| |
Havannában nincs playa. A várostól tizenöt kilométerre lévõ Playa del Estére kell elmennie annak, aki homokos parti fürdõzésre vágyik. A Hotel Nacional melletti taxiállomáson megkérdezem az egyik ott ácsorgó embert, hogyan lehet a playára eljutni. Harminc körüli, vézna, bajuszos fiú, kissé szakadt vászonnadrágot és fehér, rövid ujjú pólót visel, vállig érõ haját gondosan hátrafésülve hordja. Oda csak kocsival lehet menni, feleli és felajánlja, hogy tizenöt dollárért kivisz minket, ott megvár, és amikor akarjuk, visszahoz. El kell mennie a kocsijáért, mondja, itt áll nem messze az egyik mellékutcában, mi addig menjünk le a Sajtóközponthoz, ott forduljunk jobbra és várjuk meg az elsõ keresztezõdésnél. A fiú elszalad, mi pedig elmegyünk a megbeszélt helyre.
Negyedórát várunk, de a taxis nem jön, már-már azt hisszük, hogy meggondolta magát. Az utca másik oldalán hatalmas betonépítmény áll, amolyan falak és emeletek nélküli ház, magas oszlopok tartják a tetõzetet, lépcsõk visznek fel a magasba, ahol tucatnyi falba ékelt tévéképernyõ és néhány kiállítási állvány látható. Az építmény mellett szinte minden nap elmegyünk, de hogy mire szolgálhat, nem sikerül rájönnöm. Megérkezik végre a taxis, bemutatkozik, Raúlnak hívják, majd beszállunk a sötétzöld Moskvichba. Miért volt szükség erre a konspiratív megoldásra, kérdem, miért nem mentünk el együtt a kocsijáért. Nincs magánfuvarozói engedélye, mondja, és ha a rendõrök meglátják, amint két külföldivel megy és beszáll az autóba, elkaphatják és megbüntethetik. A továbbiakban, a mintegy egyórás út alatt ömlik belõle a szó, elmeséli, hogy milyen megpróbáltatásokon ment keresztül az utóbbi években. Elbeszélését csak akkor szakítja meg, amikor leállítják a rendõrök. Raúl kiszáll, a kocsiból csak azt látom, hogy a papírjait odaadja a rendõröknek, váltanak néhány szót, majd a kezébe nyomnak egy kis cetlit. Megbüntették tíz pezóra, mert átment a piroson. Folytatná a történetét, de megkérem, hogy a playán mesélje el elölrõl az egészet, mi ugyanis újságírók vagyunk, és szeretnénk felvenni diktafonra. Raúl beleegyezik, és amikor kiérünk, veszünk néhány sört, aztán egy félreesõ helyen leülünk a pálmafák árnyékába.
Raúlnak hívnak, huszonkilenc éves vagyok. Ez év tavaszáig teherautósofõr voltam, de elbocsátottak az állásomból, mert a vállalatnak se benzinre, se pótalkatrészekre nem volt pénze, és ezért a teherautók nagy részét ki kellett vonnia a forgalomból. Amikor munkába álltam, elõször csak kísérõ voltam, aztán megszereztem a jogosítványt, hogy önállóan vezethessek. Rendszerint Santiagóba, Camagüeybe, Pinar del Ríóba vittem árut, de majdnem az egész országot bejártam. Havi fizetésem százhetvenhét pezó volt, ezen kívül tizenhét pezó napidíjat is adtak, ami nem volt elég. Többet kellett volna adniuk, mert ebbõl a tizenhét pezóból nem tudtam enni és a szállást is fizetni. Amikor elbocsátottak, azt mondták, hogy csak ideiglenesen küldenek el, de azt nem tudták megmondani, hogy mikor folytathatom a munkát.
Jelenleg taxizással keresem a kenyerem, turistákat fuvarozok. Egy ismerõsömtõl bérlem az autót, ezt a 88-as évjáratú Moskvichot, havi száz dollárért. Ez az elsõ hónap, két hete kezdtem csak el, de még nem kerestem meg azt a húsz dollárt, amit a tulajdonos elõre elkért. A családomon is segítenem kell anyagilag, él még az anyám, de már nem dolgozik, mert szívbeteg.
Tavaly szeptember 28-án, azon a napon, amikor a CDR-eket ünnepeljük, úgy döntöttem, hogy készítek egy tutajt, és illegálisan elhagyom az országot. A tutajt annak a teherautónak gumibelsõjébõl készítettem, amellyel akkoriban fuvaroztam. A gumin volt már vagy négy-öt tapasz, de nem tudtam jobbat szerezni. Kimentem a Playa del Estére, Guanabónál, ahol a Barca étterem is van, levittem a tutajt a partra, és vízre szálltam. Úgy számítottam, hogy kilenc-tíz tengeri mérföldet kell megtennem, és hogy nyolc-tíz napig tart majd az út. Az elsõ nap nagyon féltem, de aztán rájöttem, hogy a félelmet le lehet gyõzni. Csak arra gondoltam, hogy eveznem és haladnom kell, hogy elérjem a célom, vagyis, hogy átjussak a túlsó partra. Más lehetõségem nem volt. Amikor ott voltam egyedül a tengeren, már nem volt vesztenivalóm. Fennállt a veszély, hogy elkap a kubai parti õrség, de szerencsére nem találtak rám. Vittem magammal négy palack vizet meg kétszersültet, de a víz hamar elfogyott, mert a kétszersülttõl nagyon szomjas lettem. A harmadik nap, amikor már se enni-, se innivalóm nem volt, egy jacht ment el mellettem, és bedobtak nekem három palack vizet. Mindez nagyon gyorsan történt, nem láttam jól a jachton állókat, de úgy rémlett, hogy Julio Iglesias volt az, a nagy spanyol énekes, két gyönyörû nõvel. Nem biztos, hogy õ volt, mert nem láttam jól a tutajomról. Bedobták a palackokat a vízbe, és továbbmentek. Nem kiáltottam utánuk, mert féltem, hogy átadnak a kubai hatóságoknak. Hetvenkét órát hajóztam, de aztán vissza kellett fordulnom, mert a gumibelsõ az egyik tapasznál elkezdett ereszteni.
A kubai hatóságok szerint a tutajosok törvénybe ütközõ cselekedetet követtek el, illegális határátlépõk voltak. Ennek ellenére sokan indultak útnak, és sokan át is jutottak, de sokan eltûntek a tengerben, és sokakat elkaptak félúton. Magam sem értem, hogy hogy nem találkoztam a parti õrséggel, de az az igazság, hogy õk is üzemanyaghiányban szenvednek, és mostanában csak akkor mennek ki a tengerre, ha idegenek hatolnak be az ország felségvizeire.
Januárban, a születésnapom elõtt, arra gondoltam, hogy akkor lennék a legboldogabb, ha a huszonkilencedik születésnapomat már odaát ünnepelhetném, és ezért úgy döntöttem, hogy újra megpróbálom. A második alkalommal már jobban felkészültem az útra, az elsõ alkalommal nyert tapasztalatokat is hasznosítottam. Több vizet vittem magammal, és szereztem egy iránytût is. Vettem egy vízálló, digitális órát, abban volt az iránytû, de amint kiértem a tengerre, elromlott, valószínûleg kifogyott az elem. Tudtam, hogy nem aludhatok egy órát sem, mert ha elalszom és nem evezek, akkor az áramlat nem észak, hanem dél felé sodor és kivet a partra. Januárban viszont se az idõjárás, se az áramlat nem kedvezett. Két napot eveztem, de aztán vissza kellett fordulnom, olyan rossz volt az idõ. Azt hiszem, egy pénteki napon indultam el, és vasárnap este hét-nyolc körül érkeztem vissza. Húsz-harminc kilométerrel keletebbre, Santa Cruznál értem partot, otthagytam a tutajt és elmentem a teherautómért. Amikor megérkeztem, nem volt gondom semmi másra, mint hogy hazamenjek és megnyugtassam az anyámat, mert úgy mentem el, hogy nem szóltam neki. Ha tudta volna, hogy egy gumibelsõn akarom illegálisan elhagyni az országot, biztosan halálra izgulja magát.
Elsõsorban azért akartam elmenni, mert láttam, milyen körülmények között él az anyám és a családom, és az én helyzetem is teljesen kilátástalan volt. Arra gondoltam, hogy ha majd nekem egy kicsit jobban megy, akkor tudok segíteni a többieken is. Sokan, akik nem úgy gondolkodnak, mint én, azt mondják, hogy ez hazaárulás, ez gyengeség, de én nem vagyok se gyenge, se hazaáruló, mert én sohasem akartam elmenni ebbõl az országból. Amikor pedig úgy döntöttem, hogy elmegyek, az csak azért volt, mert anyagilag segíteni akartam az anyámon és a húgomon.
A szüleim még gyerekkoromban elváltak. Az apám harcolt az illegalitásban, harcolt Fidellel a forradalomban, késõbb pedig az állambiztonsági szolgálatnál kapott munkát. Néhány éve volt egy mûtétje és leszázalékolták. Annál a vállalatnál lett osztályvezetõ, ahol én is dolgoztam. Az apám egész életében a rendszer híve volt, ennek a rendszernek dolgozott, de félreállították. Meg tudom érteni, hogy ezek után úgy gondolta, hogy már nincsenek meg ugyanazok a jogai, mint azelõtt, és hogy sértve érezte magát. Mégis, igencsak meglepett, amikor tavaly augusztusban arra kért, hogy szerezzek neki gumibelsõket. Õ, aki ezt a rendszert éltette és szolgálta több mint harminc éven át, oda jutott, hogy õsz fejjel az Egyesült Államokba akart emigrálni. Nem akartam hinni neki, de augusztus harmincadikán, aznap, amikor Bill Clinton kijelentette, hogy nem akar több kubai tutajost látni, néhány egykori kollegájával útnak indult. Ha tudom elõre, én is vele megyek, de úgy ment el, hogy nem szólt senkinek, nem köszönt el se tõlem, se az anyámtól.
Azóta kaptunk tõle néhány levelet, amelyben elmesélte, hogy a tengeren elkapták õket az amerikaiak, és elvitték a guantanamói támaszpontra. Ott, tekintettel arra, hogy családtagjai élnek az Egyesült Államokban, engedélyezték, hogy Texasba menjen. Mivel világéletében kommunista volt, sohasem törõdött a külföldön élõ rokonaival, de amikor megérkezett Texasba, tõlük kért segítséget. Nagynénje, aki polgármester az egyik kisvárosban, szerzett neki valami munkát. Állítólag küldött már pénzt egyszer valakivel, aki Kubába jött, de mi nem tudtunk kapcsolatba lépni azzal az emberrel. Egyik levelében fényképet is küldött magáról, a tengerparton ül egy ismeretlennel. Azt írta, hogy minden rendben van, és hogy sohasem gondolta volna, hogy így élnek ott az emberek. Az igaz, hogy ott sem könnyû az élet, keményen meg kell dolgozni a pénzért. A betegsége után havi ötszáz dollárt kap, ehhez jön még a fizetése, jelenleg egy bútorgyárban dolgozik. Az egyik levelében azt írta, hogy ha sikerül összegyûjtenie elég pénzt, akkor elintézi, hogy mindannyian törvényesen kimehessünk. Még azt is írta, hogy vesz majd egy teherautót, hogy ha majd kinn leszünk, azzal fuvarozhassak.
Most arra várunk, hogy kimehessünk az apámhoz, de az igazság az, hogy ha megváltozna itt a helyzet, ha megint úgy élhetnénk, ahogy a hetvenes-nyolcvanas években, amikor a szocialista tábortól függtünk, akkor meggondolnám, hogy elhagyjam-e az országot. Az apám sem akart sohasem elmenni, csak az utóbbi évek gazdasági körülményei és az a tudat, hogy háttérbe szorították, vitte erre az elhatározásra. Megmondom õszintén, én nem vagyok tanult ember, nem értek sem a politikához, sem a gazdasághoz, de azoknak a beszélgetéseknek az alapján, amelyeknek tanúja voltam, azt tudom mondani, hogy amíg a rendszer politikája ilyen marad, nehezen változik itt meg bármi. Ennek az országnak majdnem tizenkét millió lakosa van, kell hát találni valami megoldást, valamilyen egyezségre kell jutni. Gondolni kellene a népre is, nemcsak az elvekre és a forradalom dicsõségére. A jövõre is gondolni kellene, nemcsak a múltra. Elõttem például milyen jövõ áll? Semmilyen. És akik utánam jönnek, milyen elveik, erkölcseik lesznek, milyen lesz az õ jövõjük? Hova jutunk ezzel az egésszel?
Fidel egyszer az egyik beszédében azt mondta, hogy addig nem vágatja le a szakállát, amíg legalább Latin-Amerika és a karibi világ népei ki nem jutnak a gyarmati sorból, meg nem szabadulnak a kizsákmányolástól, a rasszizmustól és a szegénységtõl. Megtartotta a szavát, azóta se ment borbélyhoz. Én viszont arra az elhatározásra jutottam, hogy amíg Kubában meg nem változik a helyzet, nem vágatom le a hajam. Rendben tartom, hogy ne nézzen ki rosszul, de nem vágatom le. Azt hiszem, jó hosszú hajam lesz, feltéve, ha az anyám vagy a mostohaapám bele nem avatkozik a dologba, és azt nem mondja, hogy vágassam le, mert engem úgy neveltek, hogy mindig szót fogadjak nekik. Õk neveltek fel, nekik köszönhetem, hogy eljutottam oda, ahol most vagyok.
A késõbbiekben, ha taxira van szükségünk, mindig Raúlt keressük elõször, és rendszerint meg is találjuk a Sajtóközpont közelében. A következõ alkalommal is õ visz ki minket Playa del Estére, de délután elered az esõ, nem is akar elállni, így hát hamarabb visszaindulunk. Raúl felajánlja, hogy elvisz minket Cojimarba, egy Havanna melletti halászfaluba, úgyis útba esik.
A nagy menekülés idején, a falu kedvezõ fekvése miatt, nagyon sokan onnan indultak el hajóikkal.
Beérünk a faluba, befordulunk egy behajtani tilos táblával lezárt utcán, amely szögesdróttal szegélyezett hatalmas vaskapuba torkollik. A kapu mellett kisebb õrtorony áll, de nem látunk benne senkit. A kerítésen túl, a sûrû lombozatú fák mögött villa áll, Raúl szerint ez Fidel Castro egyik nyaralója. Innen nem látszik, mondja, de a kert túloldalán csatorna van, azon szokott a Comandante kihajózni a tengerre. Kihajtunk az utcából és lemegyünk a partra, ahol egy kisebb öblöt pillantunk meg. Néhány kikötött halászbárka himbálózik a vízen, a szárazon négy-öt elkorhadt hajó roskadozik. Lemegyünk az öbölbe, ahol egy öregember tesz-vesz a roncsok között. Raúl megszólítja, elmondja neki, hogy magyar újságírók vagyunk, és az elõzõ évi menekültáradatról szeretnénk valamit megtudni. Az öreg végigmér minket, és szótlanul folytatja a munkáját; egy korhadt deszkából húzza ki a rozsdás szögeket. Csak állunk ott némán, tanácstalanul, nézzük az öreg halászt és nézzük, ahogy a szemerkélõ esõ kis karikákat formál a tenger vizén. Már-már továbbállunk, amikor az öreg egyszer csak megszólal.
- Volt egy lány, aki heteken át kijárt ide a kikötõbe, és szörfözni tanult. Minden nap itt volt, minden hajnalban láttam, amikor halászni indultam. Végül már köszöntünk is egymásnak, váltottunk néhány szót. Láttam, ahogy napról napra jobban megy neki. Egyszer aztán, amikor már úgy gondolta, hogy elég ügyes, kiment a tengerre, és nem jött vissza többé. Késõbb tudtuk meg, hogy átszörfözött a túlsó partra. Híres ember lett, azt beszélik, La Morena del Caribe, így hívja mindenki, mivel a hosszú út alatt teljesen leégette a nap. Azt is mondják, hogy rengeteg pénze van, nagyon jól megy a sora. Szörfórákat ad Miamiban a turistáknak.
Alig maradt használható halászhajó, mondja némi szünet után, elvitték mindet, csak ezeket hagyták itt, mutat az ott fekvõ néhány roncsra. Az õ hajóján a fia ment el a barátaival, most már odaát vannak. A faluból szinte minden férfi elmenekült, már évek óta innen mennek el a legtöbben. Az öreg elhallgat, félredobja a deszkát, és egy újat húz ki a mögötte álló halom alól. Elköszönünk tõle és felmegyünk a faluba. Raúl elvisz minket egy házhoz, ahol régi ismerõsei laknak, a tornácon szép fiatal lány üldögél. Kiszállunk, Raúl beszélgetni kezd a lánnyal, mi a ház elõtt várakozunk. Amikor visszaülünk a Moskvichba, elmeséli, hogy valamikor halálosan szerelmes volt a lányba, egy munkahelyen dolgoztak, de õ nem viszonozta az érzelmeit. Nekünk még nõnk se lehet, mondja, az én barátnõm két hete hagyott el, mert összeállt egy ötvenéves mexikói üzletemberrel, akinek Los Angelesben van valami vállalata.
Elutazásunk napján Raúl visz ki minket a repülõtérre, kicsit szomorúnak látszik, bánja, hogy elmegyünk, sokat keresett rajtunk. Elmondja, hogy két nappal azelõtt elkapták a rendõrök, amikor két olasszal ment a városban, és megbüntették ezerötszáz pezóra. Amikor kiérünk a reptérre, búcsúzóul azt mondja, hogy ha róla is írunk valamit, közöljük nyugodtan a teljes nevét, hadd tudja meg az egész világ, hogyan gondolkodik õ, Raúl Ramón Jiménez, és hogy milyen életet él õ ott, Kubában.
 Kubai képek
| |
