[ Link Budapest ]

KUKORELLY Endre - El
Away

A fénykép üres. Két halott, vagyis még nem, mégis azok már, mert nem túl sokára meg fognak halni. Egy fiú és egy lány, a fiú épp a karjához kap, nem tudni, miért, mintha a trikója ujját hajtaná fel, a lány egy cigaretta-automata tükre elõtt illegeti magát. Nagyon erõsen halálközeli, egykedvû, rosszkedvû, üres kép. Minden efféle mögött, rossz kedv, unalom és kedvetlenség mögött a halál van, ez valószínûleg ennyire egyszerû. Látszik rajtuk, hogy meg fognak halni. A halál elveszi a kedvet, kivonja és felszívja, mint az orvosi fecskendõ a vért.
A fényképen látható két gyerek most mindjárt a többiek után indul, a sietõsen igyekvõ nõ után a kijárat felé, és utolsóként lépnek föl a Koppenhágából Malmõbe tartó átkelõhajóra, vagy mit tudom én, hogy pont utolsónak-e. A fiúnak nincs különösebben kedve az egészhez, aztán mégis hagyja magát, nem is rábeszélni, mert nem a lány beszéli rá, hanem az unalom beszél, csakis az unalom. Megy, mert maradni sincs kedve és oka. Megveszik a jegyeket, nagyjából az utolsó pillanatban, a lány még megnézi magát a tükörben, aztán a többi utas után indulnak. Leszaladnak egy szûk, fém csigalépcsõn a legalsó szintre, itt a legcsekélyebb a hajó kilengése, a lány ugyanis a hullámveréstõl, a legkisebb imbolygástól is hamar rosszul lesz. Nem hamar, hanem azonnal. Nem rosszul lesz, csak hányni kezd, de ez nem rossz neki, hanem jó, jó fájdalom, többé-kevésbé ezért is hajóznak át Malmõbe, ahol egyébként semmi dolguk sincs. A lány alig lép a fedélzetre, már érzi a hatást, sietniük kell lefelé, hogy minél tovább vissza tudja tartani a rohamot. Kicsit késik az indulás, állítólag valami baj történt a raktérben, szivárog a víz, vagy mi, nem vészes állítólag.

Nem vész, mondogatják egymásnak az utasok.
Az ilyesmit nemigen lehet megérteni, mármint azt, hogy honnan tudják egyesek, honnét veszik ezeket a dolgokat. Mert mindig akadnak, minden helyzetben vannak olyanok, akik azonnal tudják, eleve tudnak mindent, és úgy is beszélnek. Az ilyeneket szoktuk körülvenni és hallgatni, már gyerekkorukban körbeálljuk, bámuljuk, mert mintha tényleg tudnának egy-s-más nem igazán tudhatót, és ez így marad, amíg be nem végzik õk is, hogy akkor, némileg furcsállkodva azon, hogy ez velük megeshet, majd utoljára álljuk körbe õket. Hogy odaát majd megvizsgálják azt a hibát, mondja az egyik, este kijavítja a kikötõi szerviz, ezt így szokták, most túl meleg volna hozzá, meg aztán túl sokan is akarnak, nem lehet megérteni, hogy miért, az ilyesmit õ egyáltalán nem érti meg, K-ból M-be hajókázni. Vagy vissza. Reggel ide, és most, kora délután, körülbelül a legnagyobb melegben, visszafelé. Lassacskán aztán már mindenki tudja ezeket, pedig késés okát nem mondják be. Helyette valami dühítõen megnyugtató, kissé recsegõs zenét nyomatnak, de amikor végre odébb mozdul a rakpart, a szám közepén kikapcsolják.
Jó lesz, jó erõs szél van, dobálja a hajótestet. A fiú és a lány most belépnek az alsó fedélzet egyik nõi vécéjébe, a lány lerántja magáról a bugyiját, a cipõje orrával lebillenti a fedelet, ráül, kigombolja a fiú nadrágját, aztán amikor érzi, hogy nem bírja tovább visszatartani, megfordul, és kagylóra támaszkodik. Basznak. A lány pedig telehányja a vécékagylót. Aztán a fiú az egyre erõsebb hullámzástól dülöngélve kimegy az elõtérbe, megmossa az arcát, a fejét a csap alá tartja.
Amikor a hajó az ellenkezõ oldala felé dõl, a nyitva felejtett ajtó nagy zajjal csapódik a mosdó falához.
A fiú ahogy fölemelkedik, megtántorodik, a tükörnek esik, valahogy eltolja magát, most érzi csak, hogy milyen furcsán, hogy ferdén van minden, és nem a hullámzástól, mert nem áll vissza a ferdeség, nem süllyed, ahogy kellene, az ellenkezõ irányba, hanem abban a helyzetben marad. Akkor kivágódik az ajtó, és a tengervíz úgy zúdul az elõtérbe, úgy zuhog át, visszacsapja a fiút a falhoz, mintha tényleg volna, pedig nem olyan biztos, hogy van, mintha volna erõ, amely végképp elválaszt mindeneket, minden dolgot egymástól is külön, üres erõ, a dolgokat külön és engem külön.
El.
Ettõl a valamitõl itt, a lõdörgéstõl, széltõl és meredeken zuhanó napfénytõl, a víz szagától, túlságosan jó reggeliktõl, másoktól, bárki mástól, a saját fölösleges és elintézhetetlen dolgaimtól, az igyekezettõl, áhítozástól meg az unalomtól, az ilyesmi illatozó és kirakatokat bámuló, nagyon okos lányoktól, az anyám kérdéseitõl, kérdéstõl és felelettõl, a leghülyébb, a reménytelenül hülye feleleteimtõl. Egy délutáni ébredéstõl, túlzottan telezsúfolt álmokból való felébredéstõl tényleg el.

(1997)