Avantgárd kapcsolatok Közép–Kelet–Európában
Passuth Krisztina: Avantgarde kapcsolatok Prágától Bukarestig. Balassi Kiadó, Budapest, 1998
A fenti kötet dokumentumfejezetében többek között egy 1922–ben Prágában keltezett szöveg olvasható, a Jaroslav Seifert és Karel Teige szerkesztette Devetsil–antológia kínálatából. A mû néhány gondolatfoszlánya ma is annyira idõszerû és egyetemes érvényû, hogy kénytelen vagyok vele kezdeni ennek a szép kivitelezésû, gazdagon illusztrált mûvészettörténeti összefoglalásnak a megközelítését, különös tekintettel arra a visszás és bizonytalan helyzetre, amely a mai Közép–Kelet–Európa meghatározott régióiban tapasztalható. Az elsõ világháború utáni forradalmi hangulatot idézõ szöveg, egyebek mellett, annak a reménynek ad hangot, hogy az emberiség képes lesz megszabadulni a nemzeti és a faji gyûlölettõl, s le tudja rombolni „Kína falait", amelyek a különbözõ kultúrájú nemzetek válaszfalainak tekinthetõk. „… nincsen egyetlen kultúra, nincsen kimondottan orosz, francia, spanyol, német, olasz, angol–amerikai, vagy csehszlovák mûvészet, ahogyan nincsen olyan modern civilizáció sem, amely ennek vagy annak a nemzetnek a kizárólagos tulajdonát képezné. Ami ellenben tagadhatatlanul létezik, az a modern európai mûvészet, amely önmagában egyetlen, de változatokban gazdag”, hangzik az elgondolkodtató idézet, amely annyira aktuális, mintha ma íródott volna. S ez az, ami rossz benne, hogy tudniillik problematikáját az elmúlt hetvenhét év sem tette elavulttá, túlhaladottá. Ilyen értelemben a korai avantgárd kozmopolita eszmeisége érzékeny pontja maradt napjaink szellemi törekvéseinek, mivel nyilvánvaló, hogy az egyetemes értékrend sok tekintetben ma sem több puszta utópiánál.
Passuth Krisztina korszaktanulmánya az európai mûvészet egy végtelenül izgalmas periódusát dolgozza fel. Különlegességét nagyrészt földrajzi behatárolódásának köszönheti, hiszen sok esetben az európai kultúra meglehetõsen ismeretlen peremein mozog, s ezeknek a peremeknek a produkcióját igyekszik megfeleltetni a centrumhoz közelebbi régiók teljesítményével. Nem kétséges, hogy a szerzõ által vizsgált avantgárd sejtek egyik létproblémája pont a provinciális körülmények elleni és a központok teljesítményét lázadási alapként alkalmazó harc megvívásában tételezõdik. Néhány esztendeje magam is behatóan tanulmányoztam a szerb zenitizmust*, igyekezvén rámutatni arra a belsõ antagonizmusra, amely pánszláv nacionalizmusra támaszkodó ideológiája és nyelvi eszközeinek kozmopolita (avantgárd) eredete mögött húzódik, s ekkor leplezõdött le elõttem tragikus sorsának néhány központi mozzanata is, melyek nyugodtan nevezhetõk az európai peremkultúrák természetes történeti determinációjának. Passuth ugyan nem vállalkozik rá, de felettébb érdekes lenne megvizsgálni, hogy például Bulgáriában vagy a korabeli Csehszlovákia keleti felén miért nem vetette meg a lábát az irodalmi–mûvészeti avantgárd, még jelzésszerûen sem.
A tanulmány az 1907 és 1930 közötti idõszakot fogja át, s elsõsorban a korai avantgárd kelet–közép–európai kapcsolatrendszerére összpontosít, ezen a hálórendszeren kívüli — például balti államokbeli — jelenségeket rendre figyelmen kívül hagy. A szerzõ a különbözõ országokban élõ, de egymással a mûvészet meghatározott szempontjai által szoros kapcsolatban levõ, egymást serkentõ és egymás révén inspirálódó alkotókat „testületileg" egyazon rendszeren belülre helyezi, nemzeti kultúrára való tekintet nélkül, lényegében egyetlennek tekintve a modern európai mûvészetet. A kötet törzsanyagát végül is a magyar, a cseh, a lengyel, a román és a délszláv — szerb és szlovén — avantgárd mozgalmak történeti megközelítése képezi. Nyilvánvaló, hogy a különféle forrásokból már meglehetõsen ismert magyar, cseh és lengyel avantgárd történeti láttamoztatásán túl a mû igazi újdonságértékét az európai kultúra peremein található román és délszláv produkcióról szerzett ismeretek képezik, annak dacára, hogy ezeknek a régióknak a vonatkozó teljesítménye a többire való tekintettel meglehetõsen szerény és részben kallódó.
Az avantgárd tettrekészségének és lázas aktivizmusának mozgalmas élete számos olyan autoritást nevel ki magából, akiknek szerepe jórészt szervezõi, kapcsolatteremtõi vagy lapszerkesztõi minõségében kapja meg jelentõségét, s akikrõl — egy kis túlzással — elmondható, hogy alkatilag a Fluxus–mûvész ideálját elõlegezik meg. Az egyes országokon belüli mozgalmak történetét rekonstruáló szerzõ egyik legnagyobb érdeme, hogy a meghatározó emberek arcélét megrajzolva és kommunikációs szerepüket mérlegelve egyúttal az önmagát szervezõ avantgárd belsõ mûködését is kellõ fényben világítja meg, s rámutat a részek kölcsönös összefonódottságának dialektikus természetére. Nem vitás, hogy ennek a belsõ életnek a sorskérdései túlnyomórészt az egymással rivalizáló vezéregyéniségek pályaképének függvényében fogalmazódnak meg. A közösségi — mozgalmi — célok nem egyszer ütköznek olyan akadályokba, melyeket egyéni szempontok alakítanak ki, és vice versa.
Az egyes országok avantgárd produkciójának minõségi és mennyiségi összevetése a magyarok tekintetében igazi elismerést hoz és irigylésre méltó pozíciót teremt számukra. Mindez nem kizárólag Kassák prófétikus szerepvállalásának tudható be, hanem köszönhetõ mindazoknak a magyar származású alkotóknak is, akik nem csekély számban fordulnak meg az akkori Európa vezetõ mûvészeti központjaiban, úgymint Berlinben, Weimarban és Párizsban, ahol a korabeli progresszió szálai rendre összefutnak. Az a közöny és az a „közegellenállás” viszont, ami Kassáknak Bécsben jut osztályrészül, a szerb Micicnek saját hazájában, közvetlen kultúrkörnyezetében okoz a zenitizmus puszta fennmaradását is veszélyeztetõ nehézséget, hiszen nyilvánvaló, hogy az adott szellemi tér nincs felkészülve a radikalizmus felé való nyitásra. Micic még azzal sem tud rokonszenvet kiváltani nemzettársai körében, hogy — az akkori szerb közhangulatnak megfelelõen — nyíltan szembefordul az európai értékrenddel. De Romániában sem sokkal jobb a helyzet, ahol a korabeli avantgárd mûködtetését a helyi erõk és a Nyugatra távozottak közötti transzfúziós rendszer teszi lehetõvé, s ahol a helyi produkció gyakran nem több, mint a külföldi halvány utánérzete, amelynek nyomán nem mûvelõdhet ki markáns mozgalmi élet.
A közép–kelet–európai avantgárd poétikai vizsgálatát Passuth a kubista, a futurista, a dadaista és a konstruktivista doktrína prizmáján át végzi el, mivel azt tartja, hogy „A szürrealizmus indíttatása, gyökerei és megnyilvánulási formái a többi irányzatétól meglehetõsen eltérnek…", s idõbelileg sem hangolhatók össze egymással. A mindössze két mozgalmas évtized eseményeit feldolgozó történeti összefoglalás kellõ hangsúlyt fektet a korai avantgárd alaplerakó jelentõségére. „A húszas évek avantgarde–ja rövid, de termékeny epizód maradt volna a történelemben, ha több évtizeden keresztül latensen tovább nem él, majd a kortárs mûvészetben a legkülönbözõbb formákban fel nem bukkan ismét. A kelet–közép–európai mûvészek számára ez a ‘hagyomány’, ez az elõzmény különösen az ötvenes, hatvanas években válik fontossá, amikor fogódzót jelent a fennálló hivatalos normákkal szemben, s irányt ad a szocialista realizmus elméletének és gyakorlatának ellenében", szögezi le Passuth.
A szöveges dokumentumokkal záruló könyv logikus és méltó folytatása a neves mûvészettörténész 1975–ben megjelent Magyar mûvészek az európai avantgarde–ban címû mûvének.------------------------------------------------------------------------------------------------
*Szombathy Bálint: A zenitizmus idõszerûsége. Palócföld, no.6, Salgótarján, 1995.
VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ