Leon Battista Alberti festészetrôl írt értekezésének elsô magyar kiadását tartja kezében az olvasó. Bizony, sokat kellett várni rá, ha meggondoljuk, hogy az 1435/36-ban írt értekezés elsô nyomtatott kiadása 1540-ben jelent meg Bázelben. Márpedig nálunk történelmi hagyománya van az Alberti-ismeretnek, hiszen Mátyás budai könyvtárában két kódexben is megvolt az építészetrôl szóló értekezése.
     A festészetrôl alapvetô mû, mivel nem csupán az itáliai, hanem az egyetemes mûvészettörténetnek is jelentékeny forrása. Szabatos leírást tartalmaz a XV. századi festôi perspektíváról, elôször fejti ki a festészetnek mint autonóm mûvészetnek az elméleti kérdéseit, és megteremti a mûvelt festô ideáltípusát. A traktátusirodalomban ez a mû a láncszem, amely összekapcsolja a késô középkori Cennini mûvét Piero della Francesca, Leonardo, majd Vasari, Lomazzo és Zuccari értekezéseivel. A mûvészettörténész szakember számára elsôsorban emiatt értékes. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni mint kordokumentumot sem, mivel ugyanolyan fontos dokumentuma a Quattrocento mûvészetének, mint tudományos és filozófiai gondolkodásának. Ennélfogva hasznos mind a történész, mind a kor és mûvészete iránt érdeklôdô számára.
     A következôkben nem is a mûrôl, hanem a jelen kiadásról kívánok szólni. Vannak olyan elvi és gyakorlati kérdések, amelyekrôl okvetlenül szót kell ejteni ahhoz, hogy a most megjelenô magyar változat minden vonatkozásában érthetô legyen.
     Mindenekelôtt azt a korántsem egyszerû kérdést kell feltennünk: vajon ez a magyar változat a De pictura vagy a Della pittura megfelelôje-e. Mint tudjuk, Alberti két verzióban készítette el mûvét, elôbb latinul, majd pedig vulgáris, azaz olasz nyelven. A két változat más és más kéziratokban maradt fenn; míg a latin másolatokból több van, addig az olaszokból kevesebb, az elôbbiek hibásabbak, az utóbbiak jobb minôségûek. Filológiai szempontból a latin kéziratok nem egyöntetûek, a két külön csoportot valószínûleg egy (Alberti által végrehajtott) átdolgozás magyarázza. A három olasz kézirat sem azonos színvonalú és tartalmú; a legjobb és legteljesebb a firenzei, ez a legkevésbé hibás, és egyedül ez tartalmazza a Filippo Brunelleschinek írt ajánlást.     Az eddigi kiadások története igen változatos, mivel nem csupán a latin vagy az olasz változat valamelyikének az elônyben részesítésérôl van szó, lévén a kiadások között olyan is, amely a kettônek „kombinációja". Az elsô olasz nyelvû kiadásra gondolok, amely a latin verzió fordítása (Lodovico Domenichi munkája; Velence, 1547), és nem Alberti autentikus olasz változata. Nem lehet itt most végigtekinteni a modern kiadásokat abból a szempontból, vajon milyen megfontolások alapján döntöttek a De pictura (Spencer, Grayson, Schefer-Deswarte-Rosa) vagy a Della pittura (Janitschek) mellett. Mind a két változat alapul vétele mellett szólnak érvek és ellenérvek, elméletiek és gyakorlatiak egyaránt. Ahelyett, hogy megpróbálnánk választani a latin és az olasz verzió között, helyesebb talán azt a kérdést feltennünk: milyen kiadás tudná a legmegfelelôbben szolgálni magát a mûvet, melyik az a megoldás, amelyikben a legkisebb a hibás döntés kockázata, és amelyikkel a legtöbb ragadható meg Alberti traktátusából.
    S most jön a legnehezebb kérdés, amire válaszolni kell: Mi maga a mû? A De pictura korábban készült, a humanista erudíció kifejezôdése, nyilvánvalóan nem felelhetett meg azoknak a késôbbi szempontoknak, amelyek a Della pittura elkészítésénél vezették a szerzôt. Az utóbbi, az olasz verzió azonban éppen ezeknek a szempontoknak az érvényesítésével, számos részt nem vett át az eredetibôl, így „csonkább" annál. Úgy gondolom, tehát, hogy a mû tulajdonképpen mind a két változat együttesen: az is, ahogy Alberti latinul mint humanista értekezést megírta, és aztán az is, ahogy más megfontolásból olaszra fordította. Ha a magyar kiadás ezt az elvi álláspontot akarja követni, akkor olyan megoldást kell találnia, amely lemond az eddigi gyakorlat követésérôl, és valami mást alkalmaz. Ennek megfelelôen A festészetrôl szövege nem az egyik vagy a másik változat fordítása kell hogy legyen, hanem a traktátusé.
     Igazságtalan lennék, ha az eddigi kiadások készítôitôl elvitatnám a hasonló törekvést. Természetesen ôk is valamilyen módon a traktátus egészének a közreadását igyekeztek megvalósítani, csak más és más megoldást választottak.
     Marad tehát a helyes módszer kérdése. Legjobb lenne nyilvánvalóan mind a két (latin és olasz) változat közlése és azoknak egyetlen magyar szöveggel történô fordítása: ez azonban sem nyomdatechnikai, sem más okok miatt nem lehetséges. A latin és olasz mondatok ugyanis nem minden esetben hûséges fordításai egymásnak, ennélfogva gyakran nem volna egyetlen magyar mondattal megoldható a fordítás. A latin és az olasz szöveg párhuzamossága viszont lehetôséget ad az egyes mondatok kölcsönös értelmezésére: ezt a módszert követték a szöveg eddigi gondozói is.
     A problémát akként oldottam meg, hogy a késôbb készült olasz változatot vettem alapul úgy, hogy az Alberti által lefordítatlanul hagyott latin mondatokat is megôriztem. Ezeket dôlt betûvel a maguk helyén, a szövegben közlöm, csakúgy, mint - szintén dôlt betûs - magyar megfelelôjüket. (A latin nyelvû kéziratok közül a vatikáni Vat.lat. 4569 jelzetû kéziratot használtam.) Az eddigi kiadásokban hasonló módszerrel nem találkoztam, a két szövegváltozat közötti eltéréseket általában külön, tehát nem a fôszövegben szerepeltetik.
     Közlöm természetesen a Brunelleschinek a Giovan Francesco Gonzagának szóló ajánlást sem.
     Az eredeti olasz szöveg nem a Luigi Mallè-féle kritikai kiadásé (Firenze, Sansoni, 1950), hanem a legjobbnak tartott firenzei kéziraté (Biblioteca Nazionale, MS Magliabechiano II IV 38, ff. 120r-136v), amelyet egyébként Mallè is használt. Célom nem Mallè szövegének revíziója volt, hanem egy olyan olvasat elkészítése, amely túllép a kritikai kiadásban szereplô archaizáló olvasatokon, ugyanakkor nem követi a Grayson-féle értelmezô központozást sem. Követtem a kézirat folióinak - Mallè által is alkalmazott - jelölését az olasz változatban, és felhasználtam a Grayson által kialakított fejezetbeosztási rendszert. A legfôbb szempontom a szöveghûség volt, és csak azokon a pontokon tértem el az eredeti formáktól, ahol a mai nyelv ezt megkövetelte (a névelôk és a szavak elválasztása, a nagybetûs mondatkezdés stb.).
     Nem biztos, hogy ez az egyetlen célravezetô megoldás, és feltételezem, lesznek, akik egyenesen hibáztatni fognak, amiért nem valamelyik bevett megoldást választottam. Úgy vélem azonban, filológiailag korrekt módon jártam el, és sikerült valamennyire megôrizni a traktátus egyszerre humanista és szakmai jellegét.
     Végül következzék néhány személyes megjegyzés. Mindenekelôtt szeretném felidézni azoknak a szegedi egyetemi olaszszemináriumoknak az emlékét, amelyeken hallgatóimmal, fejezetrôl fejezetre haladva fordítottuk és értelmeztük a szöveget. Különösen két tanítványomra, Surányi Olgára és Klapcsik Lászlóra emlékezem szívesen, akik akkor is visszajártak erre a szemináriumra, amikor az egyetemet már befejezték: így jutottunk a közösen elkezdett fordítás végére. Igaz, az akkor elkészített szöveget azóta alaposan átdolgoztam, a közösen végzett munka azonban mindenképpen benne van ebben a kiadásban. Ha valakiknek, hát nekik ajánlom ezt a könyvet.
     Köszönettel tartozom a Biblioteca Apostolica Vaticana prefektúrájának, illetve a firenzei Biblioteca Nazionale Centrale igazgatóságának, amiért lehetôvé tették a kéziratok tanulmányozását. Hálás vagyok Szoboszlai Mihály barátomnak, aki a perspektíva értelmezése és interpretálása terén hasznos tanácsokkal látott el, és elkészítette a kiadás rajzi illusztrációit. Szeretnék köszönetet mondani lektoraimnak, Király Erzsébetnek és Marosi Ernônek, amiért a nyelvi és szakmai lektorálás nehéz feladatára vállalkoztak.

Budapest, 1997. október 25.