„Képtelen” képzõmûvészet
Avagy hogyan viszonyulnak a könyvkiadók a szemnek szánt mûélvezethez
Legutóbb Beke László Dadaizmus antológiájának (Balassi, 1998) ürügyén tettem szóvá, hogy mennyire fukaron bánik a képanyaggal, mennyire hiányoznak belõle a dada nonkonformizmusának ikonikus példái. A probléma nem mai keletû, de egyre kifejezettebb. Fõként azóta, amióta örvendetesen megerõsödött a hazai könyvkiadók vonzódása a képzõmûvészeti, azon belül is a korszerû, jelenkori produkció témái iránt.
Jegyzetem is erre az újabb, rendszerváltás utáni periódusra kíván reflektálni, amelynek könyvkiadása — a kezdeti „adósságtörlesztõ" lendületvételt követõen — ma már szinte szinkronban követi az éppen zajló mûvészeti eseményeket, a legkülönbözõbb irányultságú és szellemiségû mûvészettörténészeknek nyújtva publikálási lehetõséget. Ez utóbbi pedig az oly szükséges és egészséges véleményütköztetések egyik alapfeltétele.
A hatvanas és hetvenes években a londoni Thames and Hudson, illetve a kölni DuMont Schauberg kiadó modern(ista) képzõmûvészettel foglalkozó sorozatai ontották magukból a legfrissebb törekvéseket és a századelõ progresszióját egyaránt affirmatíve tárgyaló mûvek ösztönzõ légkörét. Lényegében az õ koncepciójukat tartotta követendõnek a késõbbiekben San Franciscóban alakult Contemporary Arts Press. A Thames and Hudson szép, elegáns fekete fedõlappal ékeskedõ kötetei szinte hemzsegtek a szöveget kísérõ képi információktól, s mindmáig valahogy õket tekintem az alapvetõ mûvészettörténeti tájékoztatás mintapéldáinak, bár tisztában vagyok vele, hogy szerkezetileg nem mindegyik szakmai mû idomítható ehhez a kaptafához. A nyugati könyvkiadás oly szerteágazó strukturáltságát vizsgálva az is szembeötlõ, hogy az inkább filozofikus hangvételû mûvészettörténeti eszmefuttatásokat tálalja „szárazon", vagyis illusztráció nélkül. Ilyen kiadvány például Herbert Read–nek a Faber and Fabernél megjelent The Philosophy of Modern Art (1964) címû könyve, avagy Gregory Battcock úgyszintén általános kérdéseket érintõ Idea Art (Dutton, New York, 1973) címû mûve. De, azonnal hozzáteszem: ugyanez a piac szép kivitelezésû albumok vagy monográfiák formájában kínálja a legújabb, piacilag úgyszintén kurrens alkotói felhozatalt.
A több száz éves modern nyugati könyvkiadás — könyvkultúra — körsugaras strukturáltsága a magyarországi kiadói gyakorlatban jobbára csíráiban, látszatszerûen van jelen. Elsõsorban annak köszönhetõen, hogy egyes külföldi kiadók — például a Taschen — igényes népszerûsítõ publikációi magyarra mutálva jelennek meg a boltokban. A magyar könyvkiadásnak a hazai képzõmûvészettel szembeni felelõssége hatványozottan nagyobb, mint mondjuk az általános mûveltséghez tartozó klasszikus alkotások tekintetében, hiszen ez utóbbiak jelentõs számú forrásmunkában, iskolai vagy egyéb, a szélesebb tájékoztatást szolgáló népszerûsítõ–didaktikai mûben vannak jelen; immár beágyazódtak az általános — divatos kifejezéssel élve: globális — kultúrába. Viszont a jelenkor mûvészetének értékeit a társadalom szélesebb horizontján is közkinccsé tenni kizárólag szöveges formában a lehetetlennel egyenlõ, még akkor is, ha a kérdéses kategóriába tartozó olvasmányok java része a számbelileg korlátozott szakmai érdeklõdést hivatott kielégíteni. Egy mûalkotás elemzését puszta szövegként is el lehet ugyan végezni, ám ez azzal fenyeget, hogy az opus materiális tükröztetése a továbbiakban csupasz fantáziánkra hagyatkozik, fõleg akkor, ha kortárs mûvekrõl van szó.
Most nézzünk néhány konkrét példát, méghozzá a „nulláról" indulva a csúcs felé. Egyetlen képmelléklet sem jutott Hegyi Lóránd Avantgarde és transzavantgarde (Magvetõ, 1986) címû egyidejûleg korszakzáró és korszaknyitó kötetébe, s ugyanerre a sorsra jutott Sík Csaba Az értelem bilincsei (Gondolat, 1987) címû mûve, holott olyan „hálás" szerzõk sorakoznak benne, mint Brâncusi, Tatlin, Moore, Bacon, illetve Kemény, Hajdu, Vasarely, Vilt, Schaár vagy Hencze. Nem beszélve Beke Lászlónak a korszerû magyar mûvészet vonatkozásában gyökeresen új területekkel foglalkozó Mûvészet/elmélet, illetve Médium/elmélet (Balassi–BAE Tartóshullám–Intermedia, 1994; 1997) címû munkáiról. Hegyi Lóránd valamivel jobban járt Új szenzibilitás (Magvetõ, 1983) és Utak az avantgárdból (Jelenkor, é.n.) címû köteteivel. Az elsõben 13 fekete–fehér, az utóbbiban pedig 16 színes illusztráció található. Ebbe a köztesnek nevezhetõ kategóriába tartozik Forgács Éva Bauhaus (Jelenkor, 1991) címû kismonográfiája a maga 12 fekete–fehér táblaképével, míg Hegyi Lóránd Alexandriája (Jelenkor, 1995) egy egész ívnyi, vagyis 31 mûmellékletével már egy sokkal optimálisabb kategória felé közelít. Ezt az irigylésre méltó csoportot képviseli többek között Perneczky Géza, hiszen Picasso — Picasso után (Corvina, 1989) címû tanulmányában 8 színes és 65 fekete–fehér kép látható. Az Új Mûvészet Kiadó dicséretére legyen mondva, hogy nem fukarkodik az illusztrációkkal. Passuth Krisztina Tranzit (1996), valamint Sturcz János Janus félúton (1999) címû mûvében 68 fekete–fehér, illetve — az utóbbi esetében — 118 javarészt színes táblakép található, s ezekkel a technikai–grafikai jellemzõkkel a vezetõ kategóriában foglalnak helyet (természetesen, ha eltekintünk a képzõmûvészeti albumoktól).
Az igazi az lenne, ha valamennyi képzõmûvészeti kötet a mû és a téma súlyával arányosan lenne illusztrálva. A fenti felsorolást végigfutva azonban más képét kapjuk az uralkodó állapotoknak. Ez egy felemás, kiegyensúlyozottnak cseppet sem nevezhetõ szituáció. Ismét csak azt kell mondanom, hogy vétek lenne elhanyagolni a kortárs produkció „látható" bemutatását, különösen a hazaiét, amelynek igenis megvannak a szakmai bennfentesei. Mert hát jólesik kézbe venni egy gazdagon illusztrált Picasso–könyvet — még akkor is, ha egy ilyen szerzõ esetében jószerivel elég a képek forrására utalni, hiszen felkutatásuknak megvannak a bejáródott civilizációs módozatai —, ám ugyanakkor lehangoló felnyitni Beke László idézett mûveit, melyekben egyetlen kép sem szerénykedik. Holott nyilvánvaló, hogy egy Erdély–, Szentjóby– vagy Hajas–mûhöz koránt sem oly könnyû hozzáférni, mint adott esetben egy Picassóhoz.
Írásom célja, hogy felhívja a figyelmet erre az eszményinek cseppet sem mondható állapotra, vagyis — pontosabban — a „képhez" való mostoha viszonyulás árnyoldalára. Azt szokás mondani, hogy korunk a kép erõteljes térhódításának kora. A magyar könyvkiadás meghatározott szegmenseiben ez a felismerés még mindig nem történt meg.
VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ