INSPIRÁLT TÁNCOK

- fiatal koreográfusok estje

 

A Mûhely Alapítvány és a Trafó - mint a Kortárs Mûvészetek Háza - mecénásai a kortárs tánccsoportoknak. Rendszeresen felhívásokat intéznek a fiatal táncosokhoz és koreográfusokhoz: új darabok tervének elkészítésére biztatva õket, majd lehetõséget adnak a legjobbak elõadásához. Vagyis maguk "ihletik" azokat a darabokat, melyek (az átörökölt) Inspiráció összefoglaló néven láthatók a Liliom utcában. Létrejött egy mûalkotás(csoport), amely nemcsak az alkotó(k)ról és az alkotás(ok)ról, hanem a mecénásokról is szól.
      A májusi Inspiráció esteken három nagyon eltérõ tánctechnikával dolgozó csoport darabjai voltak láthatók a Trafó színpadán. A László Mónika koreografálta Kövek (Graham nyelvlecke haladóknak), a Magusin Anna (Bozsik Yvette társulatának tagja) rendezte Tempo Impossibile és az Inspiráció 98 versenyének legjobb koreográfiájáért járó díj nyertese: az OFF Táncszínházi Társulat Kérész címû darabja.
      Az est folyamán elõször egy mostanában ritkán látható lírai, meditatív ihletettségû darabot láthattak a nézõk, majd egy inkább drámai eszközöket felhasználó elõadást. Érdekes párhuzam volt a két darab között, hogy mindkét együttes az Arvo Part együttes zenéjét használta fel a koreográfiák audiális részeként, így a közönség ízelítõt kaphatott a "táncvariációk egy zenei témára" megvalósulásából is.
      Az utolsó darabot csak azért merem epikusnak nevezni, mert létezik a posztmodernnek hívott elbeszélés-technika, mely szerint nincsenek már nagy, kerek, "egész" történetek, ezért a keletkezõ szövegek sok kicsi elbeszélésbõl állnak (vagy nem) össze. (Meg a világ is.)
      Mintha a Kérész címû darab táncosai is hasonlóan töredezett, felaprózódott, rövid jelenetek kavalkádjára épülõ koreográfiát adtak volna elõ zárásképpen.

 

I. Kövek, avagy A tánc retorikájának néhány alakzata - pasztellben

Négy lány: a négy évszak, a négy égtáj, a négy elem.
      Négy suhanó alak, amint folyamatosan változó geometriai alakzatokba rendezõdik: körbõl rombuszba, négyzetbõl kereszt formába. Magasan a föld fölött táncolnak, alig érinti lábuk a talajt. Közös mozgásuk szabályos vonala égitestek útjának ritmusát idézi.
      Így együtt mozdulva nemtelenekké tisztult tündérek tánca ez. Eligazodási pontok, "sar(o)kkövek" között járják harmonikus, közös táncukat. Néha együtt lejt a tél a nyárral, vagy északkeletire fordul a délnyugati szél. Nem lehet mindig pontosan meghatározni milyen évszak van, elég, ha egy téli napon kicsit melegebb lesz és érezni kezdjük a tavasz illatait. Egyszerre lehet jelenünk mind a négy évszak. A sarkkövek végtelennyi sarokponttá osztódtak. Sûrûn egymás mellé kerülve a sarokpontokból csak pontok maradnak és egy kör alakú teret határolnak el a végtelenbõl. Ez lehet a tánc, a mûvészet tere.

 

 

II. Tempo Impossibile avagy Gyöngyök a magasból

Elképesztõen nehéz egy nõ és egy férfi kettõsére koreografálni, anélkül, hogy ne kelljen hõ szerelmet vagy féltékeny szenvedélyt táncolniuk. Ezt elkerülendõ a jelmeztervezõ plasztik azaz átlátszó ruhás és iskolatáskás gyerekek jelmezébe öltöztette a szereplõket, kivédve ezzel a kényszermegoldásokat. A darab koncepciója ennek fényében tehát az az állítás, hogyha gyerek - legyenek bár eltérõ nemûek - találkoznak, képesek felülemelkedni a sztereotípiákon.
      A darab pantomimes mozdulatok soraira építve indítja iskolába a copfos kislányt és a szimpatikus kisfiút. Az Arvo Part sokkoló hegedûfutamai és a mozgás darabossága már a kezdet kezdetén sem árasztanak derût.
      Hatásos, sõt impozáns koreográfiai bravúrral filmszerûvé rendezett az elõadás: az egész egy nagy vászon elõtt játszódik, amelyre egyszerû, telített színeket vetítenek: vöröset, majd tengerkéket. A "leblende" vagyis az elsötétítések használata snittekre bontja a darabot, míg a pantomim mozgások darabossága megnyújtja a jelenetek idejének valós hosszát.
      A darabnak van egy harmadik szereplõje is: egy a magasból alászálló, szintén átlátszó, mûanyag varázsszõnyeg, amirõl vízcseppekként szaladnak alá furcsa, megfoghatatlannak tûnõ gömböcskék. A szereplõk ezeket sokáig észre sem veszik, láthatóan csak saját mozgásuk lehetõségeire képesek figyelni: vagyis próbálnak eligazodni a világ és önmaguk lehetõségei közti légüres térben.
      Majd hiába jutnak el a felismerésig, hogy a varázsgömbökkel és egymással kellene kezdeniük valamit, semmilyen lehetõséget nem képesek teremteni ezen tudásuk gyümölcsöztetésére. És hiába nyújtják a gömböcskéket távoli kezükbõl tehetetlenül a nézõtérre szorult befogadók felé is, a pragmatikus oldal sem fogékony a romantikusan depresszív zárómozdulatokra.

 

 

III. Kérész, avagy 3 + 2

A koreográfus (Fejes Ádám) a darab jellegét a kiválasztott "zene" megnevezése helyett megadott szóval maga határozta meg: montázs.
      A fantasztikus perceket tartalmazó elõadás alapvetõ hibája, hogy nem tudja kihasználni a három nõ és két férfi formációban rejlõ lehetõségeket. Mind a koreográfiát, mind a szereplõk viszonyrendszerét leginkább kaotikusnak tudnám nevezni, de talán pontosabb az alulkomponált jelzõ. Nincsenek a darabban történetek, drámák, de nincsenek szerepek, tehát nincsenek egyéniségek sem, és mintha csoport sem lenne. De leginkább talán az önreflexivitás hiányzik a darabból.
      A JELmezek is pontosan JELzik a zavart. A lányokon gyönyörû hastáncosnõ ruha van, a fiúkon szintén különleges, de a lányokéhoz semmilyen asszociációs módon nem kapcsolható, vizuálisan össze nem illõ mez van.

      Az elõadás során a fiúk abba a helyzetbe kerülnek, amikor is hirtelen többen lesznek a fókák, a lányok, mint õk maguk, az eszkimók. És mivel a lányoknak alapvetõen a "keleties-törökös-indiaias" háttér szerep jut a darab koreográfiájában, (vagyis egy-két jelenettõl eltekintve mellékszereplõi a darabnak), fel sem merülhet annak a lehetõsége, hogy inkább (csak most az egyszer) õk lehetnének az eszkimók. A darab érdekében.

Péczely Dóra Zsófia

 

 

VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ