Louis de BERNIÈREs - Máj
Liver
 

Az összes házimunka közül legjobban a kéthetente esedékes nagymosást utáltam. Sajnos kis lakásban laktunk, ahova mosógép nem fért be, ráadásul régi rossz szokásunk szerint addig gyûjtöttük a szennyest, amíg ki nem fogytunk a tisztából, akkor pedig már muszáj volt elindulnom. Minden alkalommal, amikor mosodába mentem, már beállt a vészhelyzet. Ilyenkor legfeljebb a szennyestartót lehetett feltúrni néhány kevésbé mocskos holmiért. Engem nem zavart a dolog, mivel olyan magániskolában nevelkedtem, ahol csak minden második héten kellett alsónemût váltanunk. Megtanultam védekezni a kisebb balesetek és húgyfoltok ellen, viszont a feleségem állami iskolába járt és otthon lakott, ezért neki borzasztóan kellemetlen lett volna, ha nem válthat ruhát legalábbb naponta egyszer.
     Mosodába menet négy tömött vászonzsákban cipeltem a feleségem szennyesét, miközben az én mosnivalóm csak félig töltött meg egy kisebb zsákot. Feleségem szolgájának éreztem magam és keserûségem csak tovább fokozta, hogy õnagysága mániákusan ragaszkodott a vasaláshoz. Természtesen én már rég rájöttem, hogy a legtöbb ruha nagyszerûen kilógja magát, ha mosás után megfelelõen akasztják fel, de errõl a feleségemet sose tudtam volna meggyõzni. Három órás mosodai veszõdségemet általában hosszú, lehangoló hétvége követte, amikor a feleségem izzadtan, kimerülten és dühödten vasalta a holmikat a felsõ szobában. Szinte pszichotikus állapotba került, és olyan vészjóslóan hallgatott, hogy még néhány óra múltán is úgy éreztem magam, mintha üvegszilánkon lépkednék. Hurrikánként támadt rám a lelkiismeretfurdalás, amit minden feleség elõszeretettel táplál a férjében, ezért amikor õ vasalt, én is kötelezõnek éreztem, hogy tegyek valami hasznosat. Kiporszívóztam, elmostam a macska tányérját és letöröltem a piszkot a villanykapcsolókról.
     Ellenben azokon a napokon, amikor nem vasalt, szándékosan nem végeztem el még a legégetõbb feladataimat sem, hogy aztán annál látványosabban szorgoskodhassam a vasalós napokon. Nem tagadom, viselkedésem szánalmas és nevetséges volt, mint minden olyan férfié, aki felesége bosszúja áldozatává válik. Tudom, nem szerencsés dolog általánosítani, de a nõk szerintem saját maguk alatt vágják a fát, aztán meg siránkoznak, és egy pillanatra sem fogják fel a helyzet iróniáját. Egyszer nagy megelégedésemre ezt sikerült is bebizonyítanom, méghozzá úgy, hogy felajánlottam, szerzek egy hivatásos vasalónõt. Õnagysága szívbõl felháborodott az ajánlaton, vagy azért, mert úgy érezte, kivetnivalót találok a vasalási stílusában, vagy azért, mert akkor valami új dolgot kellett volna kitalálnia, hogy tényleg kutyául érezzem magam.
     Volt egy mosoda viszonylag közel, szinte egy szuszra oda tudtam vánszorogni a dugig tömött szennyeszsákokkal. Aprót viszont se a mosodában, se a szomszédos édességboltban, se az újságárusnál nem lehetett váltani. A mosoda padlója állandóan vízben tocsogott, a mosógépek pedig ijesztõen hangosan pörögtek és zakatoltak. Tele volt idõs, feketebõrû asszonyokkal, akik mozdulatlanul ültek a padon, erõsen magukhoz szorítva a retikült, fejükön hihetetlen parókákkal. Amikor beléptem e nõi felségterületre, szinte azonnal bíztató szempárok meredtek rám, és ettõl máris rendkívül megalázónak éreztem a helyzetet. Kisvártatva megjegyzéseket is tettek, hogy például külön kellene választanom a fehér ruhákat a színestõl, vagy más hõfokra kellene állítanom a gépet. A legszörnyûbb az volt, amikor fennhangon cüccögni kezdtek rosszalva a lepedõk összehajtására kifejlesztett egyéni technikámat. Elõfordult, hogy egy asszony váratlanul felpattant, és kikapta a kezembõl a lepedõt, miközben idegtépõen nyikorgott a fûzõje. Mosolyuk elárulta, mennyire szánják tipikus férfiúi tehetségtelenségem, valamint azt is, hogy az ilyen nehéz feladatokat csak a fõállású fekete háziasszonyok tudják elvégezni. Kizárólag Barbadosról és Trinidadról szóló témák szórakoztatták õket, és ha szóba hoztam valami ilyesmit, mindig elérzékenyültek. Mondogatták, hogy az õ idejükben sokkal képzettebbek voltak a bevándorlók, és hogy több iskolázatlan jamaikait nem szabadna beengedni az országba. Ha szerencsém volt, ezután vitatkozni kezdtek, mindenki a saját szigetét dicsérve, én meg nyugodtan összehajtogathattam a lepedõket.
     A leggyakrabban látogatott mosodámat fõleg törökök használták, bár a tulajdonos egy elbûvölõ iráni értelmiségi volt, aki Ayatollah elõl menekült családostul, amikor kiderült, hogy a lenézett Sahnál is elvetemültebb terroristák és vallási fanatikusok kerültek hatalomra. Ez a férfi, aki Dereknek szólíttatta magát, mert a britek nem tudták az Alit kiejteni, végzettsége szerint elektromérnök volt és úgy érezte, az élete egy végeláthatatlan vezeklés. Természetes szimpátia alakult ki köztünk, mert legalább annyira gyûlölte a mosodáját, mint én a mosodába járást.
     -Reggel hét óta melózok - mondogatta kiábrándultan.
     - Én is utálom ezt csinálni - mondtam ilyenkor, és erre õ mindig azt felelte: - Legalább magának csak kéthetente kell idejönnie.
     - Tizennégy pár alsónemûm van - mondtam erre.

fordította HAZAI Attila és RUPP Anikó

 
       Mire õ:
     - Tudom én, mindig tudom, kinek hány pár van.
     Ali sose adott megalázó tanácsokat, és ha netán segített, akkor õszintén mosolygott, nem olyan szánakozóan, mint a fekete hölgyek a másik mosodában. Érdekelték a könyveim is, amiket magammal vittem olvasni, amíg a ruhák szédülten kavarogtak a mosógépben. Ali ajánlotta nekem elõször Yashar Kemal, Ahdaf Soueif és Mario Vargas Llosa mûveit, és õ tanácsolta elsõként azt is, hogy gomboljak be minden nagyobb ruhadarabot, hogy ne tapadjon beléjük a zokni és a trikó, mert úgy a centrifuga nem tudja rendesen kiszárítani. A hajtogatással kapcsolatban is volt egy jó ötlete, ami lehetõvé tette, hogy kétszer annyi ruha férjen ugyanabba a zsákba. Ezen kívül bebizonyította, hogy fele annyi mosószer is elég, mint amennyit a gyártók javasolnak, és csak akkor segített a lepedõhajtogatásban, ha kértem. Ráébredtem, hogy ez a férfias légkör nem hangol le annyira, mint az idõs, parókás, fekete asszonyok társasága. Jó volt az irodalomról társalogva egy-egy pillanatra megfeledkezni a mosoda kínzó egyhangúságáról.
     Általában ebédidõben mentem a mosodába, így egy füst alatt beugorhattam a török étkezdébe is. Az étkezdét egy család vezette, akik tökélyre vitték a már kihalófélben levõ zsíros ételkülönlegességek készítését, melyek nagy sikert arattak az építõmunkások és a kubikosok, no meg a hozzám hasonló középosztálybéli fazonok körében, akik nosztalgiával gondolnak a kímélõ brit konyhamûvészet elõtti legendás idõkre és pattanásos kamaszkorukra. Ebben a török étkezdében olyan sûrû babfõzeléket és olajban tocsogó bundás kenyeret lehetett kapni, hogy már tíz méterrõl, az illatától azonnal rosszul lett az ember, és olyan rántottát, ami úgy remegett a tányéron, mint a bálnazsír földrengéskor. Volt még náluk rizseshús, ami egy leveskocka ízû zsíros löttyben úszkált. A kávét szintén ínycsiklandó módon készítették. A bögrét félig megtöltötték tejjel, aztán a kávégép csöve alá dugták, hogy a forró gõz belespricceljen. A kávégép veszettül süvített, krákogott, bugyborékolt, és a tej nemsokára olyan ijesztõen nézett ki, mint a valami mérgezõ vegyszer egy horrorfilmbõl. A tetejére a lehetõ legrosszabb minõségû instant kávéporból tettek egy kiskanállal. Ez egy fahéjra emlékeztetõ finom szemcsés sötét por volt, viszont minden aroma nélkül. Végül a bögrét felöntötték langyos vízzel, és kihoztak egy capuccinóhoz hasonló folyadékot, azzal a különbséggel, hogy a tetején úszkáló fekete micsoda nem csokoládé reszelék volt, hanem a fel nem oldott kávépor. Ez a fekete szenny rögtön megtapadt az ember fogán, és keserû íze szétáradt a szájban. Az ember a szemét forgatta, és érezte, hogy jólesõ undor futkározik a gerincén.
     Én a rizseshúsra indultam be, illetve ezen belül magára a húsra.
     Sajnálatos módon a feleségem fanatikus vegetáriánus lett az esküvõnk után néhány évvel, amikor végignézett egy véres tévémûsort a szervátültetésrõl. Végül még nekem is mûanyag cipõben kellett járnom, aztán letépte a hátizsákom bõrcsatjait, és a bõröndjeim fogantyúit, anélkül hogy figyelmeztetett vagy pótolta volna. Képzelhetik mit éreztem, amikor a Ramblers Szövetség szokásos hegymászó túráján a hátizsákomat irattûzõvel kellett a kabátomhoz erõsítenem. Már rég elváltam volna, csakhogy a törvény szerint nála maradnának a gyerekek, és neki jutna a lakás is, meg a jövedelmem nagy része. Ráadásul ott van a legsúlyosabb kérdés, a kutya és a macska elhelyezése, és biztos vagyok benne, hogy válás esetén mindkettõt neki ítélnék. Képtelen lennék a háziállataim nélkül élni, ezért vagyok még ma is egy olyan nõvel, aki közel egy évtizede gyûlöl és lenéz, és csak azért nem hagy el, mert retteg az anyja csípõs megjegyzéseitõl és szemrehányásaitól. Szerintem, bár erre túl késõn jöttem rá, a házasság a lopás egy formája, amelyben a nõk mindent elvesznek a férfiaktól, amit csak lehet, még a boldogságukat is, de közben saját boldogságukat is elveszítik.
     Szóval a török étkezde volt az az egyedüli hely, ahol a hús iránti vágyakozásomat kielégíthettem. Azelõtt már egy dupla adag tojástól és sült krumplitól is jólesõ bûntudatom támadt volna, de most egyértelmûen májra áhítoztam. Nem ökörmájra - az túl nagy falat lenne, ráadásul itt olyan vékony szeletekre vágják, hogy fõzés után szétázott kartonpapírra hasonlít -, hanem disznó-, bárány-, vagy csirkemájra.
     Nem tudom pontosan, mire jó a máj. Tisztíja a vért, az biztos, és jó a vérszegénységre is. Szóval csak a májról ábrándoztam, miközben otthon földimogyorót pörköltem könyörtelen nejemnek, vagy mustármagot rakosgattam nyulaknak és hörcsögöknek való salátánk tetejére. Így aztán májat, szalonnát és krumplipürét rendeltem amikor a mosodás napokon betértem a török étkezdébe. Olyan mohón faltam az ételt, hogy legtöbbször szafttal és mutárfoltokkal lett tele a kardigánom és a tüzérségi nyakkendõm.
     Ez a végtelen mohóság juttatott kórházba. Épp egy májdarabka, egy incifinci májacska volt a számban, amikor hirtelen tüsszentenem kellett. Vettem hát egy jó nagy levegõt, amennyi egy rendes tüsszentéshez kell, és ekkor mintha kikapcsoltak volna. Letüdõztem ugyanis a májdarabkát, ami rögtön úgy eldugaszolta és lebénította a légcsövemet, mintha kimondottan erre a célra fejlesztették volna ki.
     Ha jól tudom, van valami technika az efféle fulladásos halál megelõzésére - talán Heimlich-féle mûfogásnak hívják -, de ezt a rémült török család és a munkások egyáltalán nem ismerték.
     Talpra ugrottam, az asztal meg felborult. A májam elcsusszant a saját szaftján, a ragacsos borsószemek pedig, mivel gurulni nem tudtak a a sok zsírtól, ott maradtak himbálózva a függõleges asztallapon. Úgy éreztem, a szemgolyóim mindjárt kiugranak a helyükrõl, és elszörnyedve tapasztaltam, hogy minden belégzési kísérlettel egyre mélyebbre kerül a májdarab, és immár visszavonhatatlanul elzárja a légcsövemet.
     Ilyen vesztett helyzetekben képtelenség világosan gondolkodni. Talán meg kellett volna nyomkodnom a szegycsontomat, vagy tárcsázást imitálnom a jobb mutatóujjammal, hogy hívjanak segítséget. Ehelyett viszont mindkét kezemmel a torkomhoz kaptam, aztán elvágódtam a padlón és rángatóztam. Úgy éreztem, mindjárt felrobban a fejem, mintha valaki vízzel pumpálta volna tele, aztán minden elvörösödött. Aztán minden kék lett, utána meg fekete. Hallottam, hogy valaki erõs török akcentussal azt mondja, "Adjatok neki egy darab kenyeret".
     Orvosi értelemben nem tértem eszméletre. Nem riadtam fel, hogy "Úristen, hol vagyok?", és a fehérbe öltözött nõvérkéket sem kevertem össze a mennybéli angyalokkal. Nem, csak annyit észleltem, hogy ágyban fekszem, nem tudom lehunyni a szemem, és a karom se mozog. Megszûntem a testemben létezni, olyan volt, mintha csak egy rövid látogatást tennék benne. Hallottam a monitorok kattogását, fölöttem pedig a megsárgult plafonon egy repedésre lettem figyelmes, amely pont úgy nézett ki, mint az A12-es autóút Chelmsford-Colchester-Ipswich-i szakasza. Aztán a feleségem nyugodt hangját hallottam:
     - Meghalt, igaz?
     - Sajnos így van: agyhalott. Már csak ez a gép tartja életben. Agyi oxigénhiányról van szó. Igazán sajnálom. Az történt ugyanis, hogy a mentõ tíz perc alatt ért a helyszínre a tootingi útépítés miatt, aztán újabb húsz percbe telt míg ideértek, mert útközben tüntetés volt. Nem sokat tehettünk már érte....
     - Semmi remény?
     - Semmi.
     Kiáltani akartam, hogy "Még élek, nem haltam meg, élek", de persze egy hang sem jött ki a torkomon. Nem tudom, melyik volt erõsebb, a tehetetlenségem vagy a félelmem. Olyan volt, mint amikor az ember éjjel belegabalyodik a lepedõbe, vagy elzsibbad az egyik karja, és azt álmodja, hogy életveszélyben van, de képtelen megmozdulni. "Segítség!" - próbáltam kiáltani, de semmi sem történt. Csak egy készülõdõ könnycseppet éreztem, ami azonban nem gyûlt össze a szememben, és nem gördült le az arcomon.
     - Lekapcsolja a géprõl? - tudakolta a nejem affektálva, és hangja egyértelmû reménykedést árult el. Pontosabban remény és tudományos érdeklõdés ötvözõdött benne.
     - Természetesen csak az Ön beleegyezésével. De szerintem nincs más megoldás.
     - Biztos szívesen felajánlotta volna maguknak a szerveit - mondta a feleségem, és ha tehetem, esküszöm, azon nyomban felugrok dühömben és félelmemben. Világéletemben azt akartam, hogy egészben temessenek el. Talán babonásnak tartanak, de túl sok történetet olvastam az ókori egyiptomiakról, kínaiakról meg másokról, akik nem juthattak el a Paradicsomba, ha valamilyen testrészük hiányzott. A kasztráltaknak egy dobozban kellett tartaniuk a nemi szervüket, hogy haláluk után melléjük temethessék. Nem akartam, hogy a testemet darabokra szedjék, mint valami Ford Cortinát a Stepney-i roncstelepen.
     - Néhány papírt még alá kell írnia - folytatta az orvos. - Mindjárt hozom. Gondolom, szeretne egy-két percig kettesben maradni vele.
     - Ó, igen, persze - hallottam a feleségem hangját. - Nagyon köszönöm, doktor úr.
     Egy elmosódott arc hajolt fölém, ami azért összetéveszthetetlenül a feleségemé volt. Egy pillanatra az a képtelen gondolatom támadt, vagy talán csak reméltem, hogy megcsókol. Ehelyett viszont egészen közel hajolva az arcomba sziszegte: "Te rohadék!"
     - Elbûvölõ - gondoltam. - Itt fekszem holtan, és még így is képes lerohadékozni.
     - Egy májdarabka volt, mi? Egy májdarabka? Tudod, mi vagy te? Egy mocskos gyilkos. És én még elhittem, hogy te is vegetáriánus vagy. Állati ügyesnek képzelted magad, mi, hogy sikerült kisurrannod egy kis húsért? Mint valami dögevõ, pfuj. Gyilkos vagy, és szívbõl örülök, hogy meghaltál, és remélem, hallod, amit mondok. Legalább egy disznó nem halt meg hiába, mert hál'istennek a torkodon akadt a mája. Azt a disznót szentté kellene avatni. Szent Sertés, a Megváltó, vagy Csodatévõ Szent Sertés. Tudod, mit? El fogom kérni azt a májdarabkát, és gyönyörû temetést rendezek neki, teljes katonai pompával, de az is lehet, hogy üvegkockába vagy gyantába foglaltatom, vagy amibe szokták, és minden reggel és este megcsókolom, vasárnaponként pedig gyertyát gyújtok elõtte, és térden állva hálaimát mondok, hogy "Köszönöm neked, köszönöm, köszönöm".
     Mindig tudtam, hogy a feleségem rühell, de ezt mégis erõs túlzásnak találtam. Talán ha egy darab zöldségburger akad a torkomon, elnézõbb lett volna.
     Csak félig figyeltem õrjöngését, tudatom másik felét életem boldogabb emlékei töltötték ki. A gyerekek. Amikor a macska lehúzta a karácsonyfa ágait, hogy a kutya elérje a csokoládédíszeket, amiket be is falt ezüstfóliástul. Amikor apám megtanított gyomirtóból és cukorból kicsi bombákat készíteni. A süket nagynéném, aki szégyentelenül fingott az asztalnál, azt képzelve, hogy senki sem hallja. A nászutunk, amikor annyit csináltuk, hogy sebes lett a farkam. Vagy amikor anyám beleegyezett, hogy abbahagyjam a hegedülést.
     A merengésbõl feleségem diadalittas zárószavai riasztottak fel:
     - ... és tudd meg, iszonyú boldog vagyok, hogy meghaltál, te rohadék.
     Talán szomorúságot vagy keserûséget kellett volna éreznem, ehelyett viszont az elégedettség lágy hullámai öntöttek el. Biztos voltam benne, hogy nem mondták el neki, melyik étteremben történt a baleset, én pedig természetesen sohasem beszéltem arról, hova járok mosodázás közben. Azt sem tudja, melyik mosodába jártam, és még ha ki is derítené, Ali (alias Derek) nem tudhatja, hogy õ a feleségem, és hûségesen õrzi majd a ruhákat, amíg értük nem megyek. Ez persze már nem fog bekövetkezni, most hogy hivatalosan is halottnak nyilvánítottak, és hamarosan vagdalthúst csinálnak belõlem. Ami pedig azt jelenti, hogy az én drágálatos nejem holnap arra fog ébredni, hogy nincs egy szál ruhája, amit felvegyen. Elragadó képekben jelent meg elõttem, ahogy mély undorral magára húzza a használt bugyogót, melltartót, szoknyát és blúzt, és õrjöngve kutatja át a lakást a többi ruhájáért. Persze semmit sem fog találni, és akkor eszébe jut, hogy biztos mosodába vittem, de nem tudja, melyikbe, úgyhogy végigtelefonálja az összes környékbeli üzletet. Így jut el Alihoz (alias Derek), aki viszont komplett õrültnek nézi, úgyhogy kénytelen feladni a harcot, és beletörõdni, hogy mostantól minden este kézzel kell kimosnia az egy váltás ruhát, amíg végre lesz ideje elmenni a Marks&Sparks-ba, hogy megkezdje egy vadonatúj ruhatár összeállítását. Ez a csodás látomás lebegett a szemem elõtt, miközben csendesen távoztam.

     Perverziónak tûnhet, de úgy érzem, ezért érdemes volt meghalni.

 
© LinkBudapest 1999 back to the archives / visza a levéltárba
 
archives
levéltár
contents
tartalom
E-mail
dear reader
kedves olvasó
submissions
pályázat