Amikor Horst Csaba Jékely Segesváron felült a Balt-Orient expresszre, a városban senki nem tudta, hova készül, legfeljebb a vasúti pénztáros, akitõl a jegyét vette. Még tõszomszédja és kebelbarátja, Mathias Bordon sem. Úgy látszik, Horst Csaba Jékelynek még Mathias Bordon elõtt is volt valami titkolnivalója.
     Ez a Mathias Bordon egyébként ezerkilencszázötvenkettõben született, egészséges gyermeknek nézett ki, csak éppen egy füllel jött a világra. A bal füle hiányzott. Amolyan születési rendellenesség volt ez, az elfogult rokonság hamar rákente az akkori szigorú idõkre: Bordon papa elesett az osztályharcban - kövek nyomták agyon a Duna-csatornánál - , Bordonné ezért meglehetõsen nyomott hangulatban hordta ki az árvát. Azért az igazsághoz tartozik, hogy fordult elõ már efféle kisebb testi hiba a családban. A kasselben élõ Max Bordont, Mathias unokafivérét például, egészen más történelmi körülmények között hat ujjal áldotta meg a gondviselés. Szóval Mathias Bordon, aki éppen közelgõ születésnapját várta, nem tudta, barátja hova utazik, azt sem tudta, hogy eltávozik.
     Horst Csaba Jékely Weimarba utazott. A másfél napos utazás végeztével alig szállt le Weimarban, a peronon máris a kifüggesztett menetrendet kezdte böngészni, nemsokára fölszállt a Köln-Lipcse között közlekedõ nemzetközi gyorsvonatra. Arrafelé utazott tehát, amerrõl érkezett. Megállt az egyik elsõ osztályú vagon menetiránytól számított második ablaka elõtt, és kitekintett a tájra. A hol közeledõ, hol jelentéktelenül távolodó dombsort figyelte.
     Ugyanezen a vonaton, ugyanabban a vagonban utazott a kasseli Max Bordon is. Apolda felé járt a vonat, amikor Max Bordon leemelte a csomagtartóból lapos diplomatatáskáját, és kilépett a folyosóra. Apolda fölött lomha dombok sora húzódik, a vonulat egyik magaslatán ritka nagy szélmalom áll. Amikor a vonat úgy nagyjából a szélmalommal egyvonalba ért, Max Bordon megállt a menetiránytól számított második ablak elõtt, közvetlenül Horst Csaba Jékely mellett. Horst Csaba Jékely is azt a pillanatot leste, mikor kerül a vonat a szélmalommal egyvonalba. Egy pillantást vetett a mellette álló férfinak a fogódzón zongorázó ujjaira, megszámolta õket, aztán megszólalt:
     - Te vagy az, Max?
     - Én vagyok - mondta Max Bordon.
     - Kösz, hogy eljöttél - mondta Horst Csaba Jékely.
     - Persze, hogy eljöttem - mondta Max Bordon. - Hisz megbeszéltük. - Lapos diplomatatáskájából sima, vörös dobozt vett elõ. Átnyújtotta Horst Csaba Jékelynek. - Tessék. Ez az.
     - Ilyen nagy? - kérdezte Horst Csaba Jékely.
     - Ekkora - mondta Max Bordon.
     - Kösz - mondta Horst Csaba Jékely. - Szép volt tõled.
     - Nem tesz semmit - mondta Max Bordon.
     - Nagyon rendes voltál - mondta Horst Csaba Jékely.
     - Ugyan. Mondtam már, nem tesz semmit.
     - De mégis. Nagy dolog, akárhogy is. Szóval, kösz.
     - Semmiség. Most már megnyugodhatsz. Én mindjárt leszállok.
     A vonat Naumburgban megállt. Max Bordon itt leszállt, hogy egy és negyedóra múlva átüljön az ellenkezõ irányba közlekedõ Lipcse-Köln nemzetközi gyorsvonatra. Sietett vissza Kasselba.
     Horst Csaba Jékely egy darabig integetett neki, aztán egy üres fülkét keresett, és leült. Ölébe vette a sima vörös dobozt, és kinyitotta. Bámulta, bámulta.
     A dobozban, puha, krémszínû bársonyba ágyazottan két darab öntapadó fül pihent. Két darab jobb oldalra való mûfül. Az egyik amolyan rendes fülszínû, a másik kipirult, vörös cimpájú, zimankóra, téli viseletre.
     Az igazság az, hogy gyönyörû munka volt. Ezt Horst Csaba Jékely, a tõszomszéd és hû kebelbarát elsõ látásra megállapíthatta. Mégis hirtelen lehúzta az ablakot, a dobozt becsukta, és kihajította a rétre.
     Ismerte õ jól barátját, a segesvári Mathias Bordont. Egyetlen pillantás meggyõzte arról, hogy valami végzetes tévedés és félreértés történt a többszöri rejtjeles üzenetváltás során, amikor kiközvetítette az NSZK-ba a hiányzó fül méreteit és föltehetõ pozícióit, amikor tehát elég körülményes módon megrendelte azt a bizonyos mûfület barátja tõkés rokonától. Az emberi orrot véve alapul ezek ugyanis nem bal oldalra való fülek voltak. Mathias Bordonnak pedig a bal füle hiányzott. Tudjon akkor ezekrõl a fülekrõl bárki, csak éppen Mathias Bordon ne szerezzen róluk tudomást soha.
     Horst Csaba Jékely elkeseredve bámult ki az ablakon az elpihenõ esti rétekre. Elkeseredve gondolt óvatosságára, öröklött félelmeire, a sok fölösleges készülõdésre, ami ezt a találkozást megelõzte. Mert bizony, úgy néz ki, talán mégis egyszerûbb lett volna telefonon megbeszélni a dolgot Max Bordonnal, kerül amibe kerül. Csakhogy Horst Csaba Jékely is félt. Tartott attól, hogy egyszer talán megkérdezik tõle, mit ért õ egy darab vagy két darab mûfül alatt, vagy hogy miféle fül-ügyeket bonyolít õ az NSZK-val. S ha válasza pontos lesz, nem fognak hinni neki. Szóval kínos, és fõleg szomorú, hogy ezért a nagy semmiért utazott ide, az apoldai szélmalommal egyvonalba. Kiutazott egy hitvány fülért, s most két évig megint nem kaphat útlevelet.
     Miközben csöndben korholgatta magát, némi kis elégtétel kezdett motoszkálni benne. Igen, holnap reggel majd erre jár a dolgos szántóvetõ. Megpillantja a fûben a vörös dobozt. Megcsillan a szeme, elakad a lélegzete. Lehajol, fölveszi. És kinyitja.