Nem voltak egyszerû népek, de boldogok voltak. Mostantól fogva azonban nem fogunk örömteli dolgokról beszélni. És lefagy az arcról a mosoly. Egy ilyesfajta leírás bizonyos elvárásokat ébreszt. Egy ilyen leírástól elvárjuk, hogy a következõkben bemutassa a királyt, aki fenséges paripán léptet, nemes lovagjaitól övezve, vagy színarany hordszéken viszik dagadó izmú rabszolgái. De nem volt király. Nem volt kardjuk, és nem tartottak rabszolgákat. Nem voltak barbárok, és bár nem vagyok tisztában társadalmuk törvényeivel és szabályaival, bizonyára nem volt nekik sok. Ahogy megvoltak királyság és rabszolgaság nélkül, úgy tõzsdére, hirdetésekre, titkosrendõrségre és atombombára sem volt szükségük. De, ismétlem, nem voltak egyszerû népek, nem voltak bájos szántóvetõk, nemes vademberek vagy szelíd utópisták. Semmivel sem voltak egyszerûbbek nálunk. A baj az, hogy nekünk van egy rossz szokásunk az okoskodóknak és tudálékosoknak köszönhetõen: a boldogságot valami ostobaságnak tekintjük. Csak a fájdalomnak van értelme, csak a gonosz az érdekes. A mûvészek árulása, hogy nem hajlandók elismerni a gonosz banalitását, és a szenvedés végtelen unalmát. Ha nem gyõzheted le, állj át! Ha fáj, csináld újra! De ha az elkeseredést dicséred, kiátkozod az örömöt, ha az erõszakhoz fordulsz, minden mást elveszítesz. Mi, majdnem elvesztettük: képtelenek vagyunk rá, hogy megmondjuk, milyen a boldog ember, és milyen az öröm ünnepe. Hogy is mesélhetnék mi Omelasz népérõl? Nem naiv és boldog gyermekek voltak, bár gyermekeik valóban boldogok voltak. Felnõtt, intelligens, szenvedélyes emberek voltak, kiknek élete nem volt nyomorúságos. Ó, lássatok csudát! Bárcsak jobban el tudnám mondani, bárcsak meggyõzhetném önöket! Omelasz olyannak tûnhet szavaimból, mint egy hol volt, hol nem volt mesebeli város. Talán a legjobb az lenne, ha mindenki saját fantáziájára bízná, feltételezve, hogy azok alkalomhoz illõek, mert nyilvánvaló, hogy nem tudok minden ízlést kielégíteni. Például, mi legyen a technológiával? Azt gondolom, hogy nem lennének autók az utcán és nem lennének helikopterek a levegõben, és ez abból következik, hogy Omelasz népe boldog. A boldogság alapjához pedig különbségtétel szükséges és a szükségtelen, az ártalmatlan, és az ártalmas között. Az középsõ kategóriába azonban - a szükségtelen és ártalmatlan dolgok, a kényelem, luxus és gazdagság kategóriájába - bõven beleférne a központi fûtés, földalatti vasút, mosógép és mindenféle csodálatos szerkezet, és amelyeket még nem találtak fel, lebegõ fényforrás, üzemanyag nélküli energia, gyógyszer a közönséges meghûlésre. Vagy lehet, hogy egyik sem - nem számít. Ahogy tetszik. Hajlok arra, hogy azt gondoljam, hogy az ünnep elõtti pár napban a partmenti városokból az emberek nagyon gyors kisvonatokon és emeletes villamosokon érkeztek, és hogy Omelasz pályaudvara a város legcsinosabb épülete, noha egyszerûbb, mint a káprázatos vásárcsarnok. De még a vonatokkal együtt is, attól félek, Omelasz eddig kissé szemérmeskedõnek tûnhetett fel. Mosolyok, harangok, ünnepek, paripák, hajjaj! Ha így van, kérem, képzeljenek hozzá egy orgiát! Ha az orgia segít, ne habozzanak! De ne mégse olyan templomokra gondoljanak, amelyekbõl gyönyörû meztelen papok és papnõk lépnek elõ félig extázisban, készen rá, hogy közösüljenek bárkivel, legyen az férfi, avagy nõ, szeretõ, vagy idegen, aki egyesülni vágyik a vér istenével, noha nekem is ez jutott az eszembe elõször. Tulajdonképpen a legjobb lenne, ha egyáltalán nem lennének templomok Omelaszban, legalábbis nem ember-mûködtette templomok. Vallás lehet, papság nem. Szerintem a gyönyörû meztelen nõk egyszerûen az utcán is sétálhatnának, mennyei desszertként kínálva magukat a kiéhezettek étvágyának, és a hús mámorának. Legyenek õk is részei a felvonulásnak. Rázzanak csörgõket a szeretkezõk felett, cintányérral hirdessék a vágy diadalát, és (ami nem lényegtelen) a közösség nevelje fel, és szeresse e nagyszerû szertartásokból származó csemetéket. Egy dologban biztos vagyok, Omelaszban nincsen bûn. De mi másnak kellene még lenni Omelaszban? Elõször azt gondoltam, hogy ne legyen kábítószer, de ez álszent dolog volna. A drúzon élõk számára, a szer hosszantartó édes illata tölti be a város utcáit. A drúz elõször végtelenül könnyûvé és csillogóvá teszi az elmét és a végtagokat, majd néhány óra elteltével álomszerû bágyadtságot hoz, és végül csodálatos látomásokban tárja elénk az Univerzum legmélyebb titkait végsõ összefüggéseiben. Mindamellett a szex élvezetét is hihetetlen mértékben felfokozza, de nem okoz függõséget. A hagyományosabb ízlésûek kedvéért kellene, hogy legyen sör is.
         Mi kellhet még, mi tartozhat még az öröm városához? A gyõzelem érzése mindenképpen, a bátorság ünnepe. De ha már megvoltunk papok nélkül, ne legyenek katonák se! A sikeres öldöklés öröme nem igazi öröm, nem, mert rettenetes és közönséges. Határtalan és nagylelkû megelégedettség, nemesszívû diadal, melyet nem valami külsõ ellenség ellen éreznek, hanem összhangban a legszebb és legigazabb lelkekkel, a világ nyarának pompájával: ettõl dagad az omelasi emberek keble, hisz a gyõzelem, melyet ünnepelnek az élet diadala. Valójában nem hiszem, hogy sokuknak szüksége lenne drúzrara.
         A menet mostanra már elérte a Zöldmezõt. Mennyei ételszagok terjednek a lacikonyhások kék és piros sátrai felõl. A kis lurkók arca szeretetreméltóan maszatos, egy férfi jóságos szürke szakállába zsíros tésztamorzsa ragadt. A fiúk és lányok már felültek a lovakra és a verseny rajtvonala körül gyülekeznek. Egy alacsony, kövér öregasszony nevet és virágokat oszt egy kosárból, és magas fiatalemberek fénylõ hajukba tûzik az öregasszony virágait. Egy kilenc-tíz éves forma gyerek a tömegen kívül ül, és furulyázik. Az emberek megtorpannak, belehallgatnak, mosolyognak, de nem szólítják meg, mert a gyerek úgysem hagyja abba a furulyázást, nem is látja õket, sötét szemében a dallam törékeny, édes varázsa.
         Befejezi, és lassan leereszti a furulyát.
         Mintha csak erre a kis magányos csendre várt volna, a rajtvonal melletti sátorból egy trombita harsan fel: fenséges, szomorú és átható hangon. A lovak karcsú lábukon ágaskodnak, némelyik felnyerít. A komoly-tekintetû ifjú lovasok megsimogatják lovaik nyakát, és a fülükbe suttognak, hogy megnyugtassák õket: "Nyugi, nyugi, szépségem, reménységem..." Felsorakoztak a rajtvonalon. A pálya mentén annyian vannak, mint mezei füvek és virágok a szélben. A Nyárünnep kezdetét vette.
         Elhiszik? Elfogadják az ünnepet, a várost és az örömöt? Nem? Akkor hadd mondjak el még valamit.
         Omelasz valamelyik gyönyörû középületének alagsorában, vagy talán egy tágas magánház pincéjében van egy szoba. Ablaka nincsen, egyetlen ajtaja zárva. A deszkák résein belopakodik némi poros fény, másodkézbõl, a pince másik végén nyíló pókhálós ablakon keresztül. A kis szoba egyik sarkában egy rozsdás vödör mellett pár büdös, összeszáradt partvis áll. A földes padló kicsit nedves, mint minden pince padlója. A szoba három lépés hosszú és két lépés széles: csupán takarítóeszköz-raktár vagy használaton kívüli szerszámoskamra. De a szobában egy gyerek ül. Lehet, hogy fiú, de lehet, hogy lány. Hat évesnek tûnik, valójában majdnem tíz. Gyengeelméjû. Talán ilyennek született, de lehet, hogy a félelem, az éhezés és az egyedüllét hülyítette el. Túrja az orrát, néha szórakozottan a lábujjaival és nemi szervével babrál, ahogy görnyedten kuporog a vödörtõl és partvisoktól legtávolabb esõ sarokban. Fél a partvisoktól. Szörnyûségesnek tartja õket. Behunyja a szemét, de tudja, hogy a partvisok nem tágítanak, és az ajtó zárva van, és senki nem jön. Az ajtó örökké zárva van, és soha nem jön senki, kivéve, amikor nagyritkán - a gyermeknek nem alakultak ki fogalmai az idõrõl - az ajtó rettenetes nyikorgással kitárul, és egy vagy több ember áll elõtte. Az egyikük talán bejön és belerúg, hogy felállítsa. A többiek sohasem jönnek közelebb, csak bebámulnak rá rémült, undorodó tekintettel. Ételt löknek a tányérjára, és vizet löttyintenek a kancsójába, az ajtót bezárják, és a szemek eltûnnek. Az ajtóban álló emberek sosem szólnak semmit, de a gyerek, aki nem élt örökké ebben a szerszámoskamrában, és emlékszik még a napfényre és az anyja hangjára, néha megszólal: - Jó leszek - mondja. - Kérem, engedjenek ki. Jó leszek! - De az emberek sosem válaszolnak. A gyerek régebben sokat sírt, és éjszaka segítségért kiáltozott, de most már csak valami furcsa vinnyogást hallat, "eee-naaa, eee-naaa", és egyre ritkábban és ritkábban szólal meg. Olyan vékony, hogy nincs megfelelõ bilincs a lábára, a hasa felpuffadt, napi féltányér zsíros kukoricakásán él. Meztelen. Fenekét és combját gennyes sebek borítják, mivel egyfolytában saját ürülékében ül.
         Mindenki tudja, hogy ott van, Omelasz összes lakója. Van, aki eljött megnézni, van, akinek az is elég, hogy tud róla. Azt is mind tudják, hogy ott kell lennie. Van, aki érti miért, van, aki nem, de azt mind felfogták, hogy boldogságuk, a város szépsége, barátságaik gyöngédsége, gyermekeik egészsége, tudósaik bölcsessége, mestereik ügyessége, még a szüret bõsége, és az idõjárás enyhesége is a gyermek förtelmes nyomorúságától függ.
         Ezt általában nyolc és tizenkét éves koruk között magyarázzák el a gyerekeknek, vagy amikor már úgy tûnik, képesek megérteni; a gyermeket legtöbben fiatalok látogatják meg, noha sokszor felnõttek is mennek, újra meg újra. Függetlenül attól, milyen alaposan elmagyarázták nekik a dolgot, a fiatal látogatók mindig megdöbbennek és rosszul lesznek a látványtól. Undort éreznek, noha azt hitték, fölötte állnak az érzésnek. Haragot, felháborodást, tehetetlenséget éreznek minden magyarázat ellenére. Szeretnének segíteni a gyermeken. De semmit sem tehetnek. Ha a gyereket valaki kivinné a napfényre, el arról a szörnyû helyrõl, ha megmosdatnák, megetetnék és megnyugtatnák, az valóban jó lenne, de ha megtörténne, azon a napon, abban az órában elhervadna és összedõlne Omelasz gazdagsága, szépsége és öröme. Ezek a feltételek. És Omelas összes lakosának minden jóságát és báját felcserélni erre az egy apró jótéteményre: ezrek boldogságát dobni el egyetlen lény boldogságának lehetõségéért: ez valóságos bûntény lenne.
         A feltételek szigorúak és megkérdõjelezhetetlenek: egyetlen kedves szót sem szabad a gyerekhez szólni.
         A fiatalok, miután látták a gyereket és szembesültek evvel a szörnyû ellentmondással, gyakran sírva, vagy könnytelen haraggal mennek haza. Lehet, hogy hetekig vagy évekig is tipródnak azon, amit láttak. De az idõ múlásával ráeszmélnek, hogyha a gyereket ki is engednék, nem tudná értékelni szabadságát: kétségtelen, hogy némileg örülne a melegnek, és az ételnek, de sokkal többet nem foghatna fel belõle. Túl fejletlen és visszamaradott ahhoz, hogy igazi örömet érezzen. Túlságosan is régóta él már félelemben, hogy valaha is megszabaduljon tõle. Túlságosan hozzászokott a durvasághoz ahhoz, hogy emberi bánásmódban részesülhessen. És valóban, oly sok idõ után, valószínûleg elveszett volna a védelmet nyújtó falak nélkül, a sötét nélkül, melyhez a szeme hozzászokott, és az ürülék nélkül, melyen ülni szokott. A keserû igazságtalanság miatti könnyeik azonban felszáradnak, mikor belátják és megtanulják elfogadni a valóság szörnyû igazságát. Mégis, talán az õ könnyeik és haragjuk, nagylelkûségük próbatétele, és tehetetlenségük elfogadása pompás életük igazi eredete. Az õ boldogságuk nem üres, öntudatlan boldogság. Tudják, hogy akár a gyermek, õk sem szabadok. Ismerik a részvétet. A gyermek létezése, és az õ tudomásuk a létezésérõl az, ami építészetüknek fenséget ad, zenéjüknek erõt és tudományuknak alaposságot kölcsönöz. A gyermek miatt kedvesek saját gyermekeikkel. Tudják, ha a nyomorult nem nyöszörögne ott a sötétben, a másik gyerek, a furulyás nem játszhatná édes muzsikáját az elsõ nyári reggel napfényében mikor a fiatal lovasok teljes szépségükben rajthoz sorakoznak.
         Tehát elhiszik már? Nem valószerûbbek-e így? De még valamirõl szót kell ejtenünk, valamirõl, ami elég hihetetlen.
         Néha egyik-másik tinédzser, aki meglátogatja a gyermeket, nem megy haza sírva vagy dühöngve, sõt egyáltalán nem megy haza. Idõnként megesik, hogy öregebb férfiak és nõk is egy pár napra elnémulnak, majd otthagyják otthonukat. Kilépnek az ajtón, és magányosan végigsétálnak az utcán. Továbbmennek, egyenesen kifele Omelasz városából, át a gyönyörû kapukon. Végiggyalogolnak Omelasz földjein. Mindegyik egyedül megy, fiú vagy lány, férfi vagy nõ. Mennek. Leszáll az éj, a vándor végigbaktat a falusi utcákon, a házak közt, melyeknek ablakai sárgás fényt árasztanak, és tovább, ki a koromsötét földekre. Mindegyikük magányosan vándorol északra vagy nyugatra, a hegyek felé. És csak mennek és mennek. Otthagyják Omelaszt, belegyalogolnak a sötétségbe, és nem térnek vissza. A hely, ahová mennek, számunkra még a boldogság városánál is elképzelhetetlenebb. Nem tudom leírni egyáltalán. Lehet, hogy nem is létezik. De úgy tûnik, õk tudják hová mennek, õk, akik otthagyták Omelaszt.

fordította BART Dániel