Seholsincs Mindenhol
Egy térkép rajzolatai

Kaján Tibor kiállításáról
Eckermann Kávéház, 1999. május-június

     Jó lenne mindig Iróniában lenni. És ez nem is tûnik nehéznek: Irónia mindig ott van, ahol éppen vagyunk. És mégsem könnyû ott lenni: mert elõfordul, hogy nehéz észre venni, hogy ott vagyunk. Kaján Tibornak jó; õ mindig ott tud lenni; Iróniából tud kitekinteni, Iróniát meg tudja rajzolni, körülhatárolni, virtuális koordinátáit nagyon is valóságossá tudja változtatni. Grafikáinak központi rajza Irónia térképe.
     Ez a térkép ábrázolta szigetország tehát mindenhol megtalálható ("minden ember különálló kis sziget, a szárazföld egy darabja"), és mégsincs sehol. Bátran bekerülhetne - vagy tán benne is van? - Borges Cyclopaediájába, és határos lehetne akár Tlönnel, akár Uqbarral. A szerzõ megadja Irónia vázlatosan pontos és pontosan vázlatos térképét, így könnyítvén meg az odalátogatók dolgát, és igazítván el õket. Térképében az az egyszerre fantasztikus és valóságos, hogy ki tudja kerülni az idõkoordinátákat, s így idõtlen idõktõl és idõtlen idõkig érvényes térképet rajzol meg. Másik sajátossága, hogy olyan szoros kapcsolatban van az egyes térbeli koordinátákkal, hogy bármikor bárhova odahelyezhetõ, bármikor bárhol tájékozódni lehet vele, mert mindenhová illeszkedik, s amikor ott járunk (és ott járunk) mindig terra cognita és terra incognita területén is vagyunk. Valószínûleg egy prosperói varázsszellemû csodapálca kellett a megrajzolásához.
     Irónia hely- és vízrajzának feltérképezése különös fontosságot kap mind a szerzõi intenció, mind a befogadói koordinátaelnyerés szempontjából. Mert valamiképpen mégiscsak meg kell közelíteni ezt a kincses szigetet, ha nyilvánvaló rejtélyekre akarunk bukkanni, ha kedvünk támad Irónia nyelvét megtanulni, melynek elsajátítása minden nyelvet elgondolhatóvá, és minden nyelven gondolkodóvá tehet. Ezért szükséges a hagyományos és újnak kikiáltott nyelvtanulási módszerekkel való szakítás, és egyszerûen a meglévõ nyelven kell mozdítani egy kicsit: kibillenteni, megbillenteni vagy összerázni, megforgatni, hogy lehessen másképp nézni, látni és megszólaltatni. Vagy lehet, hogy csupán vissza kell emlékezni, mert hogy valaha egyszer (vagy többször) már láttunk így? Útba igazításként a szerzõ ajánlatát érdemes elfogadnunk, mely mindenki számára megközelíthetõvé teszi Iróniát úgy, hogy feltár és kiállít egy (föld)rajzi és nyelvi térképet errõl a különösen ismerõs országról, mely egyszerre titokzatos és átlátható világ.
     Elõször át kell jutnunk az országot körülvevõ vizeken, a Dilettáns-tengeren például, melyen áthajózva a Non Sense öböl felõl tudunk szárazföldre lépni, de közelíthetünk a Plágium csatorna felõl is, mindenképpen fontos, hogy az aktuális szél és az Asszociáció óceán jótékony áramlatai segítségünkre legyenek. Közben iránytûnket pontosan be kell állítani, és állandóan figyelni az adott sértõdési fokokat illetõen. Ez a miheztartásfok Irónia standard mértékegysége. Maga a szigetvilág flórája és faunája is tartogat meglepetéseket, úgyhogy mindenképpen érdemes a beljebb hatolást megtenni. Dél felõl haladva Észak irányába Paródia, Morbid, Burleszk helységek érintésével juthatunk a fõvárosba, mely az ország nevét viseli; ha idõnk és kalandvágyunk engedi, kitérõt tehetünk Poén és Gag felé is. Az országot a Humor folyó szeli át, melynek mindkét oldalán izgalmas és látványos területek találhatók: Melankólia, Retrográd és Travesztia, vagy a túloldalon Blaszfémia, Szatíra, Depresszió, valójában mind jól ismert területek, mégis tartogatnak meglepetést: ez a fajta elrendezettség, mely szinte a természet adta lehetõségeket tárja elénk, Irónia nyelvéhez propedeutikául szolgálnak. Ha valóban el akarjuk mélyíteni tudásunkat Iróniából, fontos, hogy a Groteszk hegységbe is behatoljunk, melynek lábainál a Humor noire nevû országrész fekszik. Mindezeket a tereket bejárva, szellemi zarándokutunk végén megszólaltathatjuk a saját, senkiéhez nem hasonlító, mégis mindenki által értett irónia nyelvünket: ahogyan azt Kaján Tibor is teszi. Tény persze, hogy - mint minden nyelvet -, iróniát is különbözõ szinteken lehet beszélni és érteni, s akadhatnak olyanok is, akik képtelenek az elsajátítására, és csak kevesen vannak, akik egészen felsõ fokon beszélik, mint Kaján Tibor. Ráadásul egy vizuális nyelven, és nem verbálison, ahogy azt például Parti Nagy, Esterházy, Kukorelly vagy Thomas Bernhard, Jerofejev (és még néhányan) teszik.
     Mert az irónia / Irónia a vis ingeniit - a szellem erejét - mutatja meg, anélkül, hogy erõlködne, sõt könnyedsége, magától értetõdõsége, nyilvánvalósága meglepetésszerûen teszi érzékelhetõvé. Iróniában lét mindig perspektívaváltás, fõleg ez jelenti azt, hogy ismerõs és ismeretlen területen egyszerre vagyunk: ezt a nézõpontváltást egy heurisztikus felismerés hozza mozgásba. Mert mi más történik itt, mint amikor például szemlélve Irónia Madáchát - amint nõalakot formáló bajuszbiggyesztésére esik tekintetünk - hirtelen Az ember tragédiájának mélyszerkezetbe hatoló értelmezését pillantjuk meg? Vagy Schopenhauer ökölbe szorított teste, amint a világot mint akaratot és képzetet rajzolja ki? Vagy Schubert a kezében tartott tortaformaként megcsonkított bakelit lemezzel, mint Befejezetlen szimfóniával? A rajzokat nézve egy hirtelen, heurisztikusan feltörõ felismerésben eltörlõdnek felhalmozott, stabilnak látszó ismereteink, és akár akarjuk, akár nem, felfedi magát valami más, valami régtõl ismerõs és mégis revelatívan új. Valami olyan, amit már tudtunk, csak mégsem vetettünk eladdig számot vele. Vagy valami, ami néma tudásunk részét képezte, és nem is tudtuk, hogy a miénk. Valami, ami trivialitásként megmutatkozásában válik nagyszerûvé. De persze tévútra vinne, ha a rajzok vizuális nyelvét verbalizálni akarnánk. E rajzokban és iróniájukban épp az a jó, hogy lefordíthatatlan, hogy kimondhatatlan. Magyarázkodással itt csak rontanánk a helyzeten.
     Kaján Tibor bízik abban, ami elengedhetetlenül szükséges az irónia keltette heurisztikus felismeréshez: hogy szerzõ és szemlélõ között hasonló világértelmezésrõl lehet szó, vagyis bízik a megértésben és az egymást-értésben; hiszen ha ez nincs meg, akkor nemcsak hogy nem mûködik az irónia, de egyszerûen nincs, eltûnik pontosabban meg sem jelenik. Mivel efemer alakzat és diszpozíció, nem érzékelhetõ - amiképpen Irónia szigete sem -, ha nem vagyunk benne, ha nem vagyunk képesek észre venni, hogy benne vagyunk, vagy akár benne is lehetnénk. A világhelyzet megítélésének közössége, mint megegyezési alap nem vonható meg, ha az iróniát mûködtetni akarjuk, vagyis az irónia mindig valamilyen ítéletet is hordoz, valamilyen értéket is jelöl, és ezekben az értékekben, viszonyítási pontokban a szemlélõnek egyeznie kell a szerzõvel: ezért az irónia a legszorosabb közösséget és/vagy a legtisztább elhatárolódást (nehogy azt mondjam: tiszta vágást) tudja létre hozni. Vagy közös mosoly vagy távolságtartó ajakbiggyesztés. De valamelyik mindig.
     És persze így reflexióról is szó van, valamilyen tükrözésrõl, visszaverõdésrõl az irónia esetében, egy 'tudod-e úgy látni, ahogy én?' játékról. És nagyon fontos, hogy hol van a fókusza ennek a tükrözésnek, hová rajzolódik a perspektíva horizontja. Kaján Tibor érti ennek összehangolását, s könnyedén láttatja a szellem perspektíva- és horizontváltásainak lehetõségeit is. Ránéz valamire, meglátja, megrajzolja, és karikatúra-grafikáiban egy világ jelenik meg: mert Irónia világ, s bár szigetvilág, de nem elszigetelt; mindenrõl számot ad a maga sajátos nyelvén. A Teljesen független sajtó testtõl (és szellemtõl, lélektõl - így az embertõl) elszakadt kézfejének önálló mûködésétõl kezdve, Egy egészen kis ország hadgyakorlatának szimulakrumát megrajzoló képén keresztül Einstein beszélõ jelekbõl álló portréjáig (vagyis 'a harang mindenkiért, mindenkinek, mindenkirõl szól').
     A Kaján Tibor rajz az irónia kívülségét és belülségét egyaránt és egyszerre tudja megmutatni, anélkül, hogy erõszakhoz folyamodna; csupán felmutató erejénél fogva kényszerítõ erejû. A kívülség a távolságtartást, és egy nagyobb ívû gondolati horizont felrajzolását jelenti, míg a belülség a tárgy és a környezõ világ nagyon alapos és mély ismeretét; szükséges mindkettõ, hogy a belülség ne váljon lesüllyesztõ és elmerítõ benne-létté, a kívülség pedig fennhéjázó gõggé, úgy is mondhatnánk hübrisszé. Ebbõl adódik, hogy az irónia a méltóság jele, (amit egy szintén gyakorló ironikus Umberto Eco tudott ilyen lényegre törõen megfogalmazni), és ezzel az állítással nem lehet nem egyet érteni. A méltóság, ami a lét méltóságát jelenti, önmagunkkal és ezáltal másokkal szembeni tisztelet, elismerés, egyenrangúság és megértés. A méltóságban van valami alapvetõen teremtményi, ami nem feltétlenül a szakralitással áll kapcsolatban, de fel tudja idézni azt, bár Kaján Tibor rajzai profán grafikák, hétköznapi témákat, ismert toposzokat rajzolnak meg vagy újra. Hagyományosan magának a mûfajnak a 'komolysága' is vitatott. És mégis; ezek a rajzok azt látszanak bizonyítani, hogy nem igazán válik be a mûfajok hierarchizálása, nem egészen azon múlik a komolyság vagy nem-komolyság. A dolgokat lehet jól és nem jól mûvelni, ahogy a rajzolást és az írást is lehet. Lényegesebb talán a jól elgondolni és jól megcsinálni. A mûfaj meg adja magát. A méltóság pedig ezáltal teremtõdik meg, jön létre - az irónival együtt.
     Elképzelhetõ, hogy Kaján Tibor Iróniájában tett látogatásunk után, kevésbé lesz nehéz Iróniában lenni, és a magunk által elgondolt ironikus nyelvet megszólaltatni és megértetni. Ki tudunk tekinteni egy tágabb horizontra, kívülrõl látni önmagunkat, belülrõl a világot és másokat. Látni az esendõséget.

Máthé Andrea

 

 

VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ