Mûfajteremtõk az ezredvégen
Nagy Pál: Nem görög a haraszt. Magyar Mûhely Kiadó, Budapest, 1998
Papp Tibor: Térversképek. Balassi Kiadó, Budapest, 1998
A verbo–voko–vizuális mûvészet kötetei nem oly rég még kötelezõ szerzõi elõ– vagy utószóval jelentek meg. Szabály volt ez idehaza, külföldön egyaránt, hiszen a mûfajt tanítani, értelmezni kellett, akárcsak ma az elektronikus mûvészet égtájait. Az elõttem levõ két könyv adós marad az olvasó–nézõ eligazodását szolgáló könnyítéssel, vagyis az elméleti útmutatással. Számomra ez kizárólag azt jelentheti, hogy a szerzõk ily módon avatják nagykorúvá a grafovizuális líra elõrehaladott stádiumát képviselõ poétikai eljárást, magától értetõdõnek találva, hogy néhány évtizedes edzést követõen a közönség minden tekintetben felnõtt az önálló értelmezés cseppet sem egyszerû feladatához.
Papp Tibor a térverskép terminusát a verstérkép fogalmi kötelékébõl vonja ki. Az utóbbi inkább technikai tulajdonságot jelöl, az elõzõ pedig elsõsorban poétikai meghatározás kíván lenni, arra mutatva rá, hogy a teresített, térben elhelyezett mû egységes ikonikus tulajdonságokkal bíró nyelvi szervezõdésérõl, vagyis egy szuverén nyelvi eljárásról, egy igazi poetica litentiáról van szó.
Papp mûvei minden tekintetben magas fokú intellektuális befogadást feltételeznek. Értelmezésük immár nemcsak irodalmi–költészeti jártasságot és szolíd mûfajtudományi otthonosságot igényel, hanem jelentõs rejtvényismeretet és kombinatorikus tehetséget is megkövetel, arról nem szólva, hogy az összmûvészetben — helyesebben: az intermédiában — való tájékozódás is elengedhetetlenül kulcsát képezi többszintû megközelítésének. A Térversképekben érzék és ész, képzelet és rend, fantázia és szigor ötvözõdik egy erõsen szubjektív élményanyaggal körülhatárolt, nyelvileg is autochton költõi világgá, melyet mûfajilag meglehetõsen nehéz lenne egyetlen kategóriára levezetni, hiszen technológiai részesedése többirányú, egyszerre több általános szabadalmat gyümölcsöztet.
A szerzõ a kötetcím által azt adja tudtunkra, hogy verset teresít, vagyis az írott sorokat kivonja hagyományosan lineáris kötöttségeikbõl; a mondatok, a szavak és a képi beültetések (rajzok, grafikák, fotók) konstellációját kétdimenziós térviszonyok alapján határozza meg. A különféle eredetû és minõségû nyelvelemek elrendezésének alapmintájaként Papp — igazán eredeti módon — képzeletbeli várostérképet használ fel: a verssorokat az utcák és utak kanyargásainak és tagolódásainak vonalán ágyazza be, így téve õket szaggatottá, szakaszos mûködésûvé, azokat a tulajdonságaikat domborítva ki, amelyek újonnan keletkezett interferens helyzetükbõl adódóan a szemantikai olvasat számtalan lehetõségével kecsegtetnek. A térversképeket megannyi szögbe elhajlítva kell forgatni, akár az igazi várostérképeket; bukdácsolva, csoszogva, meg–megbotolva és ide–oda csúszva jutunk el a célig, vagyis megértésükig.
Hétköznapi séták címû bevezetõ ciklusában a szerzõ a nyelvi építkezés mindegyik szintjét láthatóvá teszi. Elõbb a szabályos sorokba szedett és versszakokba tördelt verset — a „tiszta" lírát —, majd az utcák és terek mentén tagolt teresített szó– és mondategységek városszegletet kialakító szöveg–kép szeletét, végül pedig a madártávlatból szemléltetett város egészének látképét. Ezáltal teszi szemléletessé, hogyan lesz az írott és olvasva értelmezhetõ textusból egyetlen pillantással befogható nézhetõ kép, hogyan alakul át a költészet (az irodalom) képzõmûvészetté, hogyan olvadnak egymásba és mosódnak össze mûfajok és mûvészetek új minõségekben kicsapódó polivalenciává.
A Térversképek nemcsak mûvészeteket von össze, hanem egyben az experimentális líra nem egy poétikája felé nyújt kitekintést. A modus operandi összetett, eklektikus elvet követ, mi által a spacionizmus önmagában is szintézist érvényesítõ szellemiségét juttatja kifejezésre. Papp jólesõ fölénnyel és a klasszikus kísérletezõ tapasztalatával igazít el bennünket a vizuális, a fonetikus, a szemantikus és a konkrét költészet nyelvi leleményeibõl összekovácsolt és lingvisztikai eredetét tekintve heterogénnek nevezhetõ „poétikai térben”, abban a jelentéstartományban, amely a kifejezés síkján a költészet szempontjából idegen eszközökre is bizalommal támaszkodik, nevezetesen a fényképre és a számítógépes grafikára. Az alkotások ugyanakkor sajátos érzékenységgel és átgondoltsággal vetik fel ennek a szintetikus nyelvnek és a térnek — a tulajdonképpeni könyvoldalnak — a kapcsolatát. Közismert, hogy a vizuális költeményben elsõsorban az oldal vizuális, metaforikus és ritmikai–metrikai funkciója kerül elõtérbe, az üresség viszont a többi lingvisztikai elemmel egyenrangúan épül be a mû szerkezetébe. Mallarmé hívta fel rá a figyelmet, hogy az oldal felületébe illesztett kétdimenziós grafikai ábrák a körülöttük levõ fehérséget hasznos térként, alkotóelemként kapacitálják. Ennek értelmében az oldal felülete új minõségében mutatkozik, tudniillik levetkezi korábbról ismert látszatszerûségét és passzív szerepét.
Papp Tibor a teret egy lehetséges várostérkép szabályai szerint szerkeszti meg, s ebbe a hangsúlyozottan tagolt folyosórendszerbe ékeli verssorait. A vonalírástól való elszakadás küzdelme egy képzelt tér — a szimulált harmadik dimenzió — látszatát kelti, s egyben azt sugallja, hogy ezen a látszaton, ezen az örökösen fájó illúzión túl ott kell lennie az igazi megoldásnak, tudniillik a nyelv igazi teresítésének, a költészet tárgyszerû megjelenítésének. Mi más lenne ez, mint annak a törekvésnek az „esztétikai megformálása”, hogy a költészet (a mûvészet) a szoba zártságából kikerüljön az utca építészeti görgõrendszerébe, a valós életbe? S mi más, mint annak az ókori elképzelésnek az életrekeltése, amely a társadalmat is mûvészi jelenségként értelmezi?
Így nézne ki tehát a dolog technológiai és poétikai oldala. Azé a költészeté, amely a szemgolyó mozgatását valódi mozgássá igyekszik felfejleszteni, tulajdon mûfaji kereteit pedig a mûvészet általános fogalmának tágasságával kívánja behelyettesíteni. Nézzük, milyen mértékben érvényes ez Nagy Pál törekvéseire, aki Nem görög a haraszt címû könyvében a görög–római kultúrörökségnek állít korszerû emléket.
Kultúrörökségen, ez esetben, mindenekelõtt költészeti örökség értendõ, azon belül is az emberi (beszéd)hang lehetõségeivel foglalkozó fejezet a vonzó Nagy számára. Itt jegyzem meg, hogy tanulmányaiban a szerzõ többször is érintette a hangköltészettel kapcsolatos idõszerû kérdéseket*. A mûfaj európai gyökerei — az idõszámításunk elõtti 300–ból származó egyiptomi himnuszokkal vagy a IV. században keletkezett turkesztáni himnuszokkal egyetemben — többek között Arisztophanész légzési vagy úgynevezett pneumatikus ódáihoz vezethetõk vissza, s ugyancsak õ volt az, aki elsõként iktatta irodalmi kontextusba a hangutánzó szavakat (béka– és madárhangok). Nagy lényegében ezekhez a kezdetekhez utal vissza, amikor kötetét egy Szentpétervárott õrzött görög vázarajzzal vezeti be. Az ábrán három emberalak látható, amint a következõ szöveget kiejtve társalog: „Nézd, egy fecske!” – „Héraklészre mondom, igazat mondasz.” – „Nahát!” – „Tavasz van.” A rajzon a szövegek buborékként törnek fel az emberi szájból, éppen hogy csak nincsenek — a mai képregények gyakorlatának megfelelõen — felhõcskékbe írva. De így, a teret szabadon betöltve már határozottan elõrevetítik a beszédnyelv vizualizálásának bizonyos lehetõségeit.
Nagy nyelvi matériája egyrészt a lineárisan, oldalról oldalra folyó költõi szöveg, másrészt az a képsorozat, amely 1988–ban készült phoné címû videószövegének egy–egy szegmensét eleveníti fel úgy, hogy megõrzi a tévé képernyõjének természetes külsõ görbületeit, vagyis a „képöntvény” formai alapjellegét. A képkivágatok betûanimációkat, számítógépes szövegmanipulációkat, ókori vázarajzokat, ólombetû– konstrukciókat stb. ábrázolnak, s a költõi szöveg szemantikai szellemiségéhez idomulva egy letûnt és a mai civilizáció értékrendjét állítják szembe egymással. Külön kiemelendõ, hogy az irodalmi videózás egyik magyar úttörõjeként ismert Nagy magas fokú kritikai éllel fordul azon képi értékek felé, amelyek a katódcsõ révén materializálódnak, így a televízióhoz, a videóhoz és a számítógéphez egyaránt. Nem az elektronikus nyelvet kárhoztatja, hanem a nyelv képviselte világot, az emberi civilizáció mostani állapotát, azét a civilizációét, amely úton–útfélen visszaél a beszéd megannyi lehetõségével. Így például az elektronikus világháló közvetett bírálatát ülteti el következõ mondataiban: „sorolni se gyõzzük a hõsöket / isteneket / tetteik sokaság á–t / kellene dicsérni / nem a hálót (…) a háló gyökeret eresztett / föntrõl lefele áramlik az információmentes energia l’art pour l’art ereje / csukd be szemed! / nyisd ki szád!”.
A görög istenek elõtt sorjában tisztelgõ szerzõ a politeizmus prizmáján át tekint az emberi alkotás polifóniájára, mintha csak az ókori istenekben megfogant médiumszerep fajsúlyosságát kívánná dicsõíteni. Pappal ellentétben Nagy nyíltabban, fesztelenebbül fejti ki mûvészetfilozófiáját és bontakoztatja ki alkotói habitusát, ugyanakkor célszerû ideaközpontúságra tör, narratív hajlamai meglehetõsen visszafogottak, univerzalizmusa ezért egyöntetûbb. Papp mozgást és teresítést célzó törekvései a könyvoldal síkján válnak érzékelhetõvé, Nagy pedig a mozgókép közvetett, virtuális megjelenítése révén kötõdik ehhez az örökösen kihívó avantgárd eszményhez.
Lényegében mindkét opusban ott van a továbbfejlesztésnek, a továbbgondolásnak a lehetõsége, ám egyszersmind annak a tételnek az életképessége is bizonyítást nyer bennük, hogy a verbo–voko–vizuális poétika idomulni tud mindegyik újabb médiumhoz. A két szerzõ munkássága mindenképpen ezt támasztja alá, hiszen fejlõdésük évtizedei folyamán a klasszikus kézirattól elrugaszkodva és a tipográfiai, számítógépes, majd mozgóképi megjelenítés fázisain is túljutva példaértékû rugalmasságról tettek tanúbizonyságot, miközben folytonosan erõsítették a mûfajok közötti átjárhatóság gyakorlatának indokoltságát. Mûveikben a fonetikus, a vizuális, a kinetikus, a taktilis és a térszerû elvek a jelentéssel egyetemben szintézist alkotnak, ebben a szintézisben pedig a kölcsönhatások, az egymás közötti kapcsolatok döntõen fontosak. Ennek az alapvetõ nyelvi tulajdonságnak köszönve a költészetnek (mûvészetnek) ez a válfaja a multimediális–intermediális mûvészet különálló, autonóm ágazataként tételezõdik, s bár eredetét tekintve költészeti–irodalmi indíttatású, nyilvánvaló, hogy mára kinõtte néhai mûfaji kereteit.
------------------------------------------------------------------------------------------------
*Nagy Pál: Az irodalom új mûfajai. ELTE BTK Magyar Irodalomtörténeti Intézete — Magyar Mûhely, Budapest, 1995
VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ