A meghasonlott múzeumban

Földényi F. László: Veronika kendõje. Kijárat Kiadó, Budapest, 1998.

 

A Balkonnak adott interjújában* El–Hassan Róza igazán eredetien közelíti meg a kiállítótér, illetve a múzeum problematikáját. Vagyis hát tipikusan a mûvész–mûélvezõ többszörösen összetett szemszögébõl. Olyan sûrített terekként határozza meg õket, amelyekben a tartalmi kötõdések egyrészt eklektikusan, másrészt felfokozottan jelennek meg, minek eredményeként a múzeumi terek határai teljesen átjárhatóvá válnak, a kitapinthatatlanságig terebélyesednek.
           Földényi F. László „múzeumi sétáit" olvasva okkal merül fel a gondolat, hogy ezek a kiállítói mamut–intézmények még mindig komoly funkcióbeli változások állapotában vannak, pedig már jócskán maguk mögött tudják a hatvanas évek õket érintõ identitásválságát. Földényi ugyan nem témaként kezeli — sõt, közvetlenül fel sem veti — a jelzett problémát, ám ahogyan mozog ezekben a terekben, ahogyan a látnivaló között válogatva végigpásztáz a régi és az újkori mûvészeten, akaratlanul is belebonyolódik a kérdésbe. Hiszen számára is egyértelmû, hogy a múzeumok kettõs feladatvállalásnak néznek elébe, amikor egyrészt konzerválói, másrészt a jelenkor folyamataiba bekapcsolódó „lebonyolító” szerepüket igyekeznek egymással kibékíteni.
           A múzeumi séta sokszor nem több, mint bóklászás a múlt kacatjai között, hiszen vitán felüli, hogy ami régi, nem okvetlenül egyformán értékes. Amibõl a múlt üzen, az lehet hiteles kordokumentum, s egy hiteles kordokumentum még nem kötelezõen remekmû. Mindez, természetesen, a jelenkor mûalkotásaira ugyanolyan érvényes, csak fordított elõjellel: amit a mai kritika elfogad, nem biztos hogy néhány évtized múlva is értékálló lesz. „Nem érzek különbséget a között a fáradtság között, amely egy áruházban folytatott bóklászást és a polcokon turkálást követõen tör rám, és amit egy múzeumi séta vált ki belõlem. Sokáig kell várnom, amíg egy múzeumba belépve kimosódik belõlem a külvilág; azután viszont, ha intenzíven kezdem nézni a képeket, hamar kifárasztanak és kiszívják erõmet. Mire egy képtár utolsó harmadához érek, már türelmetlen vagyok, és semmire nem tudok figyelni. A képtár áruházzá változik át", írja — már–már panaszkodva — a régmúlt és a jelenkor esztétikai kínálatát azonos vonzalommal és szenvedéllyel lajstromozó Földényi. Nem mintha részvétet kívánna kelteni, de mégis tudatosítani óhajtja a „múzeumlátogató" elhivatottságának valamennyi megpróbáltatását, amely sokszor nem több, mint „folyamatos egyensúlyozás a közöny, illetve a képekre odafigyelés között". Magyarán: annak a ténynek a kényszerû beismerése, hogy a mûtárgy eredendõen szakrális jellege a fogyasztói társadalom képfaló tendenciájának következtében alapvetõ módosulást szenvedett: a szent és a profán közötti határ megengedhetetlenül elvizenyõsödött, végletekig tetszõlegessé vált. Múzeumi szemlélõdése így hát bizonyos értelemben nem több, mint szembesülés a képcsömör gyötrõ élményével.
           Földényi az intenzív mûélvezõ–fogyasztó tudati állapotában járja a múzeumokat és képtárakat, feljegyzései hol csak néhány mondatos impressziók, hol pedig esszészerû eszmefuttatások. De rögtön hozzáteszem, az apróbb jegyzetek apropóját sem az „ezt is láttam!” indítékai képezik, hanem ettõl lényegesen fajsúlyosabb esztétikai késztetések. Általában olyan költészeti–szépirodalmi — ösztönszerû? — késztetések, melyeknek a tudományos szempontokat abszolutizáló mûvészettörténészek rendszerint híján vannak, vagy csak nagy ritkán élnek velük, mert másodrangúaknak vélik õket valamely mûtárgy megközelítésének aspektusából, megfeledkezve róla, hogy az ész kalandja egyben a poézis kalandja is, s a poézis általában hatásosabban csápolja ki tudatunk, illetve tudatalattink õsképeit, mint a lemeztelenített ráció. Földényinél a konkrét költészeti utalások is számos esetben jelentenek az értelmezést megkönnyítõ fogódzót, mint például egy–egy Vajda–, Blake– vagy Rimbaud–idézet (a szigorúan tudományos szakmai idézetek mellett, azokkal egyenrangúan). Felkészültségének irodalmi hátterére világít rá, egyebek között, hogy a mûtárgy, illetve a látható és a láthatatlan megragadásának problematikáját feszegetve egy helyütt felveti (s azonnal meg is válaszolja) a kérdést, lehetne–e a képzõmûvészetnek is hermeneutikája, akárcsak az irodalomnak?: „Félõ (…), hogy az irodalmi mûvekhez hasonlóan a hermeneutikai módszerrel a festmények esetében is úgy közelednék a mûhöz, hogy közben észrevétlenül mind távolabbra kerülnék tõle”.
           Ennek a filozófiai dilemmának a felvetésén túl — amit a visszaút távlatának is nevezhetnénk — a szerzõ elsõsorban pszichológiai érzékét csillogtatja múzeumi jegyzeteiben. A letûnt idõk és a jelenkor mûvei között egyforma jártassággal mozog. Számomra mindenekelõtt Zurbaránról, Rebecca Hornról és Baconrõl szóló, az átlagosnál elkötelezettebb esszéi jelentenek kimagasló élményt. Talán azért, mert ezekben az írásaiban hatványozottan érvényesül az a törekvése, hogy a mûvészetet erkölcsi kategóriaként, az alkotói tettet pedig erkölcsi cselekedetként igyekszik megragadni. A mûvészetnek nevezett labirintus útvesztõit Földényi nem tudományos rendszerezettséggel közelíti meg, inkább a belsõ szenvedély kalauzolja egy–egy alkotáshoz. S valójában ez a szabadságérzet adja meg sok helyütt a korai Perneczky individuális alapállásával és szemléletmódjával rokon írásainak különös szépségét. Földényi nem kritikát vagy szakdolgozatot ír, hanem valóban úgy viselkedik, mint egy potenciális vevõ a nagyáruházban, akinek a silányabb dolgok is kötelezõen átsiklanak a kezén, amíg meg nem mutatkozik elõtte az igazi érték.
           A kötet végén található Függelék egy a többinél nagyobb lélegzetû tanulmány arról az örökös alkotói törekvésrõl, amely az embernek a fizikai kötöttségektõl való elrugaszkodásában nyilvánul meg. Az „El innen, errõl az unalmas földrõl!” mottója egy néhány évvel ezelõtti Böcklin–de Chirico–Ernst közös kiállítás mûvészetfilozófiai indítékait hivatott felfejteni.
           A Veronika kendõje mögött — mozaikjellegénél fogva — nem a szokásos mûvészettörténeti posztulátum húzódik, hanem egy tágas szellemi kaland, egy nyitott mûélvezõi magatartásforma melletti elkötelezettség igénye mutatkozik meg. Földényi képzõmûvészeti fogékonysága a jelentésbeli és stiláris jegyek tekintetében egyaránt önzetlen. Az egyes korok mûvészetét elõítéletektõl mentesen állítja egymás mellé, s valamennyi láttamoztatásban az emberre utaló jegyeket felelteti meg egymásnak, az élet minõségének távlatából helyezi õket a szubjektív megítélés mérlegére.

Szombathy Bálint

 

------------------------------------------------------------------------------------------------

*Útközben. Balkon, 1999/1–2, 8.

 

VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ