lassított körbeforgatásával - s ehhez még közvetve sem használt számítógépet, mint azt a Negyedik dimenzióban láthattuk. Rybczynski tulajdonképpen csak a Lépcsôk esetében tekinthetô „tradicionalistának", mivel muszáj lépést tartania Eisenstein gyors vágásaival.
A Negyedik dimenzió, a Zenekar, a Manhattan, a Kafka megtekintésekor nem lehet betelni a képeken belüli mozgások teljességével, ahol a vágás idôtartammá változik, s a beállítások egymásutánját az egymás mellett megjelenô azonos vagy ugyanolyan figurák sorozata váltja fel. A reális idôben sokkal több és dinamikusabb esemény történik, mint Méliés vagy Eisenstein akár legkifinomultabb trükkjeinek alkalmazásakor.
Töprenghetünk az új animációs technika ilyetén megválasztásán és alkalmazásán megkérdôjelezvén vagy bebizonyítván a döntés helyességét, a lényeg mégis az, hogy idáig Rybczynski munkássága az egyedüli, amely a „komputerfilm" koherens megfogalmazását nyújtja. A komputerfilmét, amely lehetôvé teszi a rögzített valóság totális animálását, a játékot idôvel és térrel.
Rybczynski teremtett világa, annak ellenére, hogy mûvész - mintegy a korlátlan lehetôségeket kifigurázva - gyakran él a nonszensz és a paradoxon kínálta eszközökkel, nagyon ismerôs univerzum. Amikor kifinomult idô-tér játékaiba vonja nézôjét, a metaforák, idézetek és szimbólumok nyelvéhez folyamodik. Nem valamilyen kitalált, absztrakt világot mutat - holott ez talán könnyebb lenne -, hanem egyet a lehetségesek közül. Ma Zbigniew Rybczynski munkássága nem csupán arra hívja fel a figyelmet, milyen lehetôségek létezhetnek látható és realisztikus világok megteremtésére, hanem számottevôen el is mozdítja a határt filmalkotás és valóság, technika és mûvészet között.
Ha tehát Rybczynskit avantgard mûvésznek tekintjük, akkor csakis abban az értelemben, hogy alkotásaival megmutatja a modern vizuális technika új lehetôségeinek bizonyos területeit. De ily módon akár Georges Méliés és Alain Resnais is avantgard alkotónak tekinthetôk, s ugyanígy a szintézis valamennyi zseniális mûvésze, akik elôször tapintanak rá a minket körülvevô világ valamely igazságára.