Térben-lét
Grunwalsky Ferenc - Ladányi Andrea : Test - Tér
Formálisan tekintve, egy olyan fotókiállításról van szó, amelyhez a kiállítás ideje alatt, a kiállítás terében, egy táncelõadás kapcsolódik, Éjféli Marathon címmel. A közel hatvan perces elõadásra hetente egyszer kerül sor. A befogadói élményt tekintve, a térbeli mûvészetek sajátos szempontú dialógusába kapcsolódhatunk bele. Képiség és szobrászat egy, illetve három dimenzióban. Szoborként megjelenõ test a fotókon, mozduló, táncoló szobor a háromdimenziós térben. Leegyszerûsítve azt is mondhatnánk, hogy mindegyik ugyanazt „mondja” a maga nyelvén, a maga eszközeivel. Csakhogy itt egy olyan valóságos dialógusról van szó (úgy tûnik, a verbális modellálás ebben a vonatkozásban sem megkerülhetõ), amelyben a résztvevõk hajlandók és képesek a Másikat valóban meghallani, és bizonyos értelemben interiorizálni. Azaz, nem a különbözõ térbeli mûvészetek különbségének a mibenléte lesz a fontos, hanem a létezésük mibenléte. S az alapvetõ kapocs itt a térben-való-létezés.
Martin Heidegger A mûvészet és a tér címû írásában a tér létmódjára, és ebbõl kiindulva, értelmezési lehetõõségének módjára kérdez rá. A térben testet öltõ mûvészetekkel kapcsolatban teszi fel kérdéseit arra vonatkozóan, hogy mit mond el a tér mibenlétérõl a „mûvészet és a mûvészi tér birkózása”. A legnyilvánvalóbban térbeli mûvészet, a szobrászat, értelmezhetõ-e úgy, hogy a teret „testesíti meg”? A kérdésfelvetés alapja a Galilei és Newton által meghatározott kozmikus, illetve objektív térfelfogással való szembehelyezkedés, amelyfelfogás tér és ûr közé egyenlõségjelet tesz. E szerint, a fizikai - technikai módon felvázolt tér lenne az „egyetlen igazi tér”, s a mûvészi tér ennek (csak) egy szubjektíve meghatározott változata. Ebben a felfogásban a szobor valóban uralja a teret (ld. posztamens), tehát az õsjelenségként adott tér és a mûvészi alkotás térben való elhelyezkedése, térbelisége között feszültség, „birkózás” alakul ki. Heidegger ezt a „küzdelmet” nem tartja termékenynek, s ezért õ a tér mibenlétével kapcsolatban a nyelvhez fordul segítségért. Etimológiai magyarázatában kiinduló kérdése: „Wovon spricht die Sprache im Wort Raum ?” Az erre adódó elsõ válasz : „Darin spricht das Raumen.” A térnyerés a szabadság jelentését implikálja, egy olyan történésben, amelyben „helyek szabaddá tétele történik meg". E szabaddá tétel a „berendezkedést", az pedig az „engedni - hagyást" feltételezi. E többnyire rejtõzködõ történésben tehát a tér egy másfajta tapasztalata húzódik meg, amely a teret nem ûrként, illetve kizárólag fizikailag, tudományosan leírható objektív jelenségként gondolja el, hanem olyan közegnek, amelyben benne-levõség a lét feltétele. „A berendezkedés a dolgoknak azt a lehetõségét adja, hogy a mindenkori hovájukhoz tartozzanak és, ebbõl kifolyólag, egymáshoz." Ezek a „hovák" azok, amelyek a „helyeket" befogadják, s e „helyek" nem olyasvalamik, amelyekhez „tartoznak" a „dolgok", hanem a dolgok maguk a helyek. A „dolgok" tehát nem „kitöltik" a teret, hanem térben-levésükkel magát a teret határozzák meg. S ezáltal feloldódik dolgok (adott esetben mûvészi alkotások) és tér feszültsége. A tér nem mint ûr, nem mint hiány értelmezõdik, hanem a helyekként létezõ dolgok által konstituált, folyamatos változásban, átalakulásban levõ létezõ. S ez az élmény, e térnek mint nem-ûrnek, nem-hiánynak a megtapasztalása és megtapasztaltatása a térbeli mûvészetek „feladata”. Heidegger írásával nem kisebb horderejû konklúzióhoz juthatunk, minthogy a térben való létezés tapasztalata magának a létezésnek a tapasztalata, s a térben-lét magának a létnek a bizonyítéka.
Ladányi Andrea és Grunwalsky Ferenc közös munkáját látva, az elsõdleges befogadói élményen túljutva szükségesnek éreztem a fentebbi szempontok valamilyen szintű végiggondolását. „...nem tudni hol és kik vagyunk / fekszünk kibelezve, gyolcsba tekerve, hanyatt..." Orbán Ottó, Körtánc című versében, a fotók egyik alapkérdését emeli ki. A tér elbizonytalanítása, a vertikális és a horizontális síkok, mint tájékozódási paraméterek felborítása, valóban a nem tudni hol és kik vagyunk élményt hozza elõtérbe. A rendkívülien törékeny nõi test voltaképpen elveszíti nemiségét, szinte angyali, éteri lénnyé válik. Ezt a jelentés-lehetõséget több fotó is játékba hozza. Egyfelõl a különbözõ fényjátékokkal, másfelõl a már elõbb is említett elbizonytalanításával a horizontális és a vertikális síkoknak. Néhány képen a test mint sugárzó fényforrás jelenik meg. Más fotókon a testre, pontosabban a test egyes részeire esõ szabálytalan alakú, esetleges napfény foltok az angyalszárny, illetve valamifajta transzcendentális érintés, megérintettség lehetõségét idézik meg. Nagyon kevés az olyan fotó, amelyen egy reális tér, konkrét mélységgel és magassággal, érzékelhetõ lenne. Egyetlen sorozaton tűnik egyértelműnek kint és bent, vízszintes és függõleges viszonya. Itt azonban egy ablakkivágásba helyezõdik a test. Ezzel egy olyan kettõs keretet kap, amely eltávolítja, bizonyos értelemben színpadiassá teszi a test jelenlétét. S ez az a néhány kép, amely még a leginkább közelíthetõ a mozgásban lévõ, táncoló testet tematizáló fotók köréhez, bár az teljesen nyilvánvaló, hogy ezen a kiállításon nem táncfotókról van szó. A táncfotók elsõsorban a mozgás lendületének, dinamikájának az állóképben való megragadására törekszenek. E kiállítás fotóin azonban a mozgás, ebben a vonatkozásban legalábbis, nem válik témává. Visszatérve ezekre a bizonyos „kettõs keretű” fotókra, ezek azok tehát, amelyeken a test mozgásban lévõ, teljes testként jelenik meg, eltávolodva attól az éteriségtõl, amely a képek háromnegyed részén meghatározó volt. Igeidõ használatom implikálja, hogy e képek sorozatának van egy erõs narratív szála is, s erre utalnak az utolsó képek is, amelyek szinte fekete - fehérnek tűnnek, olyan erõsen csak a fény és az árnyék kontrasztjára építenek. Ezek a képek a test zuhanását, s a tér szakadék - szerűségét érzékeltetik. E fotók éles kontúrjai és kontrasztjai szemben állnak az õket megelõzõ képek meleg fényeivel, téglavörös színeivel. Az éteri test ezeken az utolsó képeken egyre inkább fizikaivá, anyagszerűvé válik. Ez az anyagszerűség, „fizikai lénnyé válás” egyrészt a zuhanásban, másrészt abban nyilvánul meg, ahogy a testnek nagyon erõs és éles, jól körülhatárolható árnyéka lesz. Ez a zuhanás annál is hangsúlyosabbá válik, mivelhogy megelõzõ fotókon a test mintegy reliefként jelenik meg egy-egy felületen, azaz törékenysége ellenére, mégis szilárdan és határozottan „tartozik valahová". Több esetben három, illetve négy-négy kép szorosabban is egymáshoz kapcsolódik. Ezek azonban megint csak nem egy mozgásfolyamat, vagy mozdulatsor fázisait ábrázoló képek, hanem a test és a tér viszonyának mikro-elemzései. Ezeken a fotókon a test minimális rezdülései, állapotváltozásai folyamatosan átértékelik, illetve újjáalakítják test és tér viszonyát, s ezáltal folyamatos felülbírálásra késztetik a látvány befogadóját is. Ezek a szorosabban egymáshoz kötõdõ képek, közeli felvételek a közelség intimitása, bensõségessége és nyugalma ellenére, valamifajta diszharmóniát sugallnak, s ezt a diszharmonikusságot erõsíti fel az aszimmetrikus elrendezés, illetve, a négyes csoportok esetében, a kézenfekvõen adódó szabályos négyzet-, illetve téglalapforma megtörése, megbontása. Ez a szabálytalanság a test egyszerre archaikus képzeteket keltõ szobor - mivoltát, illetve nemtelen-angyali lényét is keretezi. Az archaikus és a szakrális jelentés konnotációit is csak felerõsíti az a meleg téglavörös szín, amely néhány esetben háttérként megjelenik, ünnepélyes, méltóságot árasztó hangulatával.
A fentebb már említett narratív vonulat, a kiállítás terében megtörténõ táncelõadás dramaturgiáját is szervezi. A Ludwig Múzeum hatalmas belsõ terét meghatározó lépcsõsor szintén dramaturgiai funkciót kap. S ha lehet, még hangsúlyosabbá válik a bejárat felõli korlátjára épített, fehér színű üveglapokból álló második lépcsõsortól, amely azt a különleges hatást eredményezi, mintha a rajta „közlekedõ” táncos valahol ég és föld között lebegne. Az alkalmi posztamenssé váló lépcsõforduló az átmenetileg szoborrá merevedõ testnek ad helyet, s e különösen feszült helyzetben materialitás és valamifajta anyagtalanság egyszerre, s ugyanazon a helyen van jelen. A posztamensen elhelyezkedõ statikus szobor azonban mintha tisztában lenne térbeliségébõl következõ szabadságának lehetõségével, s így posztamensérõl elmozdulva újabb és újabb „helyeket" nyer meg önmaga számára. Ennek az ég és föld között lebegõ, egyszerre anyagi és éteri testnek az ellenpontját jelenti az az öt figura, akik elõször a múzeum emeletén, a boltívek alatt helyezkednek el, s mozgásuk szaggatottsága, merevsége szinte egy ember - gépet mintázó, mobil installációt elevenít meg. Következõ megjelenésükkel már a nézõkkel egy szintben lépnek, pontosabban kúsznak, gurulnak be a térbe, s ezáltal konkrétan, fizikailag is alárendelõdnek a hol szoborrá merevedõ, hol megmozduló, mozgásba átfolyó, posztamensérõl egyre mélyebbre ereszkedõ testnek. Az érintés, az érintettség ebben a szituációban mint egy másfajta létmóddal való beszennyezés, beszennyezettség jelenik meg, amely deformációt, torzulást okoz. Így az éteri test földre érése, az anyagiság és a gravitáció élményének megtapasztalása a létezés egy teljesen más minõségének, módjának lehetõségét tárja fel. Azonban ez is, az is létezés, térben-levés. S hogy e létformák, létmódok különbözõségük ellenére sem elválaszthatók egymástól, az a koreográfiában is megjelenik, ahogy a földi kötöttségeket és „földhözragadtságot” megtapasztaló test, a térben egyedül maradva, folyamatos mozgásában a fotók egy - egy mozzanatát mozgósítja, s az ottani, nem a mozdulatra koncentráló képi élmény három dimenzióban megvalósuló tánccá válik. A táncelõadás dramaturgiája önmagába zárul, tehát a földi, anyagi térben-lét megtapasztalásával lép vissza az ég és föld között lebegõ lépcsõsorra, tehát van visszavezetõ út is. Ez a körbezárulás tulajdonképpen analóg a kiállítás befogadásának struktúrájával, mert akkor, ha egyvégtében úgymond végigjártuk a bejárattól és az elsõ képtõl a fotók sorát, szükségszerű, hogy elhagyva a kiállító teret visszajussunk oda, ahol a képek „kezdõdnek”, tehát a körkörösség, körbezárulás élménye a múzeumlátogatás szintjén is kialakul.
Dolgozatomban e komplex produkció két megközelítési lehetõségének összeegyeztetése révén kívántam egy lehetséges olvasatot adni. Az alapvetõ kérdés, amit a fotók, a táncelõadás, s a mindezek nyomán kialakuló befogadói élmény felvet, hogy mi, hogyan, milyen módon létezik a térben. Ez a térben-levés magának a térnek a mibenlétét is problematizálja. Tovább bonyolítja a kérdést a fotók ab ovo egydimenziós mivolta, a fotókon megjelenõ térélmény, valamint a fotókon szereplõ test háromdimenziós jelenléte a táncelõadásban. A másodlagos szempont kiindulási alapja az a narratív vonulat volt, amely, bizonyos értelemben, meghatározta a kiállítás és az elõadás dramaturgiáját, struktúráját is, magában hordva egy metamorfózis - történetnek a lehetõségét is.Vinczellér Katalin
------------------------------------------------------------------------------------------------
Felhasznált kiadás :
Martin Heidegger : A mûvészet és a tér
in : M. H.: Költemények
Budapest, Societas Philosophia Classica, 1995
VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ