MÉNES Attila - Gábrielné betegsége
Mrs Gábrielís Illness
 

Mitõl van a rendetlenség? Honnan jön a rengeteg házipor, ami befedi a politúros asztallapot meg a szekrény tetejét? 'Minden másnap takarítani kell, különben megenne benneteket a kosz', mondta Gábriel Józsefné a férjének, tolókocsis néma anyósának meg a fiának. Okkal tette ezeket a szemrehányásokat. A hétvégi nagymosás, takarítás után már kedden szennyeshalmok álltak a nagyszoba sarkában, mosatlan edények hevertek az asztal közepén, az üvegesszekrény ablaka elhomályosult, és ismeretlen eredetû bûz terjengett a lakásban. Gábrielné úgy érezte, a tisztaságért folyó kilátástalan küzdelemben telik el az élete. Hiába zárta be az ablakot, a résnyi huzat kutyaszõrt, pernyét, és - Gábrielné szerint - sivatagi homokot is hozott. A piszok tehát odakintrõl került a lakásba.
     Gábrielnén kívül csak Bátyó tette szóvá az örök felfordulást. Bátyó, Gábriel testvére elmebeteg volt, és az intézetben lakott. Havonta egyszer vagy kétszer kapott kimenõt, akkor egybõl Gábrielnéhez sietett. Néhány órát maradhatott csupán, akkor alaposan belakott, fesztelenül ledobta intézeti cipõjét majd intézeti kabátját, és kritizálta Gábrielnét, amiért akkora a piszok. 'Nálunk odabent mindig felmossák a padlót, és a helyére teszik a dolgokat! Nem úgy, mint itt. Ott vigyáznak az ilyesmire.'

 
       Bátyón nem látszott, hogy elmebeteg. Kifejezetten egészséges ember benyomását keltette, hogy mégsem az, azt csak onnan lehetett észrevenni, hogy sosem csukta be a száját. Néha még a nyelvét is kilógatta, és úgy csüngött az ajkai közül, mint egy halott húsdarab. Gábrielné gyakran Bátyó szemére lobbantotta ezt a szokását. Kérdõre vonta, hogy talán 'éket rág vagy vasgolyót szopogat?, mindenesetre nagyon gusztustalan, amit csinál!' De Bátyó fittyet hányt az ilyen piszkálkodásokra, hallgatott egy sort, aztán célzatosan szóba hozta, hogy az intézetben maguk mossák a fehérnemûjüket, és nem dobálják szét este, ha levetkõznek. Nem csoda, ha Gábriel Józsefnek az ilyen látogatások után órákig, sõt napokig kellett hallgatnia felesége áskálódásait, hogy 'Bátyó csak érdekbõl jár ide, viszi a híreket, kipletykálja a családot, csak szégyent hoz rájuk a szomszédok elõtt, lop is. Nem kéne beereszteni. Lehet, hogy veszélyes õrült, és nem lehet tudni, mikor tör ki. A végén még kezet emel a családra.' Gábriel azonban rendszerint csak legyintett ezekre a vádaskodásokra. Igaz, hogy egy-két ezüstkanál néha eltûnik, egy csupornak nyoma vész, egy nyakkendõt hiába keresnek, de kit érdekel. Bátyó különben is az õ testvére, hadd vigye, amire szüksége van. Pénzt úgysem adhatnak. De Bátyó néha tudott nagyobb kellemetlenségeket is okozni. Egyszer például azzal jött, hogy elengedték az intézetbõl, meggyógyult, és most már örökre itt maradhat. Állítása bizonyságául egy reklámszatyorban váltás fehérnemût is hozott magával. Követelte, hogy mutassák meg az ágyát, ahol aludni fog, adjanak neki száz forintot és egy doboz cigarettát. Gábrielné persze rögtön átlátott a szitán, Gábrielre hunyorított. Azzal az ürüggyel, hogy megveti az ágyat, az utcai szobába sietett. Ablakot nyitott. A szomszéd, Ede úr, szerencsére éppen akkor érkezett haza a munkából. Gábrielné derékig kihajolt, úgy súgta, hogy 'szaladjon Ede úr a mentõkért, nagy baj van'.
     A készséges szomszéd nem kérette sokáig magát, és alig telt bele negyedóra, a szirénázó mentõautó éles fékcsikorgással állt meg Gábrielék kapuja elõtt. Három behemót fehérköpenyes ugrott elõ, és vadul csörtetve, a borravalót nyújtó Gábrielnét félretolva, 'nem azért vagyunk, csókolom', a konyhába rontottak. Bátyóra vetették magukat, aki ez idáig mit sem sejtve diskurált a hullafehéren dadogó Gábriellel. Az intézetben készült gesztenyekutyákat és -lovakat mutogatta. Azt magyarázta, hogy 'ezeket az állatokat tilos megverni, különben is szelídek, nem bántanak senkit. Keveset esznek, és kis helyen is elférnek, nem szemetelnek.' A támadás teljességgel váratlanul érte a beteget. Javára írható, hogy nem védekezett, bár Gábriel ezt már nem láthatta, behátrált az utcai szobába. Bátyó engedelmesen, hang nélkül tûrte, hogy kivezessék a lakásból. Csak amikor a kocsi felé tuszkolták, kezdett el rángatózni, Gábrielt hívta, hogy védje meg, ne engedje, hogy elvigyék. Erre kapott egy pofont, úgyhogy jobbnak látta, ha elhallgat. A lába azonban mintha megbénult volna, és nyilván össze is rogyik, ha nem tartják erõs kezek. Az utolsó métereken már a földön vonszolták, még bele is rúgtak egyet-kettõt, mondván, hogy 'viselkedjen a mindenségit, mert nagy baj lesz ebbõl a témából'.
     Amikor a szirénázó mentõkocsi végre elhajtott, Gábrielné ismét kihajolt az ablakon, és látta, hogy a szomszédság szinte betölti a szûk utcát. Gábrielné becsukta az ablakot, még a rolót is leengedte, pedig kora délután felé járt az idõ, sütött a nap. Rekedtesen átkozódott, földhöz vágta a hamutartót, majd mellbe taszította bambán ácsorgó férjét 'ilyen botrányt én nem érdemeltem, micsoda szörnyû élet ez', és zokogva egy fotelbe dobta magát.
     A szégyenletes esetet követõen Bátyó sokáig nem jelentkezett. Úgy hírlett, állapota gyorsan rosszabbodik, nem eszik, nem beszél, csak fekszik ott az intézeti szobában. Antidepresszánsokkal tömik, de hiába. Aztán egy idõ múlva, mintha mi sem történt volna, újra jött. Ha kopogott az ablakukon, a gyereket a hátsó szobába zárta az anyja. Ott kellett játszania, Bátyót továbbra sem láthatta, csak fényképrõl ismerhette. A képek még 'a nagy motorbaleset' elõtt készültek, és egy jóképû, sovány, fiatal fiút ábrázoltak, aki átkarolja az apja vállát. A két fiatalember rendkívüli mód hasonlított egymásra. Gábrielnét azonban nem hatotta meg ez a hasonlóság. Úgy döntött, véget vet a kellemetlen látogatásoknak. Elhatározását nem várt módon a harcias Ede úr erõsítette tovább. Egy napon ugyanis az történt, hogy a boltból hazatérõ szomszéd egy alakot vett észre, aki Gábrielék ablakán kukucskál befelé. Ede úr nem sokat teketóriázott, elkapta Bátyó csuklóját, hátracsavarta, majd a földre teperte a beteget. A nagy jajveszékelésre kivágódott az ablak, és a kárörvendõ képet vágó Gábrielné kihajolva tovább bíztatta Ede urat, 'üsse csak a nyomorultat, amíg még meleg'. Ede úr nem ismerte fel a leskelõdõt, tolvajnak vélte, aki betörésre készül. Az esetet követõen Gábrielné mindent megtett, hogy Bátyó többé be ne tehesse a lábát hozzájuk. Megszervezte, hogy az intézet táviratozzon, mielõtt rokonukat kiengedik. Sikerült rábeszélnie Gábrielt, hogy ilyen napokon menjenek rokont látogatni. Ha meg mégis otthon maradnának, ne nyissanak ajtót, akárhogy veri az ablakot 'az az elvetemült'. Ezekkel egyidejûleg megbízta Ede urat, 'ha istent ismer, kergesse el azt a piszkot, a család szégyenét, ne kegyelmezzen neki, mint múltkor, amikor Bátyó még olcsón megúszta ...' A gyerek ezen fejleményekrõl persze mit sem tudott. Ha Bátyó jött és kopogott, már nem kellett a hátsó szobába mennie, beérték azzal is, ha csöndben marad. Nem csinál zajt, nem mozdul meg. Ezeket az intéseket komolyan vette, még a lélegzetét is visszatartotta, míg meg nem szûnt a dörömbölés és kiabálás. Odakint ilyenkor rendszerint felharsant Ede úr hangja is, meg valami artikulálatlan jajveszékelés. Aztán elült a lárma, csend lett. A gyerek szíve hangosan vert. Hallgattak a felnõttek is. Gábriel szégyellte magát, az öregasszony rémülten szuszogott a tolókocsiban. Gábrielné diadalittas sepregetésbe fogott, majd behozott a családnak valami süteményt.
     Ki lehet az, aki miatt mindez történik? Ez nem ment a gyerek fejébe. Aztán egy õszi hétvégén (hûvös Halottak Napja volt) megtudta. Szülei meg a nagyanyja a temetõbe mentek, a gyerek a szobájában játszott a padlón. Kopogtak. Csak három-négy erõtlen koppanás, mintha az illetõ attól tartana, hogy betöri az üveget. Talán nem is zörgettek, csak a szél koccantott egy faágat az ablaküveghez. A gyerek nem moccant, valósággal megdermedt rémületében. Újabb koppanások. Most már biztos volt, hogy állnak odakint és be akarnak jönni. A gyerek olyan apróra húzta magát, amilyenre csak tudta. Persze nem hitte, hogy megmenekülhet. Biztos volt benne, hogy látják odakintrõl. Nem bújhat el, talán a falak is átlátszóak. Most már erõsen verték az ablakot, és kiabálás is hallatszott, elkeseredett, mégis reménykedõ kiabálás. Bátyó volt az természetesen. Követelte, hogy engedjék be a házba. 'Úgyis tudom, hogy itthon vagytok!' Azt meg egyenesen üvöltve kérte, 'bocsássatok meg nekem, ha hibát követtem el, nem tehetek róla, hogy beteg vagyok', majd könyörgõre fogta a dolgot, 'ne haragudjatok már rám, nem baj, hogy megvertek, csak engedjetek be!' Mit tehetett a gyerek, elõbújt a fedezékébõl, és kinyitotta az ablakot.
     Lakáskulcsa nem volt, de ezt a lecsendesedõ Bátyó is megértette. Beérte egy kis beszélgetéssel is. Elmondta, hogy úgysem maradhatna most sokáig, sötétedésig vissza kell érnie, és 'már így is elég késõ van, igaz, nem kell messzire menni, az intézet itt van két saroknyira'. A beteg mindvégig Józsikámnak szólította a gyereket, az pedig rögtön kitalálta, hogy az idegen (aki az apjára még mindig roppantul hasonlított) csak a félelmetes Bátyó lehet. Azt is megértette, hogy Bátyó az apjával téveszti össze õt, és csodálkozott, hogy Bátyó nem ijesztõ, nem kell rettegni tõle. Kicsit furcsállta ugyan, hogy a nyelve kilóg a száján, de ezt sem találta rendkívülinek. Az meg szinte magától értetõdõ, hogy búcsúzáskor egy doboz cigarettát kért tõle a beteg. Bátyó megígértette vele, hogy ellátogat az intézetbe, ha ideje engedi. Így váltak el.
     Nem sokáig kellett várni ezzel a látogatással. A gyereknek kapóra jött, hogy az utca végi térre egy Luna-park érkezett. Minden bátorságát összeszedve füllentette az anyjának, hogy azt szeretné megnézni, engedjék el, és visszajön hamar, csak éppen odafut 'abba az ismeretlen csodavilágba', ahogy a plakátok hirdették, és rohan is vissza. Szerencséje volt, elengedték. Tervét azonban mégsem sikerült megvalósítania. A Luna-park bódéi mellett úgy futott el, mint egy nyúl, alig egy pillantást vetett a villogó és forgó neonábrákra, a nagy nyüzsgésre. A majomvisítást, a légpuskák puffogását, meg a zenebonát nem is hallotta. Amint azonban az intézet kerítéséhez ért, elszállt a mersze. Nem mert becsengetni. Maga sem tudta, meddig maradhatott ott. Egy bizonyos rácsos ablakot fürkészett, de Bátyót nem sikerült megpillantania.
     Talán mégis túl sokáig lehetett távol, esetleg leplezetlen arca árulta el, annyi biztos, hogy otthon nagy verést kapott. 'Ki foglak tagadni innen, mehetsz az intézetbe te is', ezzel fogadta az anyja. Azt már a kisszobából hallotta, ahova büntetésbõl zárták, hogy az apja védelmére kel. 'Odavaló lennél te is, meg a nyomorék anyád', rikácsolta Gábrielné. A gyerek szerencsére nem láthatta, amint az anyja végül az ágyra rogy, tagjai mintha önálló életre kelnének, rángatóztak, és száját sûrû fehér hab lepte el. Egész mást látott a gyerek ezen az estén a félhomályos szobában. A sarokban térdelt egy nálánál magasabb szennyeshalom tövében. A mosatlan ruhák közt észrevette anyja pongyoláját és nagyanyja blúzait.
     Ott volt az apja inge, néhány alsónadrágja és kerti munkáskabátja is. Ott tornyosult az õ téli ruhája, még az egyik pizsamafelsõjét is felfedezte. A halom tetején gyûrött ágynemûk, paplanhuzat, lepedõ és egy kispárna trónolt, amelyet szem és száj nélküli emberfejnek látott a gyerek. Vastag porréteg fedte a padlót, kedve lett volna belerajzolni valamit. Térde mellett egy nagy fekete bogár vonszolta magát egy sáros cipõ felé. Az örök huzat öklömnyi pormacskákkal gurigázott, és az ágy alatt megcsillant egy elveszettnek hitt ezüstkanál.

 
© LinkBudapest 1999 back to the archives / visza a levéltárba
 
archives
levéltár
contents
tartalom
E-mail
dear reader
kedves olvasó
submissions
pályázat