Még egyetemista koromban történt, jónéhány évvel ezelõtt, riadt nõvérke hívott a kórházból és az alábbi rendkívüli esetrõl számolt be: Volt egy betegük, fiatal férfi, aznap reggel vették fel az osztályra. Kedves, rendes ember, nem is volt vele semmi baj - mindaddig, amíg délutáni álmából felébredve egyszerre izgatottan, furcsán kezdett viselkedni, mint akit kicseréltek. Azt képzelte, kiesett az ágyából. Most ott ül a földön, éktelen lármát csap, dühöng és nem hajlandó visszamászni. Arra kérnek, menjek be, és teremtsek rendet.
     Amikor megérkeztem, a beteg az ágya mellett hevert a földön, és mereven nézte a lábát. Kétségbeesett harag, méltatlankodás, valami félelemmel vegyes zavar ült ki az arcára. Megkérdeztem, nem akar-e visszafeküdni, és segíthetek-e. A fejét rázta, bosszantotta a faggatózás. Melléguggoltam, úgy hallgattam végig a mondanivalóját a földön kuporogva. Elmesélte, hogy reggel érkezett kivizsgálásra. Panasza nem volt, a neurológián mégis azt javasolták, jöjjön be, mert az egyik lába, úgymond, kicsit „lusta". Különben remekül érezte magát egész nap, estefelé pedig elnyomta az álom. Amikor felébredt, még mindig teljesen jól volt, amíg meg nem mozdult az ágyban. Akkor vette észre, elmondása szerint, az idegen lábat. Egy különálló emberi láb volt az ágyában, borzasztó dolog. Az undor, és a döbbenet valósággal lebénította, sohasem történt még vele ilyen, elképzelni sem tudott ehhez fogható gyalázatot.
     Pontosan ki tudta tapintani a lábat. Alakra tökéletes volt, de hideg és valahogy „fura". Ekkor hasított bele a felismerés. Rájött, mi történt: egy vicc az egész! Meglehetõsen durva és ízléstelen, ugyanakkor tagadhatatlanul eredeti tréfa! Szilveszter éjszakáján az ünnepi hangulatban. A fél ügyelet részeg, repkednek a konfettik és petárdák, igazi karneváli vidámság. Egy gonosz kis nõvérke belopózott a boncterembe, elcsent egy lábat, és miközben õ javában aludt, bedugta a paplanja alá viccbõl. Ez a magyarázat végre megnyugtatta. De a viccbõl is megárt a sok, és ez több annál, hát fogta és kihajította az ágyából azt az izét. Csakhogy - és az elbeszélésnek ezen a pontján a férfit cserben hagyta a társalgási stílus, remegni kezdett, az arca hamuszürkére váltott: ahogy kidobta az ágyból, õ maga is kieesett; ezt a micsodát valahogy rögzítették.
     - Idenézzen! - üvöltötte magán kívül. - Hát nem borzalmas? Látott már ilyen ocsmányságot? Egy hulla, legyen hulla. Hogy a fenébe kerül ez ide? Iszonyatos! És mintha hozzámnõtt volna! - Két kézzel megragadta a lábat, és vadul cibálta, megpróbálta kiszakítani a helyébõl. Miután ez nem sikerült, dühöngve nekiesett az öklével.
     - Ejnye, nyugodjon meg - csillapítottam. - Hagyja csak békén. Én nem bántanám azt a lábat.
     - És ugyan miért nem? - kérdezte harcias hévvel.
     - Mert a maga lába - mondtam. - Hát nem ismeri fel a saját lábát?
     Rám nézett, tekintetében csodálkozás, kétely, rémület és szinte kedélyes bizalmatlanság, tükrözõdött:
     - Doktor úr - szólalt meg. - Ön tréfál! Maga összejátszik a nõvérekkel. Hallja, igazán nem szép egy orvostól, hogy átveri a páciensét!
     - Én nem tréfálok - mondtam. - Ez tényleg a maga lába.
     Látta az arcomon, hogy komolyan beszélek. Szinte megállt benne az ütõ:
     - Szóval azt állítja, hogy ez az én lábam? De doktor úr, ön szerint nem különös, hogy valaki nem ismeri meg a saját lábát?
     - Dehogynem - feleltem. - Nagyon is különös. Sõt, elképzelni se tudom, hogy nem ismeri meg. Talán bizony ön az, aki tréfát ûz belõlünk.
     - Isten a tanúm, hogy én nem, ha kell, megesküszöm rá... Hiszen az csak természetes, hogy az ember ismeri a saját testét, tudja, mi tartozik hozzá, mi nem. Ez a láb viszont, ez az izé - megint összerázkódott az utálattól - ezzel valami nincs rendjén, nem is valódi... egyáltalán nem olyan, mintha a testrészem volna.
     - Hát akkor milyen? - fakadtam ki izgatottan. Ekkorra már legalább annyira meg voltam zavarodva, mint õ.
     - Hogy milyen? - ismételte elgondolkodva. - Megmondjam magának, milyen? A legfertelmesebb a világon. Ugyan, mi köze lenne hozzám egy ilyen micsodának? Egyáltalán, van ennek köze bármihez is...? - elcsuklott a hangja. Ahogy ott feküdt, maga volt a jeges rémület.
     - Idehallgasson - mondtam neki. - Úgy látom, nincs valami jól. Hadd fektessük vissza az ágyba! És, ha megengedi, feltennék magának egy utolsó kérdést. Ha ez a micsoda itt nem az ön lába (a beszelgetés során egy ízben „hamisítványnak" titulálta, és nem fért a fejébe, hogyan képes valaki „elõállítani" az övének ilyen hû „hasonmását"), akkor viszont hová lett az ön igazi bal lába?
     Erre úgy elsápadt, hogy azt hittem, menten elájul.
     - Nem tudom - hebegte. - Fogalmam sincs. Eltûnt. Vége, nincs többé. Örökre elveszett...

Utóirat

     A fenti esettörténet megjelenése óta (A Leg to Stand On, 1984) kaptam egy levelet Dr Michael Kremer neurológustól, amelyben a következõket írja:

     Megkértek rá, hogy vizsgáljak meg egy különös beteget a kardiológián, aki egy atriális fibrilláció folytán keletkezett hatalmas vérrög következtében a fél oldalára lebénult. A páciens éjszakánként minduntalan kiesett az ágyából, amire a kardiológusok nem találtak magyarázattal szolgálni, ezért hozzám fordultak.
     Kérdésemre, mi történik vele éjszaka, a beteg világosan elmagyarázta, hogy valahányszor felébred, egy élettelen, hideg, szõrös lábat talál maga mellett az ágyban, ami érthetetlen és felháborító. Ám amikor a jó karja és az épp lába segítségével megkísérli kilökni onnan az idegen végtagot, a láb az egész testét magával rántja. Az eset kitûnõ példa a bénult végtag érzékelésére, arra azonban, meglepõ módon, sohasem kaptam választ a pácienstõl, vajon ugyanazon az oldalon a saját lába is ott van-e vele az ágyban, annyira lekötötte figyelmét a betolakodó láb.

fordította VAJDA Róza