Jelek, törlések

Bátai Sándor mûvészetérõl -

Bátai Sándor munkásságának egyik aspektusát az új közösségi mûvészet metaforájának természetéhez hasonlítottam¹. Ezt három jelentéstani szint jellegzetességeinek egymásba kapcsolódásával jeleztem. Az anyag létbeágyazottságának megmutatása, a vizuális percepció és kommunikáció jellegzetes formakultúrája, valamint az antropológiai és kultúrkritikai mozzanatok érzékenysége együttesen érzékeltette az elitkultúra és tömegkultúra közötti terrénumban létrejövõ mûvészi szándékokat.

Bátai legújabb munkái viszont a jelhagyás gesztusainak és alakulásának visszatekintõ értelmezését is lehetõvé teszi. Ezzel mintegy tovább árnyalva azt a komplex alkotói programot, amely jó két évtizede formálódik mûhelyében.

A nyolcvanas évtized fordulóján készült Anyagtanulmányok sorozata a belsõ kivetülésének, a gesztusok jelhagyásának dokumentumaiként értelmezhetõek. Azért fontos ezt az elsõ fázis jelezni, mert ehhez viszonyítva értelmezhetjük azt a folyamatot, amelynek reprezentatív megjelenése volt legutóbbi tárlatának színes merített papírmunkái². Ahol a formák gesztusértékû színre vitele immáron nem a szubjektum kizárólagos egyediségéhez köthetõ, hanem a tradícióba ágyazott jelhalmazok kombinációjaként. Nem véletlen, hogy a folyamatszerûségre helyezem a hangsúlyt, mert az anyag önmagát közvetlenül megmutató formavilága és az egyediség és egyszeri megjelenítés a késõbbi munkákban is kitüntetett szerephez jut.

A következõ és már a nyolcvanas évtized derekára esõ periódus munkái (elektrográfiák, vegyes technikájú festmények) a korra jellemzõ jelhalmazok rögzítéséhez kötõdnek. Ami testet ölt falrészletek fotóinak átkopírozásában (fotó és fénymásoló közvetítésével), valamint a tiszta jeltartalom és annak organikus törlését érzékeltetésében. Azoknak a jelsoroknak (Éljen...) és tárgyszimbolikáknak (pl. vörös csillag) a sérülését, fokozatos átminõsülését követhetjük nyomon saját emlékvízióinkkal egybevetve, amelyek nemcsak a politikai textusokat kívánták meghatározni, de az élet legapróbb részleteire is kitörölhetetlen jelkomplexumként telepedtek. Annak megmutatása, hogy ezeknek a jeleknek a szándékolt és tulajdonított értelme nem esik egybe a felszabadult individuum önértelmezésének határait tágította ki. Másrészt az ismételhetõség és közvetíthetõség irányába mutató kérdéseket is mozgásba hozta. Miként azoknak az elemeknek (pl. tégla, alak) az egymáshoz illesztése és a látszólagos azonosság ellenében kibontakozó organikus különbözõségnek láttatása is azon törekvéseit mutatta Bátai Sándor mûvészetének, ami a jelek és törlésük közötti distanciát teszik hangsúlyossá.

Ennek a jelkülönbözésnek egységgé formálását mutatta a Barlangrajzok sorozatának munkái. Az archaikus és modern jelek és szimbolikus egymásravetülésük azt a sajátos egységét kísértették meg, ahol a jelhasználat magától érthetõsége és a dekódolás automatizmusa, sematizmusa éppúgy megkérdõjelezõdik, mint az általa kívánt szimbolikus alternatívaként megjelenõ világ.

Az ezekhez kapcsolódó antropológiai dimenziókat és történeti visszaemlékezéseket mozgás hozó ikonok már sajátos tradícióértést hoztak mozgásba. A zsidó-keresztény jelképrendszerek különbözõ változatai és azok egymásra hatása az iránykeresés mozzanatának redukciójaként is életre kelhetnek. Értelmezhetjük ezt ösvényként, le-térésként a túl szélesre tárt modern ikonográfia és archaikus emblematizmus országútjáról, annak példázataként, hogy milyen esélyeket lehetséges és szükséges számba vennünk egyéni és kulturális identitásunk megõrzésére

S ha még egy lépést teszünk, akkor érdemes fölidézni Bátai Sándor azon munkáit, amelyek közvetlen elõképei a jelen tárlaton bemutatottakénak. A kilencvenes évek elejétõl már találkozhatunk a tiszta jel és szimbólumhasználat képi jegyeit felmutató festményekkel, elektrográfiákkal (Kereszt, Rétegek). Itt annak a dinamikának és jelredukciónak a képi eseményeit láthatjuk, ahol megtalálhatóak az egy-értelmû, ám mégis változó alakban elõlépõ jelkoncentrátumok, s a térben elõ-álló tradíciót hordozó - elmosódottságában, kaotikusságában is tiszta - sokféleséget egybeoldó hagyományképzetek. Ezek mintegy elõkészítik annak kép-írás hermeneutikának a változatait, amit legújabb alkotásai szemléltetnek.

A merített papírmunkák sorozatának darabjaiban már nem csupán egy kultúrához kapcsolódó jel kivetítése és érzékiesítését követhetjük, de a többszörös különös rétegzettség olyan kérdést hoz mozgásba, ami elõzõ munkáinál nem volt jelen. Mégpedig az írások közvetítésének és értelmezésének horizontját. Elsõként a hangulati egészt átfogó textúra egysége lehet feltûnõ. A színek (fehér, szürke vörösesbarna, barna) jelfenoménjei olyan foltként, titok-darabként vonják magukra figyelmünket, amelyek elsõ pillantásra mozgósítják a megfejthetetlenség szépségének idiómáit. Majd ezt követõen a különbözõ biblia helyekrõl vett héber, latin és cirill írásjelek egymásra vetülései tûnnek föl. A hagyomány történetiségének megfejtési kísérletei éppúgy megidézõdnek, miként az eltérõ irányok jelenbe futó szálai, s a kibogozhatatlan, ám mégis egységbe olvadó jelentésesség.

Bátai Sándor legújabb munkáival világossá tette, hogy a jelképzés különbözõ mintái mindenkori aktualitással és reflexivitással vehetnek részt a törlés experimentumának nyilvánossá tételében és az újraalkotás folyamatában, ám mindezt csak egyszerre, egy idõben tehetik, ha a mû-alkotás igényével kívánnak színre lépni.

Bohár András

 

 

------------------------------------------------------------------------------------------------

¹ Bohár András: Barlangrajzok fénymásológéppel (1994) Magyar Mûhely 93. szám
² Budapest, Bocskai Galéria 1998. október 22- november 2. Mocsári Máriával és Kling Józseffel közösen

 

VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ