Fotoszíntest
A Ludwig Múzeum bejárata fölött megaplakát hirdeti a Test / Tér kiállítást, mely címet megpillantva a látogató elsõ pillantásra nem is fotókiállításra gondol. Persze nem is csak fotókiállításról van itt szó, hanem... Hanem mirõl is? Két mûvész, Grunwalsky Ferenc film- (rendezõ, operatõr) és fotómûvész valamint és Ladányi Andrea tánc- és mozgásmûvész közös munkájának eredménye látható ezen a kiállításon, mely vizuális, kinetikus, audiális és verbális médiumok összhangjának megteremtésére törekszik, ugyanakkor nem zárkózik el a disszonáns hatások létrehozásától sem. Mert kép (fotó video), tánc (képeken és élõben is: Ladányi Andrea péntekenkénti elõadása során, a kiállítás terében), zene és vers (Orbán Ottó) találkoznak össze ezen a bemutatón - s mindez a test köré, a testben, a testtel, a tér köré, a térben, a térrel.
A test témájával - amikor és amióta a feminista elmélet felerõsítette a Freud által kezdeményezett, Lacan és Foucault (meg persze aztán többen mások) folytatta diskurzust a testrõl -, nem könnyû foglalkozni manapság, és nem is kockázatmentes: hogyan lehet elkerülni az érdeklõdésre számot tartó téma meg- és újra fogalmazását úgy, hogy ne essen a divathullám áldozatául és sajátosat, különlegeset sikerüljön elmondania? Hogyan sikerül az eltûnõben a maradót, az idõhöz kötöttben az idõtõl menteset megmutatnia? Ebben a gondolatkörben szeretném elhelyezni Grunwalsky Ferenc Test/ Tér fotókiállítását.
Az ókori görög nyelv elképzelésében a tér nemcsak a kiterjedés (extensio) és a mai értelemben elgondolt hely (toposz), sõt elsõ sorban nem onnan elgondolt, hanem a tér az ott lévõ (test) által betöltött teret (chóra) jelentette. Ilyen értelemben test és tér még szorosabb, még elválaszthatatlanabb kapcsolatát feltételezte. A tér a testen, a test által, a testben érzékelhetõ, a test pedig a tér hordozója, de a tér extensiójának lehetõsége és megnyilvánulási módja is. Ezt a szoros összekapcsolódást, áttetszést és elválaszthatatlanságot célozza meg felmutatni, egyben egy 'átírással', 'átfordítással' is Grunwalsky Ferenc és Ladányi Andrea együttes munkája. A maguk elé állította feladat többszörösen is átfordítás: egy sík mûfaj, a fotó kísérli meg a tér bemutatását, s egy mozgó, a pillanatban és a pillanatnak élõ mûfaj, a tánc pillanatnyiságának, efemerségének rögzítését, idõbeli kiterjesztését úgy, hogy mindennek nem a nehézsége és bonyolultsága látszódjék, hanem nyelvi, mûvészi mûfaji játékká alakuljon át.
Grunwalsky képei parafrázisként és átírásként is nézhetõk és olvashatók. Fotóin az érzékelhetõ, de mégsem látható test jelenik meg: a fragmentalitás, a torzítás, a megcsonkítás jutnak szerephez, melyek éles kontrasztot képeznek a fotók technikájával. A színek, a fény-árnyék hatások és maguknak a fotóknak a "szépsége" ellenpontozza a kiszolgáltatott, magányos, hangsúlyozottan androgünné tett testet és a test környezetét: a (testként felfogott) tér terét. Ez a tér többféle asszociációt is elõhív: Tarkovszkij Sztalker-beli tájáét, a paleolit-neolit kori barlangok hangulatát, néha egy kora-középkori templomét vagy egy jelenkori puszta romépületét. A (térként felfogott) test összehúzódásának kiterjeszthetõségének, egyszóval ki- és elmozdulásainak hangsúlyai teremtik meg a tér hangsúlyeltolódásait is. Így kikerülhetetlen, hogy a XIX. századi tánc / kép hagyomány átírására és parafrázisára gondoljunk. Degas légies, könnyed, szinte testetlen táncosnõinek, és a teátrális háttérnek a XX. század végi és egyben ezredvégi parafrázisát (is) láthatjuk Grunwalsky Ferenc fotóin és fotóiban. Groteszk átírással ás átirattal van dolgunk: a XIX. századi festmények megõrizte pillanat légiessége és szépsége a XX. századi fotókon a földközeliségbe, és az attól való elszakadás képtelenségébe vált át, a fájdalom, a gyötrelem és a kiszolgáltatottság pedig nem nemesedik meg. Ami közös: a csend és a képek teremtette fények és színek szuggesztív és szubverzív ereje.
A testnek ez a szinte golgotaiként ábrázolt, lecsupaszítottsága, melyet az egyszerû ruházatként szolgáló fedõanyagok (átlátszó fólia, géz, gyolcs) még fokoznak és kiemelnek, gondolatban szembeállítódik a hétköznapiság szintjén megjelenõ esztétizált testek látványával. A divat által diktált, testépítéssel, a (mû)egészség, boldogság, felszabadultság, 'engedd el magad' ízléssel szemben olvashatjuk ezeket a testfotókat. A meztelen test, amelyen nincs többé (ál)ruha, önmaga odavetettségében, odahajítottságában jelenik meg. És éppen ezzel kerüli ki a test - mint téma - elsekélyesítését és hétköznapi toposzainak felmondását vagy elismétlését. Visszanyúl egy hagyományhoz - amennyiben az egyszerûséget és a minimalizmust tradíciónak tekintjük -, és szembeállítja a téma kortárs, divatos és divat diktálta megjelenülésének kódjaival.
Mintha valóban a heideggeri világba vetettség (Geworfenheit) egyfajta képi megfogalmazását láthatnánk az egyes címek nélküli fotósorozaton, mely ezzel is kifejezi egy/ségét: ez a test, Ladányi Andrea teste, nemcsak ezt az egy testet jelenti, hanem bárki testét és bármilyen testet, hisz a belevetettség mindannyiunk létállapota. A ruhák lehetnek különbözõek, hordozhatják az eltérést, de a ruhátlan meztelenség az ugyanazságot, az egyediségben a hasonlóságot mutatja fel. Ez az elgondolás a halállal szoros kapcsolatban van, fõleg a középkori gondolkodásból bukkan elõ, s így összhangba kerül a kietlen, lecsupaszított tér-tájjal, és a mozdulatok néhol haláltáncra emlékeztetõ jellegével is. Ez a második ezredvégi dance macabre diszpozíció nemcsak a videófelvételek és az elõadás során van jelen, hanem a fotókon is átsejlik: a végtagok hangsúlya a testtel szemben, a homokon vagy durva anyagon mozduló és hempergõ test remegései vagy éppen pillanatnyi megmerevedése és újra kimozdulásai is megerõsíteni látszanak mindezt. A fotókon megjelenõ test(részek) mindig hiányban és kiegészítésre várón jelennek meg a fotós lencséjén keresztül: egy-egy testrészre esik a fény vagy az árnyék. A kézfej és a lábfej groteszkké váló elmozdulásai mellett, a vállrészetek, kulcscsont és nyak, a comb- és karhajlatok plasztikus szoborszerû látványa tárul elõ. Ezek a részek is többször szinte a felismerhetetlenségig beburkolva a fényekbe, árnyékokba és színekbe, hogy csak a tudat és az elõzõ ismeretek tudják kiegészíteni a képen lévõ testet, ezzel játékba hozva és részvételre felszólítva a képek nézõjét.
A testnek ez a fajta megjelenítése minden fragmentalitása ellenére erõt és energiát sugároz még a legnagyobb kiszolgáltatottság pillanataiban is: a földhöz, a falhoz, a mennyezethez (!), az önmagához simuló test él a fotókon is, nemcsak a videofelvételeken és az elõadásokon. A saját néma nyelvén kimondja emberi test mivoltát, és képes az általános testet sajátossá tenni: emberivé. Mert nem akármilyen, a világban bárhol teret betöltõ testrõl van szó, hanem hús-vér emberi testrõl, az önmagát a képpé válásnak, a voyeur pillantásnak is kitevõ, mozgó, érzõ emberi testrõl. És ez azért is érdekes, mert az arc, amelyet a legkifejezõbbnek és a leginkább sajátosságot hordozónak tartunk, többnyire nem, vagy csupán a háttérben vagy félárnyékban jelenik meg, s így a test többi részének kell azt is képviselnie, ekként magára vállalni az egyéni vonások, rezdülések, gondolatátsuhanások kifejezését.
Ugyanakkor ez az emberi test meg tudja jeleníteni a 'világ testét' is, minden létezõjét és a térben és önmaga terében helyet foglalóját, ahogy azt az Orbán Ottó vers sorai mondják: „nézd most pók most lepke most polip ... nézd most üres zsák". A mozgás, a mozdulatok (illúziójának) csodáját is megmutatják Grunwalsky Ferenc képei, lencséjével megismételve Yeats kérdését: "Ó zenén ringó test tündökletig: / Látjuk-e, Tánc s Táncos - melyik melyik?1"
A táncoló test szabadsága és korlátozottsága egyként megjelenik a térben, és a képek által létrehozott térben is, hisz a fotók világa megteremti a maga mikro-terét is, egy sajátos világot. A mozgó test kitölti a rendelkezésére álló zárt teret, de nem lép túl rajta: nem lépi át a küszöböt, az ablakkeretet: elmerészkedik a zárt tér határáig, de nem lép ki a szabad ég alá, mintha az el- vagy bezárva lenne elõtte. Mintha egyedüllétre lenne ítélve: és ez az egyedüllét megfosztottságot is jelentene. Az emberek- és tárgyak-nélküliség így teszi fel a kérdést: Mit tud önmagában, lecsupaszítva, mindentõl megfosztva tenni az emberi test? Mit tesz csupán megmutatkozásában? Képes-e jelenteni valamit? És ha igen, akkor m(i minden)t? Grunwalsky Ferenc fotói ezeket a kérdéseket járják körül.
Különös, hogy bár szinte meztelen test fotóiról, képeirõl van szó, az erotizálást elkerülik, sõt mintha az erotikussá válást hangsúlyosan visszautasítanák ezek a fotók, illetve a sorozat koncepciója. Úgy tûnik, hogy ez a mindennapokat elárasztó erotika ellen fogalmazódik meg, melyeket reklámfotókon, videoklippekben vagy a ruhák, a viselet divatjában láthatunk, s ugyanúgy ellenolvasatot hoz létre, ahogy azt - a már említett - üres esztétizálás elleni értelmezésében is teszi. Az egyszerû gyolcs-fedte test az emberre, az emberi szenvedésre, kiszolgáltatottságra, de az ebben lévõ lehetõségekre is ráirányítja a figyelmet: a lemeztelenedés és lemeztelenítés õszinteségében mintegy új kezdetet kijelölve. Ugyanakkor ezzel formailag és megoldásában például mind az akt fotó hagyományától, mind Robert Mapplethorpe erotikus fotóinak irányától is elhatárolja és elválasztja magát, s valóban a plaszticitás, a szoborszerûség megfogalmazására törekszik.
Ha a tér hely, akkor helyzet is, a térben elhelyezkedõ testek pedig (oda)helyezettek, valamilyen módon pozícionáltak. Grunwalsky Ferenc testfotóinak esetében a pozícionáltság többszörösen térbetöltõ és ûrteremtõ. A fotókon a hétköznapiság helyzetébõl kimozdított test képes betölteni, de kiüresíteni is a nézõ gondolatainak terét, és saját (test)helyzetével szembesíteni; viszonyát önmagához és a világhoz a test/tér vonatkozási rendszerben kényszeríti megfogalmazásra.Máthé Andrea
------------------------------------------------------------------------------------------------
1 W. B. Yeats: Iskolások között, Tandori Dezsõ fordításában In: Enigma, 11-12.
VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ