1875-ben a Melton Mowbray-i "régiségek és ritkaságok" árverésén dédapám és a barátja, M együtt alkudtak a néhai Nicholls kapitány péniszére, aki 1873-ban hunyt el a Horsemonger fegyházban. A palackba zárt pénisz 12 hüvelyk hosszú volt, és dédapám esti naplójegyzete szerint "különösen szép állapotban õriztetett meg". Az aukción szintén kalapács alá került "a boldog emlékû Lady Barrymore meg nem nevezett része, amit Sam Israels vásárolt meg ötven aranyginiért." Dédapám szerette volna a két tételt egyetlen párként birtokolni, de M lebeszélte errõl, ami jól példázza a barátságukat - dédapám, az átszellemült filosz, és M, a tettek embere, aki tudta, mikor kell megállni. Dédapám 69 évet élt. Ebbõl 45-ben minden este leült az íróasztalához és leírta a gondolatait a naplójába. Ezek a naplók - mind a 45 borjúbõrbe kötve - most itt állnak az asztalomon Nicholls kapitány társaságában. A dédapám az apja találmányából élt, egy ügyes kis kapocs szabadalmából, amit fûzõkön használtak nagyjából a világháború kitöréséig. A dédapám az elméletek, a számok és a zaftos pletykák híve volt. Kedvelte a jó portóit, a dohányt, a dinsztelt nyulat, és néhanapján engedélyezett magának egy kis ópiumot. Elõszeretettel hívta magát matematikusnak, pedig soha nem volt állása, és nem publikált egyetlen könyvet sem. Mint ahogy nem utazott sehová, és nem került bele az újságokba, még a halálakor sem. 1869-ben feleségül vette Alízt, Toby Shadwell tiszteletes - egy angol vadvirágokról szóló nem túl felkapott mû társszerzõjének - egyszem leányát. Dédapám a mûfajában egyedülálló szerzõ volt, aki minden bizonnyal elnyeri a neki járó elismerést, amint a naplók szerkesztését befejezem, és végre megjelennek. Munkám végeztével hosszú vakációra készülök valami messzi, kopár, és hideg vidékre, ahol nem nõnek fák, Izlandra vagy az orosz sztyeppére. Úgy terveztem, hogy a végén megpróbálok majd, amennyiben lehetséges, elválni a feleségemtõl, Mézitõl, de ez most már egyáltalán nem szükséges.
     Mézi gyakran olyan hangosan kiabált álmában, hogy fel kellett ébresztenem.
     - Ölelj át! - mondta ilyenkor. - Szörnyû álmom volt. Már korábban is álmodtam ezt. Egy repülõt vezettem a sivatag felett. De nem igazi sivatag volt. Ahogy lejjebb ereszkedtem, láttam, hogy meztelen csecsemõk hemzsegnek a földön ezrével. Kifogyóban volt az üzemanyag és le kellett szállnom. Próbáltam megfelelõ helyet találni, és csak repültem, és kerestem a helyet, és...
     - Aludj inkább - mondtam ásítva. - Hiszen csak egy álom.
     - Nem - mondta bõgve. - Nem szabad elaludnom, most nem lehet.
     - Nekem viszont szükségem van alvásra - mondtam neki. - Holnap korán kell kelnem.
     Rángatni kezdte a vállam. - Kérlek, ne aludj még el, ne hagyj magamra!
     - Egy ágyban fekszünk - mondtam neki. - Nem hagylak sehol.
     -Az teljesen mindegy, ne hagyj egyedül ébren... - de a szemem már lecsukódott.
     Újabban dédapám szokását követve lefekvés elõtt leülök egy félórára és végiggondolom a napomat. Nem tudományos szeszélybõl írok, vagy erotikus fantáziálgatásból, hanem arról, amit Mézi mondott nekem, vagy én mondtam Mézinek. Néhanapján, ha teljes magányra vágyom, bezárkózom a fürdõszobába, és a vécére ülök, a jegyzeteimet a térdemen egyensúlyozva. Néha felbukkan egypár pók, elõmásznak a lefolyóból és mozdulatlanul lapulnak a csillogó fehér zománcon. Azon tûnõdnek, vajon hová kerültek. Hosszú órákig állnak így, aztán visszafordulnak, zavartan, talán kissé csalódottan is, hogy nem jutottak semmire. Tudomásom szerint a dédapám mindössze egyetlen alkalommal tett megjegyzést a pókokra. 1906. május 8-án ezt írta a naplójába: "Bismarck egy pók."
     Délutánonként Mézi teát hozott nekem és elmondta a rémálmait. Általában a régi lapokat bújtam, vagy katalógust készítettem a naplókból, esetleg kivonatoltam egy szövegrészt. Mézi azt mondta, rosszul érzi magát. Az utóbbi idõben folyton csak otthon ült, pszichológiai könyveket és okkult mûveket lapozgatott, és majd minden éjjel rosszat álmodott. Amióta egyszer ütésváltásig fajultak a dolgok - konkrétan lesbõl támadtunk egymásra ugyanazzal a cipõvel - visszafogtam az empátiámat irányában. Gondjai jórésze féltékenységbõl fakadt. Rendkívül féltékeny volt... a dédapám 45 kötetes naplójára, és a rengeteg belefektetett energiára, amivel rendezni próbáltam a hagyatékot. Õ nem csinált semmit. Éppen letettem az egyik kötetet és egy másikért nyúltam, amikor Mézi bejött a teával.
     - Tudod, mit álmodtam? - kérdezte. - Valamilyen sivatag fölött repültem a gépemmel...
     - Majd késõbb, Mézi - mondtam neki. - Most éppen nyakig benne vagyok valamiben. Miután kiment, a falat bámultam az íróasztallal szemben és M-re gondoltam, aki váratlan és megmagyarázhatatlan eltûnéséig 1898 egy éjjelén, 15 éven át rendszeresen eljárt vacsorázni és diskurálni a nagyapámhoz. M, akirõl keveset tudunk, nemcsak az elméletek embere, de a gyakorlat nagy híve volt. Például, 1870. augusztus 9-én éjjel, a két férfi a lehetséges szerelmi pozitúrákról vitatkozott, és M azt állította, hogy a klitorisz helyzetébõl fakadóan copulatio a posteriori a legtermészetesebb út a gyönyörhöz, nem véletlen, hogy az emberszabásúak is ezt részesítik elõnyben. Dédapám, aki egész életében mindössze ha fél tucatszor szeretkezett, és ezek mindegyikét Alízzal kötött házasságának elsõ évében, hangosan elgondolkodott azon, vajon mi lehet az Egyház álláspontja ebben a kérdésben, és M kapásból rávágta, hogy a hetedik századi teológus, Theodórosz szerint a copulatio a posteriori a maszturbációval egyenértékû bûn, és mint olyanra, negyven üdvözlégy szabható ki penitenciául. Az est folyamán késõbb a dédapám matematikai úton próbálta bizonyítani, hogy az elérhetõ pozitúrák száma nem haladhatja meg a 17-es prímszámot. M csipkelõdve közölte vele, hogy látott egy gyûjteményt Raphaello tanítványa, Romano képeibõl, amelyek 24 szeretkezõ testhelyzetet ábrázoltak. Majd hozzátette, hogy hallott egy bizonyos F. K. Forbergrõl, aki 90 pozitúrát tartott számon. Ekkor eszembe jutott Mézi teája a könyökömnél, amely addigra már teljesen kihûlt.
      Házasságunk hanyatlásának fontos állomása volt a következõ jelenet. Egy este épp a fürdõszobában ültem, és egy Mézivel folytatott dialógust próbáltam lejegyezni a Tarotról, amikor hirtelen megjelent odakint, kopogtatott az ajtón és nyikorgatta a kilincset.
     - Nyisd ki az ajtót! - kiáltotta. - Be akarok jönni.
     Azt mondtam neki: - Várnod kell néhány percig. Mindjárt befejezem.
     - Most azonnal engedj be! - üvöltötte. - Nem is használod a vécét.
     - Várj még! - válaszoltam, és írtam még néhány sort. Mézi addigra már az ajtót rugdosta.
     - Megjött a vérzésem, be kell mennem azonnal! - ordította, de ügyet sem vetettem rá és befejeztem a passzust, melyet különösen fontosnak tartottam. Ha csak kicsivel késõbbre hagyom, bizonyos részletek örökre elvesztek volna. Mézi már nem kiabált, és azt gondoltam, a hálószobában van. De amikor kinyitottam az ajtót, ott állt velem szemben kezében a cipõjével. Fejbe akart vágni, és épp csak félre tudtam rántani a fejem, a sarok így is beleakadt a fülembe és csúnyán megvágta.
     - Na végre - mondta Mézi, és bement a fürdõszobába. - Most legalább mindaketten vérzünk - azzal bevágta az ajtót. Zsebkendõmet vérzõ fülemre szorítva tíz percig álltam csendben és türelmesen a fürdõszoba elõtt Mézi cipõjével. Tíz perc múlva nyílt az ajtó és telibe kaptam a fejebúbján. Nem volt ideje félreugrani. Egy pillanatig egyhelyben maradt tökéletesen mozdulatlanul, és a szemembe nézett.
     - Te féreg - lihegte, és lement a konyhába, hogy biztos távolban ápolhassa a sebeit.
     Tegnap vacsora közben Mézi azt állította, hogy ha valakit bezárnának egy cellába egy pakli Tarot kártyával, a birtokában volna minden megszerezhetõ tudás. Aznap délután olvasott errõl és a kártyák még most is kiterítve hevertek a földön.
     - Vajon meg tudná-e rajzolni a kártyákból Valparaiso térképét? - kérdeztem tõle.
     - Te hülyéskedsz velem - felelte.
     - Megmondanák-e neki a kártyák, hogy lehet jövedelmezõ mosodát nyitni, hogyan kell öt tojásból rántottát csinálni vagy sikeres veseátültetést végrehajtani?
     - Annyira szûklátókörû vagy - panaszkodott. - Beszûkült és kiszámítható.
     - Meg tudná-e mondani a Tarotból - erõsködtem, - hogy ki volt M, és miért pont...
     - Ezek lényegtelen dolgok - kiáltotta. - Egyáltalán nem számítanak.
     - Ez is a tudás része, szóval meg tudná mondani, vagy nem?
     Elbizonytalanodott, végül azt mondta. - Igen, meg tudná.
     Én csak mosolyogtam, de nem szóltam semmit.
     - Elárulnád, mi olyan szórakoztató? - kérdezte. - Vállat vontam, és kezdett begurulni. Azt akarta, hogy cáfoljam meg. - Miért kérdezted azokat a jelentéktelen semmiségeket?
     Megint vállat vontam. - Csak arra voltam kíváncsi, hogy mit értesz a mindenen?
     Mézi az asztalra csapott és sírva felkiáltott: - A rohadt életbe! Miért kell neked folyton engem leckéztetni? Miért nem veszel már komolyan? - Ekkor ráébredtünk, hogy ismét eljutottunk arra a pontra, ahová minden beszélgetésünk vezetett és keserûen elhallgattunk.
     Nem folytathatom a naplók rendezését mindaddig, amíg fel nem göngyölítem az M eltûnése körüli rejtélyt. Tizenöt éven át közös vacsoráik alkalmával M bõséges anyagot szolgáltatott dédapám elméletei számára, majd hirtelen eltûnt a naplókból egy szó nélkül. December 6-án kedden a dédapám meghívta õt szombatra vacsorázni, és noha M eljött, a naplójába mindössze annyit írt: M vacsorára. Hasonló alkalmakkor mindig részletesen beszámolt a beszélgetéseikrõl. M-mel vacsorázott december 5-én is, a diskurzus a geometriáról folyt, majd az egész hetet ezeknek a problémáknak szentelte. Nyoma sincs bármilyen komoly ellentétnek. Mindamellett a dédapámnak szüksége volt M-re. M-tõl származtak a napi ismeretei, M tudta, mi folyik a világban, ismerte Londont, többször járt Európában. Tanulmányozta a szocialistákat és Darwint, és volt egy ismerõse a szabad szerelmet vallók mozgalmában is, James Hinton egyik barátja. M olyan módon volt nagyvilági, amivel a dédapám - aki egész életében csak egyszer hagyta el Melton Mowbrayt, és akkor is csak Nottinghamig jutott - nem dicsekedhetett el. Már fiatalon is csak a kandalló mellõl filozofált, mivel M-tõl megkapott minden szükséges információt. Egy alkalommal 1884. júniusában, M Londonból visszatérve beszámolt dédapámnak arról, hogy az utcákat valósággal beborítja a széttaposott lószar. Ugyanezen a héten olvasta dédapám Malthus értekezését "A populáció növekedésének törvényszerûségeirõl". Még aznap bekerült a naplóba egy izgatott bejegyzés egy bizonyos pamfletrõl, melyet "De Stercore Equorum" címmel kívánt megírni és publikálni. Ez a pamflet soha nem jelent meg, és valószínûleg nem is készült el, de a következõ két hét folyamán részletes jegyzetek következnek róla a naplóban. A De Stercore Equorum (A lócitrom tárgyában) megkísérli geometriai módon szemléltetni a lópopuláció növekedésének következményeit a városi életre, és térképek gondos vizsgálata alapján megállapítja, hogy a londoni metropolisz utcái 1935-re járhatatlanokká válnak. A járhatatlanság konkrét mértékén a fõutakon elhelyezkedõ átlagosan egy láb vastag komppresszionált trágyát értette. Beszámolt az istállóiban ezirányban végzett kimerítõ kísérleteirõl, melyek a trágya összenyomhatóságának mértékét hivattak meghatározni mint matematikai állandót. Természetesen pusztán teoretikus szempontból. Eredményei azon a premisszán alapultak, hogy az elkövetkezõ ötven évben egyetlen lapátnyi lószart sem fognak félrehányni az útból. Valószínûnek tartom, hogy éppen M volt az, aki lebeszélte dédapámat a mû végsõ formába öntésérõl.
     Egy Mézi rémálmaitól terhes, hosszú és sötét éjszaka végén, egymás mellett feküdtünk az ágyban és azt mondtam neki:
     - Tulajdonképpen mit akarsz csinálni? Miért nem mész vissza dolgozni? Ezek a hosszú, magányos séták, vagy az egész analízis, meg otthonücsörgés, csak fekszel az ágyban egész délelõtt, a Tarot és a rémálmok... valójában mit akarsz?
     - Rendbe akarom tenni a fejem, és kész - mondta, mint már sokszor azelõtt.
     Azt mondtam neki: - A fejed, az agyad, az nem olyan, mint egy büfékocsi, hogy rendbeteszed, és kidobálod az üres konzervdobozokat az ablakon. Az nem valami hely, inkább olyan, mint egy folyó, mindig mozgásban és változásban van. Egy folyóban nem lehet rendet rakni.
     - Ne kezdjük megint elölrõl - mondta. - Én nem akarok semmilyen folyóban rendet rakni, csak a gondolataimat akarom egyenesbe tenni.
     - Csinálnod kéne valamit - mondtam neki. - Az a baj, hogy nem csinálsz semmit. Miért nem akarsz visszamenni dolgozni? Amikor dolgoztál, nem voltak rémálmaid. Soha nem voltál ennyire boldogtalan, amikor még dolgoztál.
     - Távol kell tartanom magam ezektõl a dolgoktól - mondta. - Nem tudom, valójában mit is jelentenek.
     - Divatos - mondtam - , mind divatos dolgok. Divatos metaforák, divatos olvasmányok, divatos betegségek. Mit neked Jung? Tizenkét oldalt ha elolvastál egy hónap alatt.
     - Ne menjünk ebbe bele - rimánkodott - , tudod, hogy sehová sem vezetne.
     De már benne voltam.
     - Soha nem voltál még sehol - mondtam neki. - Soha nem csináltál semmit. Rendes lány vagy, aki még a boldogtalan gyermekkor áldásában sem részesült. A szentimentális buddhizmusod, az ócska miszticizmusod, a füstölõ pálcikás terápiák, meg a bulvárlapi asztrológiád... egyik sem a tiéd, egyiket sem te találtad magadnak. Csak belepottyantál az egészbe, belepottyantál a közhelyszerû megérzések mocsarába. Nincs benned annyi eredetiség vagy szenvedély, hogy magadtól ráébredj bármire is saját boldogtalanságodon kívül. Miért tömöd tele az agyad mások misztikus banalitásaival, csak hogy újabb rémálmaid legyenek? - felkeltem az ágyból, elhúztam a függönyöket és öltözni kezdtem.
     - Úgy beszélsz velem, mintha irodalmi szemináriumon lennél - mondta Mézi. - Miért akarod mégjobban megnehezíteni a dolgom? - Kezdett feltörni benne az önsajnálat, de egyelõre sikerült visszafognia. - Amikor így beszélsz hozzám - folytatta - , úgy érzem magam, mint egy darab papír, amit összegyûrtek.
     - Lehet, hogy tényleg irodalmi szemináriumon vagyunk - mondtam komoran. Mézi felült az ágyban és a combját nézte. Hirtelen megváltozott a hangja. Megveregette a párnát maga mellett és azt mondta lágyan:
     - Gyere ide mellém! Gyere, ülj ide mellém! Meg akarlak érinteni, azt akarom, hogy megérints... - de én csak sóhajtottam, és kimentem a konyhába.
     Csináltam egy kávét és átvittem a dolgozószobámba. Azon az álmatlan éjszakán jutott az eszembe, hogy a megoldást M eltûnéséhez talán a geometriáról szóló naplójegyzetekben kell keresnem. Azelõtt mindig átugrottam ezt a részt, mert a matematika nem érdekel. 1898. december 5-én hétfõn M és a dédapám a vescia piscis-t vitatták meg, amely, mint kiderült, Euklidész elsõ tételének tárgya és nagy hatást gyakorolt számos antik egyházi épület tervezésére. Végigolvastam a beszélgetésrõl szóló beszámolót, és próbáltam a legjobb tudásom szerint megérteni a geometriai részeket. Tovább lapozva egy terjedelmes anekdota következett, amit M mesélt a dédapámnak még aznap este, miután a kávét behozták és szivarra gyújtottak. Éppen hozzáfogtam volna, amikor Mézi belépett a szobába.
     - Te talán különb vagy - folytatta, mintha nem is telt volna el egy óra az elhangzottak közt. - Mindened a könyvek. Turkálsz a múltban, mint légy a szarban.
     Dühös voltam persze, de mosolyogtam és azt mondtam vidáman: - Turkálok? Lehet, de én legalább csinálok valamit.
     - Már nem is beszélgetünk - mondta - , csak ütögetsz, mint egy flippert, hogy rekordot dönts.
     - Jó reggelt, Hamlet úrfi - válaszoltam, és csak ültem a székemben, türelmesen várva, mit tartogat még. De nem szólt többet, hanem kiment, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.

      Mézi bejött a szobába a fürdõtõl enyhe illatfelhõbe burkolva. A székem mögé állt, és a vállamra tette a kezét.
     - Mit olvasol? - kérdezte.
     - Csak néhány naplójegyzetet, amire korábban nem figyeltem fel. - Gyengéden masszírozni kezdte a nyakam, ami nyugtató hatással lett volna rám, ha még mindig házasságunk elsõ évében jártunk volna. De már a hatodikban voltunk, és ez némi feszültség forrása volt, ami a gerincem teljes hosszában kifejezésre jutatta magát. Mézi akart valamit. Hogy visszafogjam, rátettem a jobb kezem a balkezére, amit õ tévesen a közeledés jelének tekintett, elõrehajolt és a fülembe csókolt. Fogkrém és pirítós szaga volt a leheletének. Rángatni kezdte a vállamat.
     - Menjünk a hálóba - suttogta. - Már majdnem két hete volt, hogy utoljára szeretkeztünk.
     - Tudom - feleltem. - De tudod hogy van... a munkámmal. - Nem éreztem vágyat sem Mézi, sem bármely más asszony iránt. Minden vágyam az volt, hogy tovább lapozhassam a dédapám naplóját. Mézi levette a vállamról a kezét és mellém állt. Olyan váratlan vad düh áradt a csendjébõl, hogy megmerevedtem, mint sprinter a startvonalon. Az asztal fölé hajolt, és felemelte Nicholls Kapitány légmentesen lezárt földi maradványát. A pénisz álmosan sodródott az üveg egyik falától a másikig.
     - Annyira odavagy magadért - visított Mézi, mielõtt nekivágta az üveget az íróasztalommal szembeni falnak. Ösztönösen eltakartam az arcom a kezemmel, hogy megvédjem a szilánkoktól. Amikor kinyitottam a szemem, azt mondtam Mézinek:
     - Miért csináltad ezt? Ez a dédapámé volt. - Nicholls Kapitány lomhán elterült a napló egyik kötetének borítóján a bûzlõ formalinban, törött üvegdarabok közt, szürkén, petyhüdten, vésztjóslóan, a dédelgetett kincsbõl undorító ocsmánysággá változott át.
     - Tudod, hogy szörnyû dolgot tettél? Miért csináltad ezt? - mondtam újra.
     - Elmegyek, járok egyet - felelte Mézi, távozott és ezúttal becsapta az ajtót.
     Sokáig ültem ott mozdulatlanul. Mézi egy számomra becses tárgyat pusztított el. A dédapám dolgozószobájában állt mindvégig, aztán az enyémben, és összekötötte kettõnk életét. Felszedegettem az ölembõl a szilánkokat és bámultam egy másik emberi lény százhatvan éves tartozékát az asztalomon. Néztem és arra gondoltam, vajon mennyi emberke tüsténkedhetett rajta széltében-hosszában. Arra gondoltam, hány helyen megfordulhatott, Fokvárostól Bostonon át Jeruzsálemig, mindvégig Nicholls Kapitány sötét, rosszagú bricseszében utazgatva, csak néha bukkant napvilágra, hogy a vakító fényben megszabaduljon a terhétõl valami zsúfolt, nyilvános helyen. És azokra a dolgokra is gondoltam, amikhez hozzáérhetett, az összes molekulára, Nicholls kapitány dolgos kezeire a tengeren töltött magányos éjszakákon, a verítéktõl csorgó puncik falára, a fiatal lányokra és az öreg kurvákra, az õ molekuláik is itt kell hogy legyenek valahol, mint finom por a fuvallatban Cheapside-tól Leicestershire-ig. Ki tudja, meddig állhatott volna még a formalinban. Hozzáfogtam a rendrakáshoz. Behoztam a szemetes vödröt a konyhából. Összesöpörtem, felsikáltam a formalint és egyenként felszedtem az üvegdarabokat. Aztán az egyik végénél fogva megpróbáltam Nicholls kapitányt átsegíteni egy papírlapra. Majdnem elhánytam magam, ahogy a fityma elõrecsúszott a kezemben. Végül, csukott szemmel és nagy mûgonddal sikerült becsomagolnom egy újságpapírba, kivittem a kertbe, és eltemettem a gerániumok alatt. Mindez idõ alatt Mézivel szemben érzett bosszúvágyamat próbáltam csitítani. Folytatni akartam M félbehagyott történetét. Asztalomhoz ülve, felitattam még néhány formalinos pacát, amelyek elmaszatolták a tintát, majd tovább olvastam.

     Megfagyott a levegõ a szobában, és minden újabb másodperccel csak tovább erõsödött a jég. Elsõnek Dr Stanley Rose szólalt meg a Cambridge-i Egyetemrõl, kinek nem kevés vesztenivalója volt Hunter felszín nélküli síkja miatt. Szakmai hitele, melyet tekintélyesnek mondhatott, az abszolút geometria alapjairól írott értekezésén nyugodott.
     - Hogy merészeli ezt, uram. Hogy merészeli egy ócska bûvészmutatvánnyal megsérteni összejövetelünk méltóságát. - És a hátulról feltörõ helyeslõ morajlás kíséretében hozzátette: - Hát nem szégyelli magát fiatalember, hát nem szégyelli. - Azzal felrobbant a szoba, mint egy vulkán. A fiatal Goodman és a frissítõkkel várakozó szolgák kivételével az egész terem Hunter ellen fordult korholás, csúfolódás és fenyegetések értelmetlen zagyvasággá összeálló hangzavarában. Volt, aki dühében az asztalt verte, mások az öklüket rázták fenyegetõen. Egy törékeny egészségû német úriember szélütést kapott, és elájult. Hunter sziklaszilárdan állt, láthatólag nem rázta meg a dolog, a fejét enyhén oldalra billentve ujjaival a tükörsimára csiszolt asztallapon játszott. Hogy ekkora csõdület kövessen egy ócska bûvésztrükköt, az egyértelmûen jelezte a háttérben meghúzódó zavarodottságot, és Hunter, aki tisztában volt ezzel, meglehetõsen élvezte a helyzetet. Felemelte a kezét, mire a társaság tagjai újra elnémultak, majd így szólt:
     - Uraim, a fenntartásaik érthetõek, ezért újabb bizonyítást végzek, egy minden kételyt eloszlató végsõ bizonyítást. - Miután ezt mondta, leült, levette a cipõjét, aztán felállt és levette a zakóját is, végül egy önként jelentkezõt kért, és Goodman felajánlotta a segítségét. Hunter nagyokat lépve átvágott a tömegen a fal mellett álló kanapéhoz, és mialatt elhelyezkedett rajta, arra kérte a megbabonázott Goodmant, hogy vigye haza magával a dolgozatát Londonba, és tartsa magánál, amíg egy nap õ érte nem jön. A matematikusok a kanapé köré gyûltek és Hunter a hasára fordulva hurkot formáló különös pózban összekulcsolta a kezét a háta mögött. Megkérte Goodmant, hogy segítsen a kezét ebben a pozícióban megtartani, majd az oldalára fordult, és energikus rángatózó mozdulatokat végezve sikerült áterõltetnie az egyik lábát a hurkon. Megkérte a segédjét, hogy fordítsa át a másik oldalára, ahol ugyanazokkal a mozdulatokkal a másik lábát is sikeresen áthúzta a kezei közt, és ugyanekkor a törzse hátrahajlításával a fejét is átdugta a hurkon a lábaihoz képest az ellenkezõ irányból. Goodman segédletével egymással szemben lassan áttolta a lábát és a fejét a kezébõl formált hurkon. Ekkor történt, hogy a tiszteletreméltó társaság egyemberként felhördült, a kimondhatatlan kétely bennrekedt hangján. Hunter eltûnõben volt, és most, hogy a feje és a lába egyre könnyebben haladt keresztül a hurkon, szinte úgy tûnt, mintha valami láthatatlan erõ húzná õket a másik oldalról, már majdnem teljesen eltûnt. És aztán... el is tûnt, egészen eltûnt, semmi se maradt utána.

     M története a dédapámat mámoros izgalomba hozta. A naplóba aznap este bejegyezte, hogyan próbálta "meggyõzni a vendéget, hogy küldessen a dolgozatért azon nyomban", noha akkora már hajnali két óra volt. M jóval szkeptikusabb volt a dolgot illetõen. - Az amerikaiak - mondta a dédapámnak - , nem ritkán fogékonyak a fantasztikus mesékre. - De abba beleegyezett, hogy másnap áthozza a dolgozatot. Kiderült, hogy M valamely más elfoglaltsága miatt nem vacsorázhatott dédapámmal a következõ estén, de késõ délután beállított az írással. Induláskor elmondta a dédapámnak, hogy már nem egy alkalommal próbálta keresztül rágni magát a papírokon, de "nem talált bennük semmi értelmet". Nem is sejtette, hogy mennyire alábecsülte barátja, a lelkes amatõr matematikus képességeit. A szalonban üldögélve egy pohár sherry mellett a kandalló tüzénél a két férfi megállapodott, hogy együtt vacsoráznak a hétvégén. A következõ három nap folyamán a dédapám alig állt meg enni vagy aludni Hunter dolgozatát olvasva. Másról se írt a naplóban. Az oldalakat beborítják a diagrammok, szimbólumok és matematikai irkafirkák. Hunter, úgy tûnik, létrehozott egy új szimbólumrendszert, gyakorlatilag egy új nyelvet, amelynek segítségével kifejezhette a gondolatait. A második nap végére megszületett a dédapám elsõ áttörése. Egy matematikai képletekkel borított oldal aljára a következõket írta: "A dimenzió a tudat egyik funkciója." A következõ oldal elsõ bejegyzése pedig: "Eltûnt a kezemben." Hunter nyomán õ is felfedezte a felszín nélküli síkot. És ott, az orrom elõtt kiterítve, részletes útmutató következett a papír hajtogatásáról. A következõ oldalra lapozva megvilágosodott elõttem M eltûnésének rejtélye, aki a dédapám unszolására, aznap este egy tudományos kísérlet alanya volt, valószínûleg meglehetõsen szkeptikus hangulatban. Azon az oldalon ugyanis dédapám apró vázlatai következtek arról, ami elsõ látásra jógának tûnt. A dédapám kétségkívül rábukkant Hunter eltûnésének titkára.
     Remegõ kézzel csináltam helyet az asztalon. Kiválasztottam egy tiszta írólapot és magam elé fektettem. Hoztam a fürdõszobából egy borotvapengét. Némi keresgélés után elõkotortam a fiókból egy régi körzõt, kihegyeztem egy ceruzát és a helyére erõsítettem. Az egész házat végigkutattam, mire megtaláltam a megfelõ fémvonalzót, amivel annak idején üveglapokat vágtam, és már készen is voltam. Elõször is méretre kellett igazítani a papírt. Az a lap, amelyet Hunter mintegy mellékesen felkapott az asztalról, nyilvánvalóan gondosan elõ volt készítve. A szélesség és a hosszúság megfelelõ aránypárban állt. A körzõ segítségével megállapítottam a középpontot, majd a papír teljes hosszában merõlegest húztam az oldalakkal, amely áthaladt a középponton. Aztán egy téglalapot szerkesztettem, amely meghatározott arányban volt az eredeti oldalakkal. A téglalap középpontja pontosan aranymetszésbe került a vonalon. A téglalap tetejérõl húzott sugárnak megint csak egy meghatározott arányt kellett kifejeznie. Ugyanígy jártam el a téglalap felém esõ részén is, és amikor az így létrejött két metszéspontot összekötöttem, megkaptam a bemetszés vonalát. Ezután a hajtogatási élek szerkesztése következett. A szakaszok hosszaránya, bezárt szögei, és az így kapott metszéspontok a számok titokzatos belsõ harmóniáját tükrözték. Miközben a vonalakat a megfelelõ pontokba húztam és tovább hajtogattam a papírt, úgy éreztem, mintha vakon mûködtetném az ismert tudományok legfennköltebb és legfélelmetesebb rendszerét, a tiszta matematikát. Mire az utolsó hajtást is elvégeztem, a papír egy geometrikus virágra emlékeztetett három koncentrikus gyûrûvel, a bemetszéssel a középpontjában. Volt valami végtelen és tökéletes ebben a formában, valami távoli és megnyerõ, hogy már a puszta bámulástól is transzba estem, kitisztult az elmém és lecsillapodott. Megráztam a fejem és szándékosan másfelé néztem. Eljött az idõ, hogy kifordítsam a virágot és keresztül húzzam a bemetszésen. Ez kényes feladatnak ígérkezett, és a kezem ismét remegni kezdett. Csak úgy tudtam úrrá lenni izgatottságomon, hogy ismét az alakzat középpontjába néztem. A hüvelykujjammal lassan, óvatosan toltam a papírvirág oldalait a középpont felé, miközben zsibbadást éreztem a fejemben. Még egy kicsit tovább hajtottam, és a papír mintha felragyogott volna egy pillanatra a kezemben, aztán úgy tûnt, mintha már nem lenne ott. Azért mondom, hogy "úgy tûnt", mert elõször nem voltam biztos benne, hogy még a kezemben tartom, de már nem látom, vagy látom még, de már nem érzem, vagy vajon csak úgy érzékeltem, hogy eltûnt, de valójában még ott volt. A zsibbadás tovaterjedt a gerincemen és a vállamon. Az érzékszerveim alkalmatlannak bizonyultak annak felmérésében, hogy mi is történik. "A dimenzió a tudat egyik funkciója", gondoltam. Összeütöttem a tenyerem, üres volt, de amikor szétnyitottam, és nem láttam semmit, még akkor sem voltam benne biztos, hogy a papírvirág valóban eltûnt. Egy benyomás maradt csak, egy emlékkép, de nem a retinán, hanem inkább az agyban. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó mögöttem, és megszólalt Mézi.
     - Most mit csinálsz?
     Visszatértem a szobába, mint valami álomból, a formalinban úszó valóságba. Réges rég volt, hogy Nicholls kapitány odaveszett, de a szag felébresztette a bosszúmat, mely végigömlött rajtam, mint a zsibbadás. Mézi esetlenül állt az ajtóban gyapjúsálba és vastag házikabátba bugyolálva. Ahogy néztem õt, bosszúvágyam átbillent házasságunk ismerõs sivárságába. Azon gondolkodtam, miért törte össze az üveget? Mert szeretkezni akart? Mert péniszt akart? Mert féltékeny volt a munkámra, és szét akarta zúzni a dédapámmal fenntartott szimbolikus kapcsolatot?
     - Miért csináltad ezt? - önkéntelenül tört fel belõlem a kérdés. Mézi felhorkant. Kinyitotta az ajtót, és úgy talált az asztal fölé görnyedve, amint épp a kezeimet bámulom.
     - Egész délután itt ücsörögtél - kérdezte - , és ezen gondolkodtál? - Felkuncogott. - Tényleg, hová tüntetted? Talán felnyaltad az egészet?
     - Eltemettem - mondtam - , a gerániumokhoz.
     Bejött a szobába és azt mondta komoly hangon: - Sajnálom, hogy így történt, igazán. Egyszerûen csak megtörtént, mielõtt észrevettem volna, mit csinálok. Meg tudnád bocsátani? - Kicsit vonakodtam, de aztán hirtelen a sivárság virágzó rétté változott, rátaláltam a megoldásra, és azt feleltem:
     - Igen, persze, megbocsátok neked. Végül is csak egy fasz volt dunsztos üvegben - egyszerre nevettünk fel. Mézi odajött hozzám és megcsókolt, visszacsókoltam a nyelvemmel felfeszítve ajkát.
     - Nem vagy éhes? - kérdezte a csókolózás után. - Csináljak vacsorát?
     - Igen - mondtam. - Az jó lenne. Mézi megcsókolta a fejem búbját, és kiment a szobából, én pedig visszatértem a munkámhoz, és elhatároztam, hogy amennyire csak lehetséges, aznap este kedves leszek Mézihez.
     Nem sokkal késõbb a konyhában ültünk Mézi vacsorája fölött egy üveg bortól kissé becsípve. Elszívtunk egy jointot, évek óta nem szívtunk már együtt. És Mézi bejelentette, hogy munkát fog vállalni az Erdészeti Társaságnál, és fákat fog ültetni Skóciában jövõ tavasszal. Én pedig elõadtam neki M és a dédapám vitáját az a posteriori-ról, meg a dédapám elméletét, miszerint a lehetséges figurák száma nem haladhatja meg a 17-es prímszámot. Jót nevettünk, Mézi megszorította a kezem, és a szeretkezés a levegõben volt az ételszagú konyhában. Kabátba bújva sétálni indultunk. Majdnem telihold volt. Végigmentünk a házunk elõtti fõúton, aztán lekanyarodtunk egy szûk kis utcácskába, ahol egymásba épült sorházak álltak, mindegyik kifogástalan mikroszkopikus elõkerttel. Nem sokat beszéltünk, de a kezünk összekulcsolódott, és Mézi elmondta mennyire boldog, és mennyire beszívott. Egy kisebb parkhoz értünk, de a kapu zárva volt, és csak álltunk a kapu elõtt, és bámultuk a holdat a fák csupasz ágain keresztül. Hazaérve Mézi kiadós fürdõt vett, én addig a dolgozószobámban böngésztem a naplóban, ellenõriztem néhány adatot. Tágas, meleg hálószobánk sok tekintetben luxusszámba megy. Az ágy 260×220-as, én csináltam még a házasságunk elsõ évében. Mézi dolga volt az ágynemû, tengerkékre festette és kihímezte a párnákat. Mézi az egyetlen fényforrást a szobában egy durvacserzésû öreg kecskebõr lámpabúra mögé rejtette, amit egy házalótól vásárolt. Régóta nem néztem így körül a hálószobában. Egymás mellett feküdtünk lepedõk és pokrócok kusza rendezetlenségében, Mézi a fürdõtõl lustán és kéjesen elnyújtózva az ágyon, fejét a könyökömre hajtotta. Álmodozó hangon szólalt meg.
     - Délután a folyóparton sétáltam. Gyönyörûek ilyenkor a fák, a tölgyek, a platánok... a gyaloghídtól egy mérföldre áll két bükkfa, látnod kellene õket ...mmm, ez jó, csináld még. A hasára fordítottam, és simogatni kezdtem, miközben beszélt. - Akkora szedreket még nem is láttál, végig az ösvény mentén, és bodzák is persze. Õsszel csinálok egy kis bort... Föléhajoltam, megcsókoltam a tarkóján és összekulcsoltam a kezét a háta mögött. Szerette ha irányítom és örömmel engedett. - A folyó, mintha egyhelyben állna - folytatta Mézi. - A fák a vízben tükrözõdnek és levelek potyognak a folyóba. Még a tél beállta elõtt el kellene menni együtt, a folyóhoz, és a levelek közt... Van ott egy hely. Nem jár oda senki... Az egyik kezemmel Mézi karját tartottam a megfelelõ helyzetben, a másikkal pedig a lábát próbáltam átfûzni a hurkon. - Csak ültem ott vagy félóráig mozdulatlanul, mint egy fa. A túloldalon egy vízipatkány rohant, és láttam mindenféle madarakat leszállni a vízre meg felszállni, és hirtelen nagy loccsanást hallottam, de nem tudtam, mi lehet az, és odarepült hozzám két narancssárga pillangó, és majdnem a kezemre szálltak. Amikor a lábai végre a hurokba kerültek, Mézi azt mondta: - Tizennyolcas figura - és mindketten halkan felnevettünk. - Menjünk el holnap a folyóhoz - mondta Mézi, miközben óvatosan átbújtattam a fejét a karjai közt. - Na, vigyázz, ez fáj! - jajdult fel hirtelen, és megpróbált kiszabadulni. De már késõ volt, a feje és a lába a helyükön voltak a hurokban, és elkezdtem kétoldalról áttolni õket egymással szemben. - Mi van velem? - kiáltotta Mézi. Végtagjainak elhelyezkedése lélegzetelállító látványt nyújtott, kiemelte az emberi test nemes formáit, és mint a papírvirág esetében valami magával ragadó erõ áradt a szimmetriából. Megint transzba estem és a zsibbadtság szétáradt a fejemben. Ahogy átfûztem a karját és a lábát, Mézi szép lassan kifordult, mint egy harisnya. - Istenem - sóhajtotta. - Mi van velem? - de a hangja nagyon távolinak tûnt. Aztán eltûnt... és mégse tûnt el. A hangja vékony cincogás volt. - Mi van velem? - már csak a visszhang maradt belõle, mely egy darabig még ott lebegett a tengerkék paplanok felett.

fordította ZILAHY Péter