| |
- Tényleg vigyázz - mondja a feleségem. Visszafekszik az ágyába, és nyakig felhúzza a takarót.
A férfi motyog magában, és a sliccét rángatja. Mikor végre sikerül lehúznia, odasétál a kerítésünkhöz. Fehér cölöpkerítés, védelmet nemigen nyújt, inkább dísznek van ott. Én építettem, még tátikát meg petúniát is ültettem mellé.
- Mit csinál? - kérdi a feleségem.
- Pssszt - mondom.
Egyik kezével a kerítésnek támaszkodik, a másikkal pedig a slagját fogja. Elindul a kerítés mentén, és sorban meglocsolja az összes virágot. Amikor végzett, kirázza a floridáját, felhúzza a sliccét, és a kocsifeljárón át a házhoz indul. Megcsúszik a kavicsokon, de nem esik el, aztán káromkodva bemegy a házba, és megint bevágja az ajtót.
Hátrafordulok. A feleségem felkönyököl, és kérdõen rám néz.
- Már megint? - mondja.
Bólintok.
- Egyes vagy kettes?
- Egyes.
- Tiszta szerencse - mondja, és visszafekszik. - Azok után, amit ez a pasas meg a kutyája mûvelnek, csoda, ha valami is megmarad ebben a kertben.
Valahol olvastam, hogy az emberi vizelet savtartalma nagyobb, mint az állati vizeleté, de ezt most nem hozom föl. Inkább másról beszélnék. Nyomasztó azokra a szerencsétlen virágokra gondolni. Hervadoznak már, de akkor is. A szomszéd nõ ordibál.
- Hallgasd csak - mondom.
- Régebben sajnáltam - mondja a feleségem. - De már nem. Azok után, ami a múlt hónapban történt, már nem.
- Hát, én sem - mondom, és megpróbálom felidézni, mi történt a múlt hónapban, ami miatt a feleségem már nem tudja sajnálni a szomszéd nõt. Én sem sajnálom, de én amúgy sem sajnáltam, soha. Mindig ordít a gyerekkel, és már megbocsássanak, de engem nem tud érdekelni, aki így bánik a gyerekével. Olyanokat üvölt neki, hogy "Nem megmondtam, hogy maradj a szobádban!", közben a gyerek még beszélni se tud.
Külsõre, azt hiszem, csinosnak mondható. De már nem sokáig. Rossz a csontozata. Olyan puhány, mintha egész életében csak turmixot meg fánkot evett volna. A bõre is fehér. A gyerek rá hasonlít, még jó, hogy nem arra a randa, szõrös apjára. Még ingben is látszik, hogy a háta meg a válla tiszta szõr, sûrû és göndör, mint egy uszkárnak.
Most mindhárman rázendítenek, ráadásul a hi-fi is teljes hangerõvel bömböl. Valami metál-banda.
- Én csak a gyereket sajnálom - mondom.
A feleségem befogja a fülét.
- Nem bírom tovább - mondja. Aztán leengedi a kezét. - Nincs valami a tévében? - Felül. - Nézzük meg, ki van ma a Johnny-show-ban.
Bekapcsolom a tévét. Régebben a nappaliban volt, de egy pár éve felhoztam ide, amikor megbetegedett a feleségem. Én ápoltam, fõztem rá meg minden. A végén már úgy cseréltem alatta a lepedõt, hogy közben fel sem kellett kelnie. Amióta meggyógyult, már többször elhatároztam, hogy visszaviszem a tévét, de valahogy sosem került rá sor. Azóta is ott áll a két ágy között egy kis asztalon, amit még én csináltam. Johnny mond valamit Sammy Davisnek, Ifj. Ed McMahon pedig kétrét görnyedve hahotázik. Mindig olyan vidám. Ha az ember társat keresne egy hosszú utazáshoz, Ed McMahon nem volna rossz választás.
- Ez a Sammy! - mondja a feleségem. - Ki van még rajta kívül?
Megnézem a tévéújságot.
- Egy csomó ismeretlen. - Felolvasom a neveket. A feleségem sem hallott róluk. Megkérdezi, van-e valami más.
- "El Dorado" - olvasom. - "Izgalmas kalandfilm egy csapat polgártársról, akik a mesés Aranyváros keresésére indulnak". Két és fél csillagos.
- Miféle polgártársak? - kérdi a feleségem.
- Azt nem írja.
Végül a film mellett döntünk. Egy vak ember érkezik egy kisvárosba. Azt állítja, már járt El Doradóban, és hajlandó elvezetni oda egy expedíciót, ha megkapja a nyereség egy részét. Látni ugyan nem lát, de menet közben elõre jelzi majd a fõbb állomásokat. Elõször mindenki kineveti, de végül a város vezetõ polgárai összeülnek és elhatározzák, hogy nekivágnak az útnak. Rögtön az elején megtámadják õket az apacsok, többen vissza akarnak fordulni, de valahányszor ezzel próbálkoznak, a vak ember megnevez egy újabb állomást, és mennek tovább.
A szomszédban õrjöng a nõ. Olyan hangon beszél a férfival, hogy bárki elszégyellné magát. A feleségem nyugtalanul rám néz.
- Átmehetek hozzád? - kérdezi. - Csak látógatóba.
Felemelem a takarót, és bebújik mellém. Az ágyam igazából egyszemélyes, kettõnknek elég szûkös a hely. Oldalt fekszünk, én vagyok hátul. Nem akarok tõle semmit, de nem tehetek róla, a jó öreg florida ágaskodni kezd. Átölelem az asszonyt. Kezem felkúszik a Sziklás-hegységre, aztán végigsiklik a Prérin, le egészen délre.
- Hé! - mondja - Ma elmarad a földrajz.
- Ne haragudj - mondom.
- Nem érted, hogy csak látogatóba jöttem?
- Hagyjuk. Már egyszer bocsánatot kértem.
A polgárok egy sivatagon vágnak át. Az ivóvizük elfogyott, kicserepesedett az ajkuk. Egyikük a vak ember figyelmeztetése ellenére iszik egy mégezett kútból, és szörnyû halált hal. Aznap éjjel a tábortûznél kitör a vita. A legtöbben vissza akarnak fordulni.
- Ez nem fehérembernek való hely - mondja az egyik. - Fogadni mernék, hogy itt még senki emberfia nem járt elõttünk.
De ekkor a vak elmeséli, hogy találtak ott egy hatalmas aranyrögöt, amelyik úgy csillog, hogy ránézni se lehet, mert kiégeti az ember szemét.
- Én már csak tudom - mondja.
A többiek némán hallgatják. Mikor befejezi, mindenki csendben félrevonul, és lefekszik a gyékényére. Kezüket a fejük alá teszik, úgy nézik a csillagokat. Prérifarkas üvölt.
A prérifarkas üvöltésérõl eszembe jut, miért nem sajnálja a feleségem a szomszéd nõt. Úgy egy hónapja történt, hétfõ este, épp akkor értem haza a munkából. A szomszéd férfi elkezdte verni a kutyáját, sõt majdhogynem agyonverte. Idehallatszott a szerencsétlen állat nyöszörgése. Nemcsak úgy rásózott párszor, hanem addig ütötte, amíg a kutya már nyikkani sem bírt. Mindkettõnket nagyon felzaklatott az eset, de fõleg a feleségemet, aki világéletében nagy állatbarát volt. Aztán végre csend lett. Pár perc múlva a feleségem sikoltását hallottam a konyhából, és odamentem, hogy megnézzem, mi baja. Az ablaknál állt, ahonnan pont a szomszéd ház konyhájába lehet látni. A férfi a jégszekrényhez nyomta a nõt. A térde a nõ combjai közé fúrva, a nõ térde meg a férfi combjai között, hevesen csókolóztak, nemcsak a szájukkal, hanem az egész fejükkel föl-le szánkáztak egymáson. A feleségem órákig meg sem tudott szólalni. Aztán azt mondta, ez a nõ nem érdemel semmiféle együttérzést.
Csend van a szomszédban. A feleségem elaludt, a karom meg, amin fekszik, elzsibbadt. Kihúzom alóla, megtornáztatom az ujjaimat, és közben azon gondolkozom, felébresszem-e. Szeretek a saját ágyamban aludni, kettõnknek viszont kevés a hely. Végül arra jutok, nem olyan nagy tragédia, ha egy éjszakára ágyat cserélünk.
Felkelek, és egy darabig elvacakolok a virágokkal: meglocsolom õket, párat átviszek az ablakhoz, párat meg vissza. Lemetszem a fikusz hosszúra nõtt szárait, a levágott darabokat pedig egy pohár vízben az ablakpárkányra teszem. Odaát sötét van, csak a hálószobában ég a villany. Elgondolkodom az életükön, ahogy megy, megy a maga útján, mígnem úgy tûnik, másmilyen nem is lehetne. Állandóan azt hallani, micsoda nagyszerû dolog, hogy az ember olyan alkalmazkodóképes. Hát, nem tudom. Egy barátom mesélte, aki a haditengerészetnél szolgált, hogy Amszterdamban van egy negyed, ahol a kirakatban nõk ücsörögnek, és az utcáról lehet õket nézegetni. Ha valamelyik megtetszik, csak bemész és fizetsz, õ meg behúzza a függönyt. A hollandok ezt teljesen normálisnak tartják. Ugyanez a barátom Isztambulban látott egy férfit, aki egy hatalmas zongorát cipelt a hátán. Mindenki nyugodtan kikerülte, és ment tovább. Szörnyû, hogy mi mindenhez hozzá nem szokik az ember.
Kikapcsolom a tévét, és bebújok a feleségem ágyába. A lepedõbõl valami erõs, édeskés szag árad. Émelyítõ, végül mégis megszeretem. A gardénia illatára emlékeztet.
Nem nézem végig a filmet, mert úgyis tudom, mi lesz a vége. A polgárok halomra öldösik egymást, valószínûleg mindössze három méterre a mesés Aranyvárostól, a vak ember pedig egyedül botorkál be, és sosem fogja megtudni, hogy visszajutott El Doradóba.
Én jobb filmet csinálnék. Az enyém egy csapat felfedezõrõl szólna, nõkrõl és férfiakról, akik mindent maguk mögött hagynak - otthont, munkát, családot --, és tengerre szállnak. Hajótörést szenvednek egy olyan ország partjainál, amely nincs rajta a térképeken. Egy vízbe fúl. A másikat vadállat falja föl. De a többiek mennek tovább. Folyókon gázolnak át, aztán kutyaszánnal átkelnek egy hatalmas gleccseren. Hosszú hónapokig tart az út. Közben elfogy az élelem, és egy darabig úgy tûnik, egymás ellen fordulnak, de aztán mégsem. Inkább a kutyákat eszik meg. Ez lenne a tragikum a filmben.
A végén azt látjuk, hogy a felfedezõk egy fehér virágokkal borított mezõn fekszenek. A szirmok harmattól nedvesek, rátapadnak a testükre - teljesen beborítja õket a harangvirág, az iszalag, a szászorszép, a csillagvirág, a szarkaláb, az irisz, a liliom. Beleolvadnak a nagy fehérségbe, végül már azt sem lehet tudni, melyik nõ, melyik férfi. Felkel a Nap. Ekkor mind felállnak, karjukat a magasba emelve, mint fehér fák a senkiföldjén.
fordította RUPP Anikó
| |
