| |
Fejtetõn vagy talpon állva, de ezek az építmények elnyûhetetlenek, az anyaguk máig kifogástalan, sehol egy repedés, egy dudor, a tetõ sima, lefogadom, hogy akcióban még egy T34-es lövedéke is lecsusszanna róla. Már hogy lecsusszant volna, ha összejött volna az egész világ (mínusz Kína) kontra Albánia rangadó, amin a helyiek - a terv szerint - iszonyúan megalázták volna a betolakodót. Az országot minden irányból - vízen, levegõn és szárazföldön - érõ csapás esetén a lakosság betonfedezékbõl védte volna centirõl centire a terepet, s közben az imperialisták bombazápora egy új, óriási Dunkerque-é változtatta volna Albánhon bunkeren kívül esõ részét. Az apró, masszív erõdökre hárult volna tehát a feladat, hogy a végveszély pillanataiban megõrizzék egy nép írmagját, s így lett a bunker a biztonság, a halhatatlan (nemzeti) lélek szinonimája. Ha nem ismernénk ezt az áttételes szimbolikát, sosem érthetnénk meg a méltán híres Ismail Kadare A fellegvár címû történelmi regénymetaforáját, melyet a szerzõ azért írt meg annyira jól, hogy lefordítsák a világ szinte összes nyelvére, és mindenki értesüljön arról, hogy aki ebhitû török módjára ráront a szülõföldjére, azt a fellegvárak (értsd: a bunkerek) hõs népe rövid úton hazavágja.
Hogy Kadare miatt-e, vagy más egyéb (esetleg objektív) történelmi szükségszerûségbõl adódóan, nem tudni, annyi azonban tény, hogy az olaszok második világháborús hódítása óta ellenség még nem merészkedett Albániába. Mint utóbb kiderült, kár is lett volna: 1991-ben a tömegek úgy kikattantak a hirtelen jött szabadságtól, hogy órák alatt önerõbõl lepusztították az amúgy is kellõen erodált országot.
Ha Albániában a biztonság és a túlélés szimbóluma a bunker, akkor ma az újjáépítés és az újrakezdés jelképe a kocsma. A vendéglátó-ipari egységek a leggyakrabban oda települtek, ahol az örökölt és a forradalomban keletkezett romok földszintjét privatizálták. A mai, hiperdizájnos vendéglõ viszonylag új keletû jelenség, az elhelyezési stratégiák, mégis kísértetiesen követik a bunkertelepítés elveit: vannak fellegvár típusú vendéglõk (mondjuk a krujai várrom alatt), lineárisan, fészkesen, ökörhugyozás-szerûen, valamint magányosan telepített kocsmák. A külhoni társintézményekkel ellentétben az albán kocsma multifunkcionális, vagyis nem szimplán táplálkozásra és vedelésre szolgál. A városi éjszakában ott van csak fény, ahol a vendéglõ vitrinje világít. Ezúttal nem annyira a köz biztonságának szempontjairól van szó, mint a gyalogosok testi épségérõl, ugyanis mióta kiderült, hogy a szomszédos Macedóniában azonos szabvány szerint épülnek a csatornák, az összes utcai akna fedelét összegyûjtötték és feketén elpasszolták a szkopjei városfejlesztõknek. Akadnak azután olyan utcák (lineáris telepítés), ahol az egyik krimó ajtaját be kell hajtani, ha az ember be akar jutni a szomszédos bárba. Ott azután újabb sikertelen kísérletet tehet helyi törköly, azaz raki rushi ügyben, hazai árut ugyanis nem szívesen forgalmaznak. Az egyenesvonalúan telepített kocsmák bejáratának környékét általában olasz kerámialapokkal burkolják le, amivel nagy szívességet tesznek a városi ikávénak, mely örök idõkre megspórolhatja a földszinti sáv levakolásának költségeit. Tiranában az egykori pártelit parkos kerületét most sûrû (fészkes telepítésû), kerthelyiséges bárhálózat borítja s az állandó éjszakai nyüzsgés meglehetõs biztonságérzetet ad a kései járókelõknek. A környék legmagányosabb vendéglõjére Albánia délkeleti határvidékén, a Preszpai-tó partján, egy határõrlaktanya mellett akadtam. A tó körül késõközépkori termelési viszonyok között élõ ötezres macedón kisebbséget egy kétezer méter magas hegylánc választja el a külvilágtól. A fogadóhoz vezetõ szamárösvényen semmi sem jelzi, hogy a parton, távol a falvaktól vendégfogadó nyílott. Miután rendeltünk, a tulaj átkiabált a laktanyába, ahonnan rögtön átszalajtottak egy kopaszt krumplival, miegymással: ezzel a jóember letudta az aznapi beszerzést.
Múlt és jelen, örökkévalóság és napi hívság találkozik a durrësi strand homokjából meredezõ bunkerkocsma lekerekített formáiban. A tetõfélgömb köré fateraszt ácsoltak, hagyományos, vörös cseréppel fedett tetõzetet kanyarítottak fölé, odalenn meghagyták a kétszárnyas betonajtót a hihetetlen méretû acélzsanérral és -zárral együtt. Amikor a fõúr bevallotta, hogy az átalakításhoz némi testvéri tõkeinjekciót kaptak Koszovóból, egyszeriben összeállt a kép: a bunkerek újrahasznosítása jelképes-lelkiismereti problémából immár össznemzeti létkérdéssé lépett elõ. Ezért vezethették be nemrégiben újra a régi honvédelmi törvényt, mely szerint férfiak és nõk gyakorlatilag életfogytig hadkötelesek, sõt, aki a rezsim alatt nem rótta le az elõírt penzumát a seregben, az most pótolhat. Az egykori hadászati hagyományok újjáéledésének hírére a koszovói albánok rögtön invesztálni kezdtek az anyaországiak bunkerfejlesztési tervébe: biztos elõre tudták, hogy ha Milosevics betelepíti Koszovóba a krajinai szerbeket, õket kipofozzák Kis-Jugoszláviából, elkezdõdik a harc, s ha már harc, akkor legalább érezzék magukat otthonosan a feljavított hadállásokban. S akkor az õ lelkük is örök nyugalomra lelhet egy betontestben a sok-sok inkarnáció után.
| |
