CSEJDY András - Meddõhányó (részlet)
Slag Heap (excerpt)
 

Édes idegenbe szakadt öregem,

múltkor kértél, hogy mondjak már valamit, ami engem vissza, ami engem itt tart, én meg csak hallgattam, aztán olyanokat mondtam, hogy Ibolya presszó, ügetõ, „Megáll az idõ", gõz, viszont érveim nem voltak, persze most sincsenek, de valamiért úgy érzem, hogy le kell neked írnom, hogy pont neked kell leírnom, mi történt velem a minap: Brian Enoval a fülemen mentem lefelé a mozgólépcsõn, megmosolyogtam a velem szemben rángatózó ujjakat, már majdnem felértem, mikor valaki átnyúlt, hozzáért a karomhoz, egy nõi kézfej, vékony jegygyûrû, sietõs, lilás lakkcsíkok, a körömágynál rózsaszín keret, hirtelen pillanat volt az egész, fordultamban vettem le a fejhallgatót, ki vagy? kérdeztem volna, de megelõzött, „Böbe" szólt rögtön, szinte ösztönösen válaszoltam, „Várj meg fönt", aztán kanyar, kikapcsoltam a magnót, és megpróbáltam visszakeresni a múltból azt a képet, ami ehhez a névhez társult, láttam õt magam elõtt, láttam magunkat, az elsõ lány, akivel már mindent csináltunk, csak azt nem, de ez az arc nem az az arc volt, elvörösödtem kicsit, ott állt a hirdetõtábla elõtt kilenc év után, mellette kosár, biztos, hogy nem ismertem volna meg, nemcsak a húsz-huszonöt kiló miatt, de meggyötört volt, talán a szeme, és persze a hangja, az a rekedtes, mély hang, az maradt, már megbántam, hogy nem mentem tovább, hogy hogy lehettem ilyen hülye, hogy nem mentem tovább, de hát annyira zavarba hozott, mindegy, gondoltam, elkísérem, hazakísérem, nem messze laktak, férj, két gyerek, valamiért elfogadtam a meghívást, annyira nyomasztott, hogy szégyellek mellette menni és félszegen elhúzódom, leplezni akartam az idegenkedésemet a tudattól, hogy valamikor közöm volt ehhez a nõhöz, ezért felmentem hozzájuk vacsorára, játszottam a gyerekeivel, feküdtem a kutyaszõrös mûperzsán, és matchboxoztam, kinyitottam a beépített szekrény ajtaját, átfutottam egy magazint a vécén, a konyhában sült a hús, megérkezett Laci, õ már hallott rólam, újabb szorítás toroktájon, kinyitotta a harmadik üveg bort is, beszélgettünk, egyre halkabban, OTP – BETÉT HITEL LAKÁS VALUTA – BETÉT/HITEL/LAKÁS/VALUTA, OTP – BETÉT HITEL LAKÁS VALUTA – BETÉT/HITEL/LAKÁS/VALUTA villózott szivárványszínekben valamelyik háztetõrõl, a gyerekek elaludtak, ültem köztük, be akartam simulni az életükbe, nagyon akartam, megtalálni a hangot, mert én is lehettem volna ott otthon, én is nyithattam volna abban a házban postaládát nap mint nap, én is élhettem volna Böbével évekig úgy, hogy azt hisszük, neki nemsokára mennie kell, a második gyerekét várta, amikor egy sötét folt jelent meg a talpán, alig tudott járni, Böbe hízott és dagadt a lába, laborosok széttárt kézzel szabadkoztak, egyik orvos a másik után, végül egybehangzó diagnózis, nem lehet kockáztatni, még szoptatott, amikor levágták az ujjait, jóval késõbb derült csak ki, hogy tévedtek, a hirtelen súlytöbblettõl megváltozik a test statikája és a lábfejét egy véraláfutás miatt csonkolták, megpróbáltam elképzelni, ahogy felhúzza reggel a nejlonharisnyát, nem ment, a vattával kitömött cipõorrokat és a zavartan szék alá hajlított lábakat nyáron a villamoson, ez se ment, a szeretkezés már inkább, de akkor meg rosszul lettem, mondták tovább, hogy Laci családját nem érdekelte, egy félcigány lányt akkor sem vehetett volna el, ez Lacit nem érdekelte, nehezen éltek, egyedül egy tábeszes, õrült nagynéni támogatta õket, a Blanka, még a háború elõtt elvégezte a mérnöki kart, utakat tervezett, volt valami találmánya, hogy hogyan lehet a leggazdaságosabban szerpentint építeni, a jogdíjak csak érkeztek a számlájára, nagyvilági nõ volt, kicsit olyan, mint a Karády, legalábbis azon a fényképen, amit mutattak, szeretõket tartott, sokan miatta kerültek be a Minisztériumba, még többen miatta kerültek ki onnan, már a hatvanas évek elején is utazhatott, bejárta a világot, fogadások, színházi és operaelõadások, konferenciák és útavatások, svájci, olasz és osztrák hegyi falvakban vágott át nemzetiszínû szalagokat, márkás cigarettákat szívott, francia konyakot ivott, elegánsan öltözött, igazi vamp volt, finom anyagok, hivalkodó színek, tõle ezt elviselték, nála ezt szerették, aztán öregedni és fáradni kezdett, egy hatalmas lakásban élt a Garay téren, lassan romlott hozzá a környék, lassan romlott hozzá minden, már nem ismerték meg az utcán, mikor angyali mosollyal, halkan fütyörészve lépdelt a kocsma felé, a család nem tartotta vele a kapcsolatot, csak Laciék, mivel nem volt hova menniük, oda is költöztek hozzá, jöttek a gyerekek, Blanka egyre többet ivott, eladogatta az ékszereit, vásározó cigányok két üveg házi szilvóriumért jutottak a neobarokk étkezõbútorhoz, Blanka rendszerint macskákkal jött haza, volt, mikor tizenöt macska élt a lakásban, és Böbe, Laci meg a két gyerek, mindig mindenhol húgyszag volt, gyakran nyújtott macskasikolyra ébredtek éjjel, fájva pároztak az állatok, Blanka üveghangon üvöltözött, egy idõ óta már õ sem tudta tartani a vizeletét, Böbe kijárta a tanácsnál és kaptak egy szükséglakást, Blanka egyedül maradt, megint egyedül, prémmel szegett muszlinköntösében várta reggel, hogy felhúzzák a kocsmában a redõnyt, ott volt egész nap, lengyelek és intézetbõl szökött lányok aludtak vagy dolgoztak addig az ágyában, aztán egyszer, úgy fél év múlva csöngettek Böbééknél, Blankát kellett azonosítani, egy szomszédasszony adta meg a címüket, fölmentek a Garay téri lakásba, tök üres volt, Blanka mindent eladott, csak egy komód támasztotta a falat, rajta egy pár csipkekesztyû és egy színházi látcsõ, az ablaknál alumínium létra állt, legyek zöngtek körülötte, szaros volt, felmászhatott rá a Blanka, a tetejére, odaszart, üzenet az utókornak, mûvészi akrobatika, az orvosszakértõ szerint tíz napja volt halott – különben ebben is mi vagyunk a világelsõk, kábé egy éve felnyitottak egy kõbányai raktárhelyiséget, egy 25-ös Tungsram izzó égett bent (reklám), a szalmazsákon pedig egy ruhás csontváz feküdt immár harmincegy éve –, Blanka lakásában találtak még három halott és egy élõ macskát, próbáltam, de nem tudtam elképzelni azt a szagot, ahogy beléptek, nekik ugrott az állat, amelyik még húzta, megõrülhetett, harapott és tépett, támadott, akit ért, Laci a partvissal fejbevágta, nagyot üthetett, a macska koponyája szétnyílt, folyt a vére, de még mozgott, a házmester a farkánál fogva hajította le az ötödikrõl, az udvaron gyerekek játszottak, bicikliztek tovább, kínoztak már õk állatot, ekkorra határozottan berúgtam, nem tudom, hogy ezekbõl mi hangzott el, és mit tettem én hozzá, az biztos, hogy aznap álmomban újra felbukkantak a legdurvább elemek, Böbe lába, Blanka lakása, és persze a macska, ígértem nekik, hogy nemsokára jelentkezem, de nincs hozzá erõm, alkalmi turista vagyok és leginkább, és most már végképp joggal kérdezheted, hogy mi a jó nekem mindebben, tudom, tökéletesen megzavart ez a hosszúra sikeredett levél, mert ahelyett, hogy szándékom szerint érvekkel indokoltam volna, hogy mi tart engem itt, kapsz egy befejezetlen, egy hátborzongató, brutális és befejezhetetlen mondatot, értetlenül ülsz most, hiszen amirõl írtam, az taszító, ezektõl a történetektõl menekülni kell, mert velük együtt élni képtelenség, és én mégis úgy érzem, hogy nekem nélkülük lenni lehetetlen, hogy ez a közeg az én terem, eligazodni itt tudok, a viszonyulási pontokat és egérutakat itt ismerem, és most már azt is kezdem belátni, hogy ez, ami van, az adottság, és a hozzáállásom inkább elfogadó, mintsem ítélkezõ, úgyhogy édes öregem, ennyi, mára ennyi, nyald tovább a jégrakétát, barnítsa testedet a déli nap, és hamar küldj nekem valami jó disznó levelet, hej:

         Péter

 
   
© LinkBudapest 1999 back to the archives / visza a levéltárba
 
archives
levéltár
contents
tartalom
E-mail
dear reader
kedves olvasó
submissions
pályázat