Olyan otthonosan mozogtam ezekben az egészségügyi intézményekben, mint az a lány, aki hosszú évek után talál rá arra a bordélyházra, amelyben született és felnevelkedett. Nekem a szabadság esélyét jelentette a legelhanyagoltabb kórház is, ahonnan úgy nézhettem a világot, hogy nem bizonyíthatnak rám semmit. Legfeljebb sajnálkozhattak felettem, ami ugye nem csak a sajnálkozóban ébreszt fel valami szeretethez hasonlítható érzést. Engem mégsem ez kötött le, mert megnövekedett lehetõségeim kiaknázásával voltam elfoglalva. Például a betegek megfigyelésével. Amolyan lélek-laboratóriumnak tekintettem ezt a helyet, ahol másutt megszerezhetetlen információk birtokába juthatok.
  Bizonyos napokon nem a hallgatással akartam szóra bírni a mellettem fekvõt, hanem kértem, meséljen betegségérõl. (Tizennégy éves koromtól már nem a gyerekosztályra, hanem a felnõtt férfiak közé helyeztek.) Egy orvosnak is becsületére vált volna az a szakszerû elõadás, amellyel ez a középkorú férfi elõadta baját. Már-már áhítattal beszélt, jóllehet az aranyerérõl volt szó. A székelés nehézségeivel kezdte, amelyet az emberek szerinte olyan meggondolatlanul tartanak a világ legtermészetesebb dolgának. De lennének a helyében - villantotta rám gyûlölködve apró szemeit - , mindjárt megértenék, miféle kínokat tartogat olyik esetben ez a magától értetõdõ nek hitt salak-ürítés. Helyzetét a kezdeti idõben még mulatságosnak is gondolta. Kedvenc újságait elejétõl végig elolvashatta, azok a huncut altáji csiklandozások pedig olykor még meg is nevettették. Ám amikor már vagy fél órája hiába várta a dolgot, kifejezetten bosszús lett. Persze csak utána jött rá, hogy a késõbbi kellemetlenségekhez képest erre semmi oka sem lett volna.
  Elõadását rövid idõre meg is szakította, mint aki attól fél, a történtek felidézése együtt járhat valamikori fájdalma ismételt átélésével. Amikor megbizonyosodott afelõl, hogy a sikeresnek mondható mûtéte után ettõl mégsem kell tartania, folytatta elõadását. Ha az ember nem szerencsés - emelte meg vészjóslóan a hangját - , akkor bizony ki van szolgáltatva a salakjának, különösen akkor, ha az olyan pimaszul kemény, mint amilyen az elmúlt hónapokban az övé volt. Többször is mondta a feleségének, hogy az emberben a szar az úr. Erre akkor gondolt, amikor egyszer egy egész éjszakán át erõlködött, míg végül áterõszakolta a végbélnyílását behálózó sûrû ereken azt a nyamvadt kis hurkát, amely véres volt, ahogy az a szakkönyvekben meg van írva. Az egészségügyi ABC ide vonatkozó fejezete csak késõbb jutott eszébe, ugyanis egész idõ alatt kínlódott
  Ha tizennégy éves koromban olvastam volna Nietzschét, akkor bizonyára közbevetem, hogy nagyon is igaza van a bácsinak, hiszen már ez a német úr is megmondta, az ember jóval könnyebben képzelné magát istennek, ha nem lenne lyuk az alsó fertályán. Így meg kellett elégednie együttérzõ bólogatásaimmal, ami persze nem volt olyan problémátlan, tekintve, hogy néha-néha azért röhögési roham kerülgetett. Az elmúlt héten - lendült neki újra - már nem halogathatta a mûtétet, be kellett jönnie a kórházba. Azt hitte, csupán amolyan rutinszerû vagdosás elé néz, amin könnyen áteshet. Ám amikor másnap hasra fektették a mûtõasztalon, és az a lapátkezû orvos turkálni kezdett az ülepében, forgott vele a világ. Dühös is volt magára, amiért elõzõ nap nem nézte meg orvosa kezét, amely szerinte inkább emlékeztetett egy segédmunkáséra, mint egy sebészére. De most mégsem errõl akar beszélni, hanem arról a bizonyos pozitúráról. Megélt már egyet s mást, de ilyen kényes helyzettel még nem találkozott. Képzeljem el - halkította le a hangját - , amint hason fekve, szétfeszített lábakkal, aládúcolt alfelével ott nyöszörög az asztalon, miközben egy durva kéz babrál a végbelénél, amelyet olykor-olykor még ki is tágít, mintha csak ott akarna helyet találni a szikének. Úgy érezte, mintha a világ elé tárták volna összes titkát. Helyzetét még kilátástalanabbá tették azok a diszkrét szellentések, amelyek nem csak az õ fenekét melegítették fel idõnként, hanem a doktor úr matató ujjait is. Persze sûrû bocsánatkérések közepette próbálta elsimítani az ügyet, ám az asszisztensnõ megértõ hümmögése csak tetézte szégyenét. " Higgye el, ha filozófus vagy efféle lennék, ez a kis mûtét legalább egy világképi változást idézett volna elõ bennem." De nem folytathatta a bölcselkedést, mert megérkezett hozzá egy nõvér, és kötözésre hívta. Mulattatott a féri beszámolója. Valóban, milyen tanulságos is lenne, ha egyik-másik olyannyira átszellemült úr ebben a bizonyos kényes pozícióban ellenõrizné felfedezéseinek érvényességét.
 
 
  Egyszer, az egyik megérkezésemet követõ héten, amikor szobatársaim már családtagnak tekintettek, elõadtam kedvenc elméletemet a személyiség megismerésének általam kidolgozott technikájáról. Módszeremet röviden össze is foglalnám.
  Meg kellene bízni egy abszolút hallással rendelkezõ zeneszerzõt egy önkéntesen vállalkozó neurotikus páciens " megkomponálására" , éspedig úgy, hogy ne csak a beszédét kottázza le, hanem minden zajt, amelyet a kísérleti személy tevékenységével elõidéz. A feladat cseppet sem könnyû, mivel nem elégedhet meg a beszédhangok zenei megfelelõinek rögzítésével. Olcsó lenne egy kiáltást egy háromvonalas F-fel, vagy a hûvös megállapítást a skála indító C hangjával behelyettesíteni. Ha a polifónia valahol elvárható, akkor éppen itt. Ennek megfelelõen a test finomabb hangjait is be kell vonni a készülõ partitúra szólamaiba. Például amikor a sóhajtás a majdnem tiszta G-rõl Gisz-re csúszik, a komponistának azonnal jelentenie kell ezt a glissandót, eközben pedig résen áll, hogy a következõ sóhajtás ugyanezt a hangváltást produkálja-e. Mert csak akkor válhat a hangforrás kompozitorikus elemmé, ha a csúszás többször megismétlõdik. Az esetlegességnek mindazonáltal megmarad a maga szerepe, ám ezt a mû végsõ elrendezésénél tanácsos számba venni. A hangnem kérdése, ha fáradságos munkával is, de kideríthetõ. A folyamatos beszéd számtalan fogódzót kínál. Talán itt legegyszerûbb a dolga a " személyiség-zene" szerzõjének. A mondat íveiben többször felbukkanó hangzatokból gyerekjáték kikövetkeztetni, hogy a nyilvánvalóan határeseteken álló hangokat melyik irányba kell eltolni, a dúr vagy a moll hangnem felé? Ezt a turpisságot sajnos nem lehet kikerülni, miként azt sem, hogy az elegendõnek bizonyuló hangjegyek százezreibõl melyeket fogja a zeneszerzõnk kiváltságosaknak venni és a kompozícióba beemelni. Ennek ellenére mégis olyan opusz születik, amelynek anyagát páciensünk zenévé alakított beszéde, ásítása, fülvakarása, vagy éppen indiszkrét mozdulatának hangsorrá transzponált zajforrása szolgáltatta. Amikor aztán elkészül a mû, a beteget átutalnák a zeneterápiás osztályra. Milyen izgalmas is lenne. A páciens egy saját magával majdnem azonos akusztikus renddel szembesülne! " Igen - mondhatná büszkén orvosának - , felteszem magam a lemezjátszóra, hallgasson, addig én kimegyek a vécére."
  Vagy a beteget az elsõ hetekben át sem küldenék a zeneterápiás osztályra, csak a mûvet. " Balogh Lajos szonáta zongorára és hegedûre d-mollban" , venné át az anyagot a szakember, és addig nem is hivatná magához a pácienst, amíg az akusztikus Balogh Lajos összhangzattanához nem találta meg a megfelelõ kulcsokat. Aligha kétséges, a személyiség-zene értelmezése a legkényesebb, voltaképpen az lenne a legmegnyugtatóbb, ha maga a pszichiáter komponálta volna a mûvet. Az elme és idegrendszer tudósával szemben azonban nemigen támaszthatunk efféle követelményeket, így hát ki kell egyeznünk azzal a fölöttébb dicséretes zeneelméleti szaktudással, amely orvosunkat jellemzi.
  A személyiség zenei megismerésének lehetõségei, ha korlátozottan is, de adottak. Már maga a " mû" tonalitása milyen árulkodó! Nyilvánvalóan nem véletlenül vetette el zeneszerzõnk az atonalitást. Az ember naiv módon azt hinné, az idegrendszeri zavarok mindjárt az akkordnélküli, harmóniát elutasító zeneszerzésnek kedveznének. Hát nem. A Balogh Lajos szonáta elkészítése közben a szerzõ mindvégig azt érezhette, ennek a személynek a " megzenésítése" egyenesen követeli a hangok és akkordok vonatkozási központját, a tonikát. Vagyis õ csak azt rögzítette, ami az idegrendszerben, a viselkedésben, a személyiségre jellemzõ hangokban tettenérhetõ, azt a gravitációt, aminek a zenei megfelelõje a tonika. Ebbõl a ténybõl mindjárt felállítható az általános diagnózis. Balogh Lajosnak lehetnek súlyos nehézségei, de esete nem reménytelen. Ezt a feltételezést a moll hangnem is alátámasztja. A simuló kistercek vagy a valamivel merészebben ugráló sextettek arról tanúskodnak, hogy ez a személyiség még mindig kordában tarja önmagát. Ezeken a kétségtelenül biztató jeleken azonban hiba lenne egyszerûen átsiklani. Ez az a pont, amely a jó szakembert megkülönbözteti a sarlatántól, az elõbbi ugyanis itt gyanút fog. Mert hátha éppen ebben a lágyságban, ebben a túlélezett harmóniában kell keresni a mindeddig tisztázatlan betegség okát? Lehet, hogy ez a Balogh Lajos túl finom, az érzékenység az érzékenységért nagyon is kétes álláspontjáról szemléli a dolgokat, ami egy idõ után szükségképpen vezet az összeroppanáshoz! Lehet, hogy megtalálta volna a kulcsot?
  Most érkezik el a kísérletezés ideje. Orvosunk magához kéreti a pácienst, akinek elõször lejátssza a " Balogh Lajos szonáta zongorára és hegedûre d-mollban" -t. Figyeli a reakcióit, és nemsokára észre is veszi, hogy a másik magába feledkezve hallgatja az émelyítõen édes dallamokat, és már sejti, hogy ez a Lajos hasonlatos ahhoz a túlhízott cukorbeteghez, aki kilószámra zabálná a csokoládét meg a süteményeket, mindaddig, amíg fel nem fordul... Zenei pszichiáterünknek már kész a terve. Elõbb végighallgattatja vele a mûvet, hagyja, hogy a mákony utolsó cseppjét is kikanalazza, aztán elõvesz egy Mozart szerenádot, amely van annyira fülbemászó, hogy ne rémítse meg, majd fokozatosan rátér azokra az " idegen zenére" , amelyek egyre disszonánsabb hangzásokkal szembesítik páciensét egy másfajta világgal. Végül pedig elcsalhatja õt az atonalitás területére, ahol kiderülhet, az inkább zörejnek, semmint zenének tartott hangvilág milyen mértékben váltja ki ellenkezését. Ha szerencsés médium, akkor talán éppen ez az ijesztõ zene érintheti meg benne azt a káoszt, amely az õ esetében éppen a harmónia utáni vágyból született. Az orvos immár pontosíthatja diagnózisát. Ennek a személyiségnek a zavarát csak egy erõsebb káosszal lehet gyógyítani!