Vágom a fát, istenverte rohadt nagy halomba. Anyám kijön és leül egy tuskóra. Szürke. Egy hülye kis szürke sapkát tett a szürke hajára. De a bõre is szürke, a szeme is, a kabátja. Csak a csizmája piros. Honnan szedhette ezt a ronda csizmát? Ül és rajzolgat a friss hóba. Lepkéket. Aztán egyszercsak fölszólít, hogy üssem agyon. Úgy kellene, azt mondja, hogy véletlenül leröpül a fejsze foka, egyenesen a koponyája közepébe. Véletlenül lenne az egész, meg se büntetnének.
  Akkorát ütök az elõttem álló hasábra, hogy a tuskó is szétreped, eltörik a fejsze nyele. Gyönyörû spanyol szerszám volt: négyszáz-ötven forint. " Na, ezt is megbaszhatod." Anyám nevet. Aztán köhög.
  Kosárba rakom a fát. Anyám köhög. Aztán abbahagyja, rágyújt egy cigarettára, és azonnal beszélni kezd. Arról, hogy a spájzba, a szekrény tetejére negyven doboz altatót tett. Ha lennék szíves azokat feloldani és a kávéjába önteni. Reggel vagy délután, mindegy. Csak ne mondjam meg, hogy mikor. Mert fél.
  Úgy teszek, mintha nem is hallanám, amit mond. " Megígérted!" Nem nézek rá. " Megígérted!" Nem sikít, hanem mély, rekedt hangon mondja. Tényleg megígértem.
  Egy tyúk fölröpül az ól tetejére, aztán rögtön le a hóba, a szétszórt fahasábok közé. Mohón kapar és csipeget. Anyám is, én is, meredten nézzük. " Ne bántsd!" Ezt mondja halkan. Akkorát rúgok bele, hogy az ól falának ütõdik. Kárálásra se futja, hatot rándul a lába, aztán megdöglik. A szellõ fölborzolja a tollait. Látni a bõrét.
  " Te mindig is gonosz voltál. És gyáva." Anyám föláll a tuskóról, magához veszi a tetemet, visszaül. Tudom, hogy nemsokára sírni fog. Mint amikor az öcsém csúzlival agyonzúzott vörösbegyét nézegette egyszer a markában. " Megígérted!" Aztán hozzáteszi, már sírva: " Én is megtenném neked."
  "De hogy a picsába tudnék egy kávéscsészében annyi mérget feloldani?"