Alberti festészetrôl írt traktátusa tehát nem festô mûve. Ellentétben a korábban mûködött Cenninivel vagy a késôbbi Piero della Francescával és Leonardóval, Alberti nem a mûhelyben, valamely mester környezetében nevelkedett, hanem klasszikus nyelveket tanult és egyetemre járt, ahol kánonjogi tanulmányokat folytatott. Ilyen képzettséggel igencsak meglepô, hogy egy festészetrôl szóló elméleti mû megírására vállalkozott, ami csak akkor válik érthetôvé, ha ismerjük sokoldalú tehetségét, szerteágazó érdeklôdését és kapcsolatát kora képzômûvészetével és mûvészeivel.
    Az Alberti család egyike volt Firenze tekintélyes és gazdag dinasztiáinak, vagyonuk gyapjú- és szövetkereskedésbôl származott. A családot 1387-ben számûzték a városból, ahova csak 1428 után térhetett vissza (a Brunelleschinek írt Prológusban szerzônk keserûen emlékezik meg a „lungo essilio"-ról, amelyben az Albertik „megöregedtek", mire visszajutottak „ornatissima patriá"-jukba). Battista (a Leone név késôbbi) 1404-ben született Genovában, apja, Lorenzo di Benedetto Alberti és egy genovai nemes hölgy, Bianca Fieschi kapcsolatából, másodszülöttként. ⁷ Tanulmányait valószínûleg Velencében kezdte meg, ahova apja üzleti megfontolásból költözött, majd Gasparino Barzizza humanista iskolájában folytatta Padovában. Ezt követôen beiratkozott a bolognai egyetemre. Kánonjogi tanulmányait azonban 1421-ben félbe kellett hagynia, amikor elvesztette apját. Életének ekkor igen nehéz korszaka kezdôdött, mivel rokonaival folytatott sikertelen vagyonjogi vitája (akik származása miatt kizárták az örökségbôl), majd betegsége keserves megpróbáltatásokat rótt rá. Innen származik a több mûvében (Intercenales, Momus) megnyilvánuló keserûsége és pesszimizmusa, amely a késôbbiek során is megfigyelhetô, de amely nem válik uralkodó motívummá.⁸ A bolognai években írt fôbb mûvei: egy latin nyelvû komédia (Philodoxeos), valamint egy értekezés a bölcsészeti tudományokkal foglalkozó tudós szerény, de dicsôséges életérôl (De commodis litterarum atque incommodis). Ezekben az években matematikai, fizikai és optikai tanulmányokat is folytatott, amelyeket késôbb a perspektíva-elmélet terén, valamint az építészetben gyümölcsöztetett. Kánonjogi tanulmányait végül 1428-ban fejezte be.
    Lehetséges, hogy már ebben az évben ellátogatott Firenzébe (ekkor oldották fel a családot sújtó ítéletet), és ismeretséget kötött az ottani mûvészekkel, elsôsorban Brunelleschivel és Masaccióval. Errôl az idôszakról szinte semmilyen adatunk sincs, így nem tudni, vajon a Prológusban említett mûvészekkel már ekkor találkozott-e. Ha ugyanis Masaccio említése személyes ismeretségen alapult, akkor a találkozás legkésôbb ebben az évben kellett hogy megtörténjen, mivel ez a festô halálának az éve. Az ajánlásban Alberti visszaemlékszik a korábbi évekre, és felidézi a halott Masaccio emlékét is.⁹
    Alberti valószínûleg 1431-ben lett Biagio Molin gradói pátriárka titkára, akivel Rómába költözött. Pártfogója ajánlására pápai hivatalt kapott, mint „abbreviatore apostolico", és elnyerte a gangalandii (helység Firenze közelében) San Martino priorátusát. E tisztség és javadalom megfelelô anyagi feltételeket biztosított számára, és úgy tûnik, életének nyugodt, termékeny periódusa következett. Kapcsolatba került a pápai udvarban mûködô humanistákkal (Poggio Bracciolinival, Flavio Biondóval), és megírta, olasz nyelven, a Della Famiglia elsô három könyvét. Ebben a derûs, bölcs könyvben a házasság, a családi élet, a gyermeknevelés máig szólóan alapvetô tárgyalását adta, amelyet késôbb kiegészített egy negyedik könyvvel a barátságról. Valószínûleg erre az elsô római korszakára esnek azok az optikai kísérletek, amelyekrôl a traktátus elsô könyvében írt (I. 19.). A festészetnek ezeket a „csodáit" (amelyekrôl csak az olasz nyelvû változatban tesz említést) a barátainak mutatta meg, akiken talán a Rómába látogató Brunelleschit és Ghibertit is érti. A római építészet iránt megnyilvánuló érdeklôdése olyan nagy volt, hogy tanulmányozni kezdte, sôt egy általa kigondolt „mûszerrel" fel is mérte az antik épületeket. Eredményeit a Descriptio urbis Romae címû mûvében gyûjtötte össze.
    Rövid, pár évnyi római tartózkodás után 1434-ben a pápai udvarral Firenzébe ment, ahol kisebb (ferrarai, bolognai, perugiai) megszakításokkal egészen 1442-ig maradt. Ekkor teljesedett ki kapcsolata a város mûvésztársadalmával, és ezzel függ össze a festészetrôl szóló traktátusának megírása 1435-ben. A De pictura eredeti latin változatának a következô évben készíttette el a vulgáris nyelvû, vagyis olasz változatát: a Della pitturát.
    Az olasz változat megszületése a firenzei légkör terméke, amelynek Alberti egyik meghatározó egyéniségévé vált. A mûvészekhez fûzôdô kapcsolata mellett nem kevésbé volt fontos a latin és a vulgáris nyelv elsôbbségérôl folyó vita: Alberti nemcsak vitatkozott, hanem mûveivel érvelt. Bizonyítani akarta, hogy a latin mellett a vulgáris nyelv is alkalmas az elvont, tudományos témák tárgyalására. Megírta az elsô olasz nyelvtant, megszervezte - Pietro de'Medici támogatásával - a „Certame coronario" költôi versenyt, amelyen maga is részt vett olasz nyelvû, hexameterekben írt mûvével.
    A pápai udvar 1443-ban visszatért Rómába. Ettôl kezdve Alberti is itt élt (1472-ben bekövetkezett haláláig), és csak rövid idôszakokra távozott el. Tevékenységében az építészet mind nagyobb szerepet kapott, fôként 1447 után, amikor barátja, Tommaso Parentucelli da Sarzana lett a pápa, V. Miklós néven. Az ô tanácsadója lett építészeti kérdésekben, elkészített egy város-topográfiát (nem maradt fenn), és ekkor fejezte be a Descriptiót. Intenzívebbé vált Vitruvius-tanulmánya is. E klasszikus építészeti mûvet már a De pictura írásakor is használta, a 40-es évek elején pedig felmerült egy Vitruvius-kommentár készítésének terve is, Leonello d'Este számára,¹⁰ ekkor azonban fôként a gyakorlati építészeti kérdések kerültek elôtérbe. Alberti tanulmányai és építészi mûködése eredményeként írta meg nagyszabású építészeti traktátusát, a De re aedificatoriát, amelyet 1452-ben mutatott be a pápának, ténylegesen azonban élete végéig alakítgatott. A traktátus Vitruviushoz fûzôdô ambivalens viszonyának jegyeit mutatja; egyfelôl mûve szerkezetében, elvi és szakmai kérdésekben forrásként használta az ókori szerzô munkáját, másfelôl kritizálta és meghaladni igyekezett.¹¹
    Közben jelentôs építészi feladatokat oldott meg: megtervezte az ún. Tempio Maltestiano átépítését Riminiben Sigismondo Malatestának, majd homlokzatot tervezett a firenzei Santa Maria Novella számára és tervet készített a firenzei Palazzo Rucellaihoz, mindkettôt Giovanni Rucellai firenzei patrícius kívánságára. Ludovico Gonzagához fûzôdô kapcsolata 1459-ben kezdôdött, amikor a pápát a mantovai zsinatra kísérte. Két nagyszabású mûvet tervezett a fejedelem megbízásából Mantovában: a San Sebastiano- és a Sant'Andrea-templomot, és dolgozott a firenzei Santissima Annunziata szentélyén is.
    Egyik firenzei látogatása során (1468) részt vett Lorenzo de'Medici udvarában egy tudós összejövetelen: Cristoforo Landino a Disputationes camaldulensesben erre utalva szerepelteti ôt. Ez azonban nem jelentett részérôl közeledést a neoplatonikus eszmékhez, amint ezt utolsó mûve is tanúsítja. Az olasz nyelven írt De iciarchia moralizáló értekezés a jó fejedelemrôl és a jó állampolgárról, akiknek békés viszonyát azonos erkölcsi és intellektuális tulajdonságok alapján képzeli el. Alberti itt visszatért a Della famigliában már megfogalmazott erkölcsi nézeteihez.

⁷ Alberti legfontosabb életrajzi dokumentuma az ún. Vita anonima, amelyet ma már önéletírásának tekintünk. Klasszikus elôképeket követve egyes szám harmadik személyben írja le az eseményeket, egészen 1438-ig. Kiadva: Anicio BONUCCI, Vita (anonima), in Opere volgari di Leon Battista Alberti, I. köt., Firenze, 1843, XC-XCVIII; újabban: Riccardo FUBINI e Anna MENCI GALLORINI, L'autobiografia di Leon Battista Alberti. Studio e edizione, Rinascimento, XII(1972), 21-78; Girolamo MANCINI, Vita di Leon Battista Alberti, 2a kiad., Firenze, 1911, 4-16; Cecil GRAYSON, Introduzione, in De pictura, Laterza, Roma-Bari, 1980, V-XI; uö., Leon Battista Alberti: vita e opere, in Leon Battista Alberti, katalógus, a cura di Joseph RYKWERT e Anne ENGEL, Olivetti/Electa, Milano, 1994, 28-38; DESWARTE-ROSA, 1993, 23-29.

⁸ Lásd errôl EUGENIO GARIN, Intercenali inediti, Firenze, Sansoni, 1965; uö., Il pensiero di Leon Battista Alberti: caratteri e contrasti, Rinascimento, XII(1972), 3-20; Mark JARZOMBEK, On Leon Battista Alberti: His Literary and Aesthetic Theories, Cambridge, Mass. and London, 1989.

⁹ Ismeretes olyan nézet is, amely Alberti 1428 körüli firenzei tartózkodását olyannyira bizonyosnak veszi - éppen Masaccio említése okán -, hogy magának a traktátusnak a keletkezését is erre a korai idôszakra teszi: Maria PICCHIO SIMONELLI, On Alberti's Treatise on Art, Yearbook of Italian Studies, 1971, 75-102. Ennek kritikáját lásd Cecil GRAYSON, La presente edizione, Leon Battista ALBERTI, Opere volgari, III. köt., Bari, Laterza & Figli, 1973, 304-305.

¹⁰ Lásd errôl Richard KRAUTHEIMER, Alberti and Vitruvius, in The Renaissance and Mannerism - Studies in Western Art, Acts of the Twentieth International Congress of the History of Art, II. köt., Princeton, New Jersey, Princeton University Press, 1963, 49.

¹¹ A kérdésrôl újabban: Hans-Karl LÜCKE, Alberti, Vitruvius e Cicerone, in RYKWERT, i. m., 70-95.