TUDATOSÍTSD MAGADBAN, hogy látsz. Fogd fel, hogy egy kis lyukon át nézel, a szemedben van ez a lyuk, mintha egy barlang száján át kukucskálnál a világba. Tudod-e, hogy az európai kultúra képei az elmúlt ötszáz évben ezen az elven jöttek létre, vagy ha nem, akkor direkt ennek az elvnek az ellenében? És gondolkozz el azon, hogy vajon csak így lehet-e a világot érzékelni. Vedd észre, hogy gépek néznek helyetted, az õ képeiket látod, és mind a te szemed mûködését utánozzák. De vajon azt észrevetted-e, hogy a legújabb gépek, a komputerek már nem a te szemedet képviselik? Ezeket a kérdéseket most a Mûcsarnok Perspektíva címû kiállítása és a hozzá kapcsolódó szimpozion valamint vetítéssorozat veti fel. Mintha csak azt kérdezné: jól látunk -e?

Waliczky Tamás például videokamerával rögzítette a saját mozgását. A néhány másodperces felvételeken az emberalak ugrik, lép, leguggol, kézen áll. A videofelvételek fázisai most azonban nem a film- vagy videotechnikában szokásos módon, egyhuszonnegyed vagy egyhuszonötöd másodpercenként követik egymást, hanem térben egymás elé helyezve, egyszerre jelennek meg, és ezek a kétdimenziós mozgásfázisok, mint a hajó bordái tartják a rájuk feszített háromdimenziós felületet, a szobrok burkolatát. Vagyis az egymást követõ mozgásfázisok háromdimenziós testet formáznak. Ily módon a szobrok felülete a mozgás háromdimenziós lenyomatát adja. Waliczky saját magyarázata szerint az általa létrehozott testek az idõ megfagyott darabjai, más szóval nem egy pillanatot látunk bennük, ahogy az életben, hanem néhány másodpercet figyelhetünk meg egyszerre, egy idõben. Ahogy Waliczky állítja, az isteni tekintet számára nyílik csak ilyen látvány, tehát az idõben és térben végtelen létezõ számára, mert õ minden valaha létezett és ezután megtörténõ cselekedetet egyszerre, egyazon pillanatban képes szemlélni.

Jovánovics Györgyöt is hasonló kérdések foglalkoztatják. A szobrász- és festõmûvész a kiállításon arról beszélt, hogy õt az ember térbeli korlátai zavarják: - Az ember önmagába van zárva. Bármennyire is a térbeliségre épít például a szobrászat, az ember csak a saját szemébõl lát, ráadásul egyetlen nézõpontból, hiszen pusztán technikai jelentõsége van annak, hogy két szemmel látunk. Ez olyan, mint az irodalomban az alanyi költészet a nagy családregényekhez képest: a költõ nem lép ki a saját nézõpontjából. Hogy léphet ki ebbõl a képzõmûvészet? Amióta Brunelleschiék integrálták a festészetbe a perspektívát, mint egy geometriai módszert, a festészetnek ez egy analogonja, egy kézenfekvõ nyelve. A szobrászatnak azonban nem. Engem mindig foglalkoztatott az, hogy a szobrászat önellentmondó vizualitás, körkörösséget feltételez, az ember azonban hiába járja körül a szobrot, mindig egy pontban van.

JOVÁNOVICS INSTALLÁCIÓJA egy bonyolult, körülbelül hetven elembõl összeállított szerkezet, amelynek a leírására nem vállalkozom, pusztán egyetlen aspektusát mondanám el: a mû szemlélésekor a nézõ elbizonytalanodik, hogy vajon mit lát. Ténylegesen lát-e egy széket meg egy asztalt, vagy csupán annak visszatükrözõdését. És egyáltalán, tényleg olyan kicsi-e a szék, hogy elfér egy tenyérben, vagy ez is érzékcsalódás? Ez a kiállítás egyébként a Tudomány a mûvészetben - mûvészet a tudományban címû UNESCO-ICSU világkonferencia kísérõ rendezvénye. Hogy a rendezvénysorozat milyen kérdésekkel foglalkozik, arról Marosi Ernõvel beszélgettünk.

- Nem. Mert azt nem lehet. A centrális perspektívára épülõ szemléleti rendszer énközpontú, a szem látási törvényszerûségein, az optika geometrikus szabályain alapszik. De történetileg tudjuk, hogy nem ez volt az egyetlen elsajátítási módja a világnak, hanem még sokféle létezik. Másfelõl ez a perspektíva világszimbólummá vált, a világra egységes elvként alkalmazható, a csillagászattól kezdve az atommodellig gyakorlatilag az egész életünkre vonatkozik, és erõsen emlékeztet a kepleri-newtoni mechanikára. A kérdés az, hogy ha a kepleri-newtoni régi mechanika az einsteini általános relativitáselmélethez képest speciális relativitáselmélet, akkor hol van az általános perspektíva? Egyáltalán: az még a láthatóság keretei között képzelhetõ el, vagy csak egy elvont fogalom. Ezt a kérdést a kiállítás a hozzá tartozó jelenkori mûvészeti kísérletekkel együtt fölveti; ezen a határon kísérletezik ma a mûvész. Magyarán arról van szó, mi következik a perspektíva után. Szemléletes-e még az, ábrázolható-e az, vagy nem? Más módon ezt úgy szokták megfogalmazni, hogy mi jön a mûvészet után? Ez tulajdonképpen „a mûvészet végének" a kérdése. Valószínûleg a perspektíva az utolsó olyan ábrázolási rendszer, amely megfelel az emberi szem optikai természetének. Hegel jósolta meg elõször a mûvészet halálát. Õ mondta, hogy az érzéki tudatformák után azok az elvontabb, magasabb tudatformák következnek, amelyek már nem láthatóak, nem érzékelhetõek. Tehát a szó, a zene, és végül a tiszta eszme, azaz a filozófia. Személyes meggyõzõdésem egyébként, hogy ez bizonyos fokig álprobléma, mert igenis létezik az emberi szemléletesség és kreativitás, létezik a vizualitás, és nem csupán az elvont gondolkodás.

- Költõi kérdés, de a problémával való kísérletezés és játék a mûvészet kérdésfelvetõ természetéhez tartozik Más szóval semmit sem ér a mûvészet, ha nem a tûzzel játszik. Egyébként a kiállítás gyors áttekintése után úgy érzem, hogy az európai kultúrának valamiféle egysége van benne jelen, egy olyan kultúrának az egysége, amelynek talán valóban a vége felé járunk, ki tudja. Egy biztos: tudjuk, mikor és hol volt az eleje.

- A perspektívát nem kellett felfedezni. Ez egy létezõ, talán az antikvitás óta elemeiben ismert optikai, geometriai szerkesztés volt, tulajdonképpen az árnyékvetés elvére épült. Más kérdés, hogy mikor válik a perspektíva a képfelépítés kizárólagos rendszerévé, és ebben a tekintetben többé-kevésbé mindenütt a tizenötödik századot tudjuk megnevezni. És ez mára egy olyan rendszerré vált, amit talán kényszernek érzünk. Sõt nem mára: a huszadik századi mûvészet ha nem is igyekezett ezt a rendszert mással felcserélni, a kubizmustól kezdve a legkülönbözõbb mûvészeti irányzatok próbálták enyhíteni, aláásni, részleteiben megbírálni. Aztán idõnként visszatértek hozzá.

Ahogy Marosi Ernõ utalt rá, a kiállítás megalkotói arra is fel akarták hívni a figyelmet, hogy a minket körülvevõ világot eltakarja elõlünk a média, amely ugyanazzal a képalkotási módszerrel mûködik, amit a reneszánsz idején felfedeztek. Csakhogy mára kialakult a képalkotásnak egy új technikája, a digitális. A számítógép által létrehozott virtuális tér pedig új távlatokat nyit a képvilágban.

A VIRTUÁLIS VALÓSÁG jelenlétét kívánja éreztetni több interaktív médiainstalláció; ilyen például Perry Hoberman (New York) munkája. Három bútorcsoportot hozott létre: egyet valóságos, megszokott mértékben, egyet asztalon, kicsinyítve, egyet pedig komputergrafikával, virtuálisan. A három csoportot videokamerával folyamatosan fényképezi, és az így nyert képeket egyazon vászonra vetíti. Ha a bútorok pozíciója mindhárom elrendezésben ugyanaz, akkor egy szoba szokványos képét látjuk. Ha azonban a besétáló látogatók elmozdítják valamelyik elrendezés tárgyait, akár a számítógépen, akár a modellasztalon, akár a teremben szétszórt valóságos bútorokat megmozdítva, káosz jön létre a képen. A demonstráció lényege az, hogy az ember vajon meg tudja-e különböztetni a többféle forrásból érkezõ képeket.

A japán Masaki Fujihata interaktív médiainstallációját a megnyitón mutatta be. Az õ nagyszabású projektjében három különbözõ város lakói találkozhattak össze a virtuális térben, és beszélgethettek egymással. A mûvészet elsõsorban kommunikáció - magyarázza Fujihatával kapcsolatban Peternák Miklós, aki Beke László mellett a kiállítás másik kurátora. Peternák a rendezvény létrehozásában a Mûcsarnokkal együttmûködõ C³ Kulturális és Kommunikációs Központ igazgatója. - A perspektíva eredeti jelentése a reneszánsz elõtt a látás kutatására vonatkozott, amely mint tudomány, az optika körébe tartozott. A reneszánsz idején történik egy fordulat, amikor a perspectiva naturalist felváltja a perspectiva artificialis, vagy a mûvi perspektíva, amely azzal foglalkozik, hogyan tudunk a látványtapasztalatnak megfelelõ képet létrehozni. Ez döntõ újdonság, amely máig meghatározza az egész képvilágot és a képtudatunkat. Ezt a körülbelül fél évezredes folyamatot szerettük volna mai szemmel megmutatni minden oldalról a kiállításon és a hozzá kapcsolódó rendezvénysorozaton: hogyan jelenik ez meg például azoknál a munkáknál, amelyek komputeren mûködnek, az olyan kommunikációs mûveknél, mint a japán Masaki Fujihata mûve. És hogyan van jelen az elmúlt ötszáz év akadémiai ismerethalmazában. Nem választottuk el a történeti és a kortárs anyagot, inkább finom áthallásokra próbáltuk az egészet építeni. Nem egy könnyû kiállítás, munkát igényel a látogatótól, cserébe viszont igyekeztünk nagyon látványos és fogyasztható prezentációt nyújtani. Aki nem akar elmélyedni, az egyszerûen mint egy gazdag vizuális tapétát is végignézheti a kiállítást…

- Számomra a multimédia-installációk a legérdekesebbek, amelyek nagy, vetített képek formájában jelennek meg, és a nézõ közremûködését igénylik, tehát az õ mozgása, gesztusai, az õ reakciói bele vannak építve a mûbe. Oda kell lépni, meg kell fogni, el kell mozdítani az egeret, föl kell venni az interfészt, rá kell ülni a biciklire, és akkor elkezd mûködni a mû. Bele lehet biciklizni Jeffrey Shaw munkájánál Amsterdam városába, ami topográfiailag pontosan tükrözi az utcák és házak elrendezését, csak az épületek betûkbõl állnak. Masaki Fujihata installációját egyidejûleg Karlsruhéban és Budapesten, azon belül három helyszínen tudják a látogatók megnézni. Ez olyan élményt nyújt, amit elmondani nem lehet, csak kipróbálva lehet igazából megtapasztalni. A kiállítással meg akartuk mutatni így az ezredvég elõtt, hogy milyen távlatai lehetnek a mûvészetnek.

- Kommunikációs szempontból a perspektíva az az isteni tekintet, amelyet tulajdonképpen a földi ember szeme reprezentál, ahogy a világra rátekint. Ahogyan Galilei is írja: a látványvilág Isten ujjától írott könyv. És ezt meg kell fejteni. A képek fejtik meg. Ez a fajta megfejtés ma úgy alakul át, hogy most már nem közvetlenül a világot nézzük, hanem a világról lévõ reprezentációt, amely eltakarja a közvetlen látásunkat. A fotót nézem az újságban, az reprezentálja az eseményt, és elhiszem, amit mutat, elhiszem, hogy mi történt ott. De nem tudom, hogy mi van mögötte. Milliárdnyi kép készül naponta. A világ elé áll a kép, de valamilyen módon át kell rajta hatolni. Az elsõ kreatív eszköz erre a számítógép.