Az álom visszavétele
Göbölyös Luca New York-i fotói
»A tér nem létezik többé: egy esõtõl áztatott és villamos gömbökkel megvilágított utca egészen a Föld közepéig merül le. A Nap kilométerek ezreire van tõlünk; de a ház, mely elõttünk áll, talán nem úgy jelenik meg, mintha magába foglalta volna a napkorong? Ki hisz még abban, hogy a testek nem láthatók át, ha éleslátásunk és megsokszorozott érzékelésünk a médiumos jelenségek homályos megnyilatkozásaiba is bevezet bennünket? Miért kell továbbra is úgy alkotni, hogy nem veszünk tudomást látóképességünkrõl, mely a röntgen-sugarakhoz hasonló eredményeket hozhat.« Ezt írták 1910. április 11-én közzétett technikai kiáltványukban a futurista festõk. »Én mondom, hogy nem a kezünkkel festünk, hanem az agyunkkal« – mondta volt Mihályangyal, s hozzátette: »a szem ítél, a kéz csak végrehajt«.
Az ember az afrikai kalyibától Békéscsabán át a régi és új metropoliszokig házat épít, környezetet alakít és városokat emel. Közvetlen céljain túl ritkán és alig figyel arra, hogy kultúrát teremt és lüktetõ történelmi lenyomatot hagy maga után, mely túléli õt. A ház-, templom- és város-építészek, a tervezõk persze tudatosan a maradandóság számlájára dolgoznak. Azonban az igazi élet az emberépítmény-együttesek, a tanyák, falvak, városok és nagyvárosok tudatalatti organizmusában pulzál: a spontán szükség szerint alakult utcavonalakban, a háztömbök közé utólag beszorított magasvasút ipari forradalmi punk-költészetében, a hidak rács- és hálószerkezetén áttetszõ levegõég és a házsorok térben és síkban szabdalt kontúrjaiban.
Minden ellenkezõ híreszteléssel szemben, New York nem a világ közepe. Semmivel sem jobban, mint Békéscsaba vagy Mombasa (hacsak nem a hatalom révült nyügözetében tekintünk életünkre). Ha vannak is ma már nagyobb és népesebb metropoliszok – NY valóban az elsõ szerves, lélegzõ, az akaratnak és az elképzeléseknek fittyet hányó épület-, tér- és tárgyorganizmusa századunk ipari tömegköltészetének, amelyet a futuristák láttak meg elõször. A tégla, a vas, a beton, az üveg, a tûzlépcsõk, a sár, a tetõk és a járdák, a metrókazamaták, a döglesztõ boltok, az utcán rendelõ mélypszichológusok, a cigarettát lejmoló, drogot kérõ vagy ajánló kétes alakok vitális gesammtkunstja, a város vizuális tömegköltészetét reprezentáló táblák, feliratok, reklámok, cégérek, plakátok, a villogó fények szemfényvesztõ illuzionizmusa.
A Gas Station sarkán egy merevre belõtt, élõhalott, valószínûtlenül aszott fekete kataton ringatózása hét órán át; a komp-út Staten Islandre Marcékhoz; Brooklyn at afternoon a khasszidok holdbéli látványával; Jesus on the Rock Robert és Zoe tavas sziklakertjében; magyar kerti pary Long Islanden; a világ összerabolt kultúrája a Metropolitanben; a kötelezõ Empire State Building- és World Trade Center-view-k (ez a hatalom világrituális nézõpontja – idézd a költõt: »Moloch, whose buildings are judgements!«, mondja Ginsberg, Orbán Ottó fordításában: »Moloch, kinek épületei ítéletek!«); egy nehezen legyûrhetõ japán vacsora Miklóssal; egy ital az ötvenvalahányadik utcában Editnél; egy hatalmas séta a North Westrõl a South East Side-ig (s mi más lenne a téma, mint Ady Endre meg ilyenek); majd egy véget nem érõ dugás az East 2nd streeten valahol; kollégák, barátok, romos emlékek és halottak utódai erre-arra; egy göndör jamaicai fekete rendõrbombázó kiring az URH-ból; egy búcsúcsók az alvó A. vállára (az örök vadászmezõkön kószáló barát hús-vér emléke õ).
Hát minderrõl nem szólnak Göbölyös Luca NY-fotói. Az ember mint a modern Babylon elsuhanó tartozéka ködlik át képein. A látvány szerkezete, s általa az ember emelte létezés tárgyi térköltészete jelenik meg e fotókon, amelyek költemények, mert könnyedek és szigorúak, mint a szeretet. Látni tudni kell; ám a látáshoz JÓL KELL NÉZNI. Ehhez megfelelõ szemgolyó, recehártya stb. szükségeltetik, és a látóidegeknek megfelelõ minõségû agysejtekhez kell elvezetniük. Érzék ez? Intelligencia? Tudás? Isten, a sors, a végzet küldte szerencse vagy éppen csapás? Nem mindegy?
Mert mindez is kevés: ott a gép, az objektív, az expozíciós idõ, a film, a vegyszer, a papír, a kép installálása a papíron – a szellem által vezérelt anyag költõi látványát kikerülhetetlenül az anyag költészetébe kell visszavezetni –, végül ott van maga a kéz, melyet ismét csak a szem közbeiktatásával az agyvelõ vezérel. Ez az ember ássa a vermet, eszkábálja a kunyhót, építi a tanyát, rakja össze a falut, emeli a várost – és ez az ember látja meg mindezek metafizikáját, mert néz a legmegfelelõbb szögbõl és távolságból, a legmegfelelõbb fényviszonyok között, vagy éppen az adott fényviszonyoknak legmegfelelõbben; behozza az éppen szükséges takarást; egyszóval a látványban megtalálja a költészetet. Az emberi tudás emlékezetét.
Mert a költészet nem a szépségben van, hanem a szépség van a költészetben. Amely hûvös szeretettel veszi vissza az ember meleg, mára kihûlt álmait.Szkárosi Endre
VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ