Sebõk Zoltán:

AZ AMAZONASI INDIÁNOK
HALLGATÁSA


          Vilém Flusser közlése szerint egyes amazonasi indiántörzsek nyelve rendkívüli bonyolult szintaxissal és roppant gazdag szókinccsel rendelkezik. Ráadásul minden fõnév egyúttal személynévként is használatos. Az egyik legfontosabb játékszabály, hogy ha a név viselõje meghal, az illetõ szó - bármilyen szófajhoz tartozzék is - tabuvá válik. Ha például Kõ úr elhalálozik, ezt a szót többé nem szabad kimondani, hanem új kifejezést kell találni a kõ jelölésére. (lásd Vilém Flusser: Zwiegesprache. European Photography, Göttingen, 1996., 180. old.)
          Elképzelni is nehéz, vajon mi történne, ha a mi nyelvünk is így mûködne: azt az állandó figyelmet és szakadatlan találékonyságot, amit az amazonasi indiánok nyelve igényel, mi már bizonyára el sem tudnánk viselni. Mert gondoljuk csak meg, vajon ki merne nyugodt lelkiismerettel olyasmit kijelenteni, hogy "A kovácsok általában nagy és erõs emberek". Mielõtt ilyet mondanánk, fel kellene hívnunk Kovácsnét, hogy a férje túlélte-e a vakbélmûtétet; ellenõriznünk kellene, hogy id. Nagy Gyula ajtót nyit-e, ha csönget nála a postás; be kellene kapcsolnunk rádiókészülékünket, hogy megtudjuk, Erõs Laci olvassa-e még a híreket az Újvidéki Rádióban; ellenõriznünk kellene, hogy mi van Ember Máriával (te jó ég, hol is keressük õt?); s meg kellene érdeklõdnünk a névváltoztatási hivatalban, hogy engedélyezik-e egyáltalán az Általában vezetéknév használatát (ha igen, kit hívnak így, s nem túl erõs dohányos-e az illetõ). Csakhogy érdeklõdni sem lenne ám olyan egyszerû. Ahhoz például, hogy tabumentes jó napot kívánhassunk a névváltoztatási hivatal illetékesének, meg kellene tudnunk, hogy mi a helyzet a Jó és a Nap vezetéknévvel - csakhogy errõl ugyanott tájékozódhatnánk, ahol, már a köszönéssel is gondjaink vannak.
          Illetve, a fenébe is a névváltoztatási hivatallal! Itt van a jó öreg telefonkönyv (a tavalyi budapesti), melyben bizony elgondolkodtató információk találhatók. A szimpla köszönés problematikájánál maradva: ha jól számolom, tizenkét Jó, kétszázötvennyolc Joó (jó-e a Joó?), valamint öt Nap vezetéknevû elõfizetõ szerepel benne, ami már eleve amellett szól, hogy bizony jó napot sem lehet csak úgy hebehurgyán kívángatni. Annál inkább, mert ugyanabban a telefonkönyvben található egy bizonyos Nap Kiadó Bt is. Mi van, ha közben bedöglött, ami ugye, nem ritkaság ebben a szakmában? (Reméljük errõl szó sincs, érdekes viszont, hogy a sikertelen kezdeményezések neve bizonyos értelemben nálunk is tabuvá válik: aki csõdbe jut, nemegyszer más néven kénytelen folytatni a vállalkozását.)
          Mindent egybevetve, úgy képzelem, az amazonasi indiánok kétszer is meggondolják, hogy hangot adjanak-e a kovácsok testmagasságára és erejére vonatozó impressziójuknak. Mire ugyanis minden szó használhatóságát ellenõriznék, szerintem már eleve fel kell hogy vetõdjék bennük egy sereg gnoszeológiai kérdés. Vajon tényleg olyan nagy és erõs a kovácsmester? Valóban minden kovács ilyen? Vonatkozik ez arra a takonypócra is, aki tegnap a lovamat patkolta?
          Nyilván mondanom sem kell, az amazonasi indiánok mindezeket a dilemmákat általában magukban szokták elintézni, hiszen minden hangosan feltett kérdés a tabusértés újabb és újabb veszélyével jár. Hogy példánknál maradjunk, a kovácsmester méretét és erejét illetõen kétféle konklúzióra lehet jutni. Vagy rájön az ember, hogy megnyilatkozása nem, vagy nem egészen fedi a valóságot, s akkor helyesebb, ha nem szól semmit; vagy rádöbben, hogy nyilvánvaló igazságról, netán közhelyrõl van szó, amit mindenki tud - ám akkor meg mi a csudának fecsegni róla?
          Egy szó mint száz, úgy képzelem, az amazonasi indiánok igencsak hallgatag emberek. Állítólag a következetesebb törzseknek voltaképpen nincs is irodalmi hagyománya, illetve szakadatlanul módosul: egy-egy komolyabb járvány vagy csata után oly mértékben megváltozik a szókészletük, hogy nem csak a klasszikusokat kell átírni, hanem a tegnapi szerelmes leveleket is.
          A tudósokat természetesen elsõsorban a lingvisztikai változások dinamikája izgatja. Múlt tavasszal például bolgár-román expedíció indult bizonyos nélkülözhetetlen nyelvészeti dokumentumok, a gyászjelentések felderítésére. Ám bizonyos brazil kutatók ezzel kapcsolatban máris gúnyos megjegyzésekre ragadtatták magukat, kifejtve, hogy ilyen balkáni elõítéletekre nem lehet rendes tudományt építeni: "a gyászjelentés mint olyan - állítja egyikük - par excellence tabusértés" (tudniillik optimális esetben elõfordul benne az elhunyt neve). A bolgár-román expedícióról azóta nem érkezett hír.           Ami a filozófiát illeti, az utazók általában "néma csendrõl", "szellemi pusztaságról" számolnak be. Niel Bengharen holland kutató egykoron megkérdezte egy csodaszép indián leánytól, hogy mi a véleménye arról az Európában igen híres wittgensteini kitételrõl, miszerint: "Amirõl nem lehet beszélni, arról hallgatni kell". Az anekdota szerint a leány "sokatmondóan lesütötte szemét", de nem mondott semmit.
          Az amazonasi indiánok tehát arról sem szívesen beszélnek, hogy hallgatni kell, az okok firtatásáról már nem is szólva. Míg az úgynevezett civilizált világban általában már a csend igenlése is igen harcias és zajos - gondoljunk csak Susan Sontag vagy George Steiner megfelelõ esszéire -, az amazonasi indiánok nem csinálnak doktrínát a kérdésbõl. Anélkül hallgatnak, hogy csendért kiáltanának. Különös népség.

ÉLETRAJZ