Végre egy ellenvetést a távlattan ellen nem hagyhatok szó nélkül, melynek ha nem lehet is minden követelését kielégítni, de szó nélkül hagyni nagy hiba lenne.

      Ez a két szemmel egyszerre látás.

      Prof. Wheatstone 1838-ban értekezett errõl, és azt állította, hogy a két szemsugár minden tárgyra mentében, a képet két ponton szúrja át, melynél fogva minden tárgynak két képe, két körrajza van minden síkon, és így két körrajzot (contour) kell festeni.

      Erre James Hall feleletének (Art Journal 1852-ik évi, 89. lap.) tartalma röviden a következõkben öszpontosúl: Hogy ámbár a távlattan szabályai határozott viszonyokra nézve épen oly bebizonyíthatók, mint Euklidesnek bármelyik problémája, mégis két hiányt rejtnek magokban: elõször, hogy egy szemre számítvák, és másodszor, hogy kisebbre adnak mindent mint a természet mértani mértéke. Prof. Wheatstone eszméjére azt jegyzi meg, hogy két körrajz inkább a tûkrözésre, és ott is inkább a vastag üveg két síkja által okozott két körrajzra emlékeztetne. A két szem látsugara minden egyes ponton öszpontosítható lévén, egy síkon lévõ két körrajz mindenikét külön tisztán látná a képen a két szem. Hivatkozik arra, hogy a nagy mesterek érzés után használták a két szemmel látás fõbb eredményét, t. i. azt ajánlja, hogy a fõbb tárgyat kell, mint a melyre a két látsugár tisztalátási pontjai összekeznek, tisztán és határozottan festeni. Josua Reynoldsra hivatkozik, ki azt állította, hogy csak a fejet kell tiszta látásban festeni, a többi részét az alaknak olyszerûleg mint a hogy azok a fejet nézõ szem elõtt félig elmosódva látszanak. Landseernek, ki ezt magának megmagyaráztatni kérte, egy kérdéssel felelt, t. i. hogy mikép néznek ki a háttérbeli tárgyak, ha rájok nem nézünk? Továbbá azt hiszi Hall, hogy a nagy mûvészek, kik azt használták, különösen a mellékes tárgyak alárendelése végett és csak érzés s ösztön után, nem pedig a két látsugár tekintetbe vétele elvébõl tették.

      Ez meglehet; láttam olyakat, kik ezt legkevésbbé sem, és másokat, kik ezt nagyon is számba vették. P. o. Poussin Miklós sajátkezûleg festett arczképén a háttérbeni egyenes vonalokat épen a fej körrajzáig vivé, ellenkezõleg Laurence Lady Gower arczképén a fejmögötti oszlop talapzatát attól fél fej távolságra elmosódva festé, mi által a fej igen szép emelkedettséget nyert. Tehát mivel némelyek nagyon tiszta, mások nagyon elmosott körrajzot festettek, hihetõ, hogy csak az érzés volt irányadójok, de az áll, hogy nem Wheatstone, sem Hall az elsõk, kik e gondolatra jöttek, mert Leonardo Da Vinci (Trattato della pittura. Roma 1817. a 82. lapon) munkájában ezen czím alatt: Perchè la pittura non puo mai parere spiccata come le cose naturali)⁶ , ha nem is ugyanazon szavakkal, ugyanazt bizonyítja a mit James Hall az 1852-beli Art Journal 89. lapján, hogy a két szemnek egymástóli két és fél hüvelyk távolsága levén, az egyik hüvelyk szélességû test a két szem elõtt két helyet foglal el, azaz, semmi helyet nem takar el az ürben mind a két szem elõl. Ezen tény szoros következtetése oda vezetne, hogy a két szembeni két képet, két olyan elkülönözött lapra kellene vinni, mit a stereoskop⁷ , hogy egyik szemmel ne lássa a másik szem képét az ember, de ez egy képnél nem lehetséges.

      Itt én is csak azt mondhatom, mint Du Fresnoy: "cum nequeant quae sunt pulcherrima dici" azaz tökéletes szabályt adni nem lehet, de azért a tiszta és határozott tényekbõl, legalább a helyes következtetéssel tett axiomákat kell nem csak az érzés után kezelni, hanem az érzés irányadóját is meghatározni. Mert ha úgy is az érzés után ezen tény körûl forogtak és forognak az eszmék, miért ne nevezzük azt meg nevén, és miért ne elemezzük annak használhatása határait. Mert a ki az eszme alapját ismeri következetesebben használhatja, p. o. mi az a mi a németben Luftnak neveztetik domborodásoknál, az olaszban vapore vaporoso - Du Fresnoy mit akar ezzel fõképen mondani:

      "Mente modoque igitur plastes et pictor codem 
      Dispositum tractabit opus; quae sculptor in orbem 
      Atterit, hacc rupto procal abscedente colore 
      Assequitur pictor - - - - - - - - - - - - - - -." *

      Ezek jól megfontolva, ha Luft, vapore, levegõt és gõzt is jelentenek a két szemmel látás szüleményei értetnek alattok akkor, mikor ezek a körrajzoknak a háttér szinéveli összeolvadását vagy azzali rokonosodását fejezik ki, és nem csak a színeknek nagyobb távolban a lég közbejötte miatti halványulását, változását.

      Kísértsük meg a két pontból szétágazó látsugáraknak ürbeni testek és távokkali viszonyaiból következtetett eredmények elérhetését szabályozni, kiemelvén lehetõ röviden a nélkülözhetlen feltételeket.

      Egy egyenes sikot, melyet mindkét szemsugár érhet minden pontján mindkét szemmel láthatok egészen a széléig, azaz egész síkjának minden pontján öszpontosúlhat mindkét szemsugáram tiszta látásra. Így a tárgyak azon részeit az ürben, melyre mindkét szemembõl mehet létsugár, nevezzük egész látásbani képnek. Egy közelebb álló lap (g-a) mögött kisebb vagy nagyobb távolban levõ vonal vagy lap (XVII. ábrán) d e f-nek e f részét láthatom mindkét szemmel, d e vonal részt is látom fél szemmel, az ilyent nevezzük tehát féllátásnak, de ugyanazon idõben a másik szememmel az a g sik színét látom d-tõl e-ig a d f vonal szinével együtt, p. o. fölteszem, hogy g a szine sárga és d e f siké kék, okvetlenûl a két szín vegyülete zöld áll elõ a két szem elõtt. Ezt az igaz, hogy ilyen következtetés egész eredményében használni nem lehet, mert a kép vetületi síkján, ezen közép szín által elfoglalt helyen, minden ponton összekezhetvén a szemsugárak, mindkét szemben tiszta zöld lenne, mely emelné a zöld szín elevenségét a fölött, a mi a két külön szemben külön színbõl származnék. Ennélfogva, ha a valódi látás eredményét tökéletesen nem érhetjük is el, egy halványabb közvetítõ színnel mint a kettõ tiszta vegyülete, kell a távolabbi tárgynak az elébb álló körrajzához közelesõ részeit rokonosítani a közelebb álló színével. Az átváltozási színfokot azonban csak az érzés határozza meg.

      Hogy a szemnek kell-e a távol és közel ponthoz igazodni vagy nem, azt itt nem vítatom, (azt hiszem, hogy igen), de hogy a két szem látsugarainak kisebb nagyobb távolbani összekezése fokán, és így (a fennebbi ábrán) az a pontnak a d c vonal elõtt, vagy a d e pontnak az a pont mögötti mozgása tisztább fogalom képzõi a távaránynak, mint a fél szemnek a távhoz igazodása, az áll.

      Ezekbõl a következõ alapigazságot állítom fel:  

      Két különbözõ színnek vagy világosságnak egy tisztán határozott közvonalig vitt egyhangusága, kizárja a két színnek szememtõli nem egyenlõ távola eszméjét, azaz, két egy közvonalig tisztán menõ egymástól különbözõ szín vagy világosság tökéletesen egy távban esni látszik.

      Egy gömb vagy henger, egy szóval gömbölyû test még más látsugár viszonyt is képez mint egy sík, mert két látsugártól két érintõt kap P. o. ( XVIII. ábrán) a d b c ezen két érintõ közti ív, c d csak fél szemben képzõdik természetesen, a másik szemsugara érintõjén túl az irányában levõ távolibb tárgy színét látja. Melynél fogva ennek is körrajzához köz ledõ részét a gömbölyödés nagyságához képest az irányában levõ távoli szinnel rokonosítni kell, mert ha a széléig tisztán maga színét viselõ gömbölyû test széle felé nem rokonosíttatik a mögötte levõvel, nem egész domborúságot, hanem csak egy szeletet képviselhet. Ez azonban nem oly nagyon feltûnõ, ha háttere vele rokon színû. És ha egy olyan kis tárgy is mely az ürben kisebb helyet foglal el mint a két szem egymástóli távola, ha a mögötte levõ színnel nem rokonsíttatik mint p. o. egy fának az ága a légszinével, attól elválni nem látszik.

      James Hall azon Reynoldsrai hivatkozása, hogy a mellékes tárgyakat csak úgy kelljen festeni, mint az ember akkor látja, mikor a fõ tárgyra néz, nemcsak a két szemmel látásnak, hanem nagyobb mértékben egy más tényezõnek tulajdonítható, t. i. tisztán csak azt látjuk mire szemünk két látsugara közvetlen irányozva és összpontosítva van, de homályosan látunk ugyanazon idõben majd félkört, azaz 150 vagy 160 fokot, ennyi tükrözik szemeinkben, de ezek részleteit nem látjuk. Erre látszott gondolni néha Rembrandt is mellképeinél. Ez azonban több alaku képen, mint p. o. történeti festményen nem alkalmazható, mert ezen tényezõ egy nagy kép sikján is ugyanaz, t. i. ha ezt mellék látásnak vehetjük, csak azon pontot látjuk tisztán egy lapon is, a melyen látsugáraink öszpontosultak. Melynél fogva itt ha magunk is iparkodunk, a természet is pótolja a mit elérni akarunk, könnyen túlesünk a helyes határon.

      "Dumque fugis vitiosa, eave in contraria labi  
      Damna mali, vitium extremis nam semper inhaeret" 

Mondja idevonatkozólag igen helyesen Du Fresnoy.

      Azt hiszem, hogy a két szem látsugarainak az ûrben mozgási szabadságát, az ürben nagyobb vagy kisebb távpontokra összekezõ fokai és vetületei különbségét, és egyiknek más, a másiknak megint más pontra egyik a másik nélkül hatását, egy határozott síkon nem lehet ugyan eléadni, de az eredmény következetes lévén, helyes következtetéssel igyekezni kell a híányokat kevésbé érezhetökké tenni, a fennemlített egész látás féllátás és melléklátás helyes alkalmazása által, és így azon téren is hol a mûvész határozott szabály helyett érzésre utaltatik az érzést helyes következtetéssel helyes irányban kell müvelni.

      Még James Hall második ellenvetése vár még feleletre, hogy t. i. a távlat mindent kisebbre ad mint a természet mértéke.

      Ebben igaza van ugyan, mert ha egy egész élõ alakot festünk mely a kép elõtterén csak egy két lábnyira is belebb áll, már ötöd vagy hatod részével kisebbnek látjuk a természet mértékénél. De ezen viszony körül szabad a mûvésznek, mint kisebb, úgy nagyobb mértéket is venni a valónál, például ha egy élõ egész alakot kell festeni, az alak távolát venni föl a mértani mérték képviselõjének. Söt Schreiber G. azon véleményét osztom, hogy a mennyiben az emberi alak a teremtés mestermûve, ennek elsõséget lehet adni a mértékek irányában is, és mint a zenénél hol az emberi hang megszólal, ott a többi hangszer csak, mint ezt emelõ, mint háttér szerepel, és ennél fogva annak egészen alárendeltetik; úgy a festészetben is a mellékes tárgyakat míndenben t. i. a hangulatban is ennek alá kell rendelni. Így a mértékben is a mûvésznek szabadsága csak az arányok helyessége mellé köttetik.

      A távlattanokban még mellõzött, de szükséges problemákról, mint hiányok és nem hibákról nem esvén ez értekezésem körén belûl, más alkalommal fogok szólani.

7   A stereoskopoknál a két kép fölvetelénél a jó szándék túlviszen némelyeket a helyes korláton, és nem csak két és fél hüvelyk, hanem két láb távolságot is vévén fel, ebbõl azon helytelenség áll elõ, hogy egy ember alak sem foglal el tömött állást az ürben, és így átlátszókká, s az ürben a két szem elõtt ingó alakokká válnak. Ebbõl magyarázható sokaknak, különösen nõknek azon panasza, hogy ha sokáig néznek stereoskopra, tengeri betegséget kapnak.

(Magyar Akadémiai Értesítõ, III. kötet, 1859)