Dátum és idõ

Az Internet Galaxis keretében megrendezett Dátum kiállításról, Mûcsarnok 1999. február 25 - március 16. –

 

(a dátum és idõ filozófiájáról: vázlat 1) Ha a kiállítás koncepcióját (alapötletét, ideáját) nézzük, akkor az Internet szimbolikája mellé magától értetõdõ természetességgel került a dátum. Az egyik egy folyamatban lévõ kulturális történést reprezentál, a másik pedig a mindennapok világához kötött ember jellegzetességeként jön számításba.
           A dátum mindezek mellett a valamikor megtörténtre, a történésben lévõre és a jövõben keletkezõre is utalhat. Ha mindezt mindennapi fenoménként, forgalomban lévõ jelenségként értelmezzük, akkor már az elsõ pillanatban is egy különös, furcsa érzés kerít hatalmába. Mert a dátum nemcsak az azonosítást idézi emlékeinkbe, de azt az egymásra következõ és rendszerint rutincselekvésekhez köthetõ monotóniát is, ami elválaszt a tényleges idõtõl, amelynek kapcsán megragadhatóvá válhatna jelenvalólétünk (Heidegger). Ehhez már csak hozzáadódik az a tapasztalatunk, hogy az idõvel való gazdálkodást nem mi magunk tesszük, hanem rajunk kívüli konstrukciók lecsapódásaként történnek velünk a dolgok, s ezt igen szimptomatikusan jelzi a dátum rendszerint elszemélytelenített (elidegenedett) emblémája.
           De akként is fogalmazhatnánk, hogy a dátum pusztán az objektív idõ megragadhatóságához járul hozzá, ám ezt a hozzájárulását úgy teszi, hogy a szubjektív mozzanatot teljesen el-fedi, homályba burkolja. Megsemmisíti azt a bizonyos eleven idõtapasztalatot (Ricoeur). S csak látszólagosak azok a törekvések, amelyek a dátumot a világidõ reprezentánsaként tüntetik föl, mivel ez nem jelzi az életidõben megtalálható eredetet, azt a mozgást, dinamikát, amely magában hordja a kettõ egymásra vonatkoztatottságát.
           Éppen a dátumoktól való elmozdulás, a kimozdulás extázisa jelenthetné azt a várakozást (Heidegger), ami lehetõséget adhat saját idõbeliségünk és egzisztenciahelyzetünk bemérésére. Így közvetve a világidõvel való organikus kapcsolattartás megformálására is esélyünk lehet.
          Az egyik ilyen kitüntetett lehetõség a mûvészet szimbolikája, ahol az elõzõ kérdések radikális megfogalmazása színre kerülhet. Nézzük a tárlat ezirányú mozzanatait.

(a dátum és idõ közvetlen szimbolikái 2.) Jellegzetes volt azoknak az alkotásoknak a megjelenési módja, ahol a közvetlen szimbolika érvényesült. De itt is egy elõzetes finom distinkció megtétele szükséges. Önmagában az a tény, hogy valaki a konkrét fogalomhoz köti a képi-nyelvi világidézést, még nem jelenti azt, hogy a dátum hétköznapi kiüresedett szekvenciáját viszi át a kultúra és fogyasztás attraktívumába. Ez csak azokban az esetekben van így, amikor a magától értetõdõ kiüresedett szimbolikák (a határidõ napló, az órák, az órák fogaskerekei, a digitalizált idõkijelzés stb.) és “halott metaforák jelennek meg. Amelyek - megint csak hangsúlyozva - nem önmagukban negatív fenomének jelzései, csak abban a környezetben azok, ahol a puszta reprodukció hangulatát idézik meg. Sem a de-konstrukció jelentésszórásával nem mutatnak rá az új használati mód szükségességére, sem a saját egzisztenciához való reflexivitást nem segítik elõ.
           S hogy ez mennyire így van, azt jól mutatják azok a közvetlen szimbolikákat megjelenítõ alkotások, amelyek lehetõséget adnak a de-konstrukció és reflexivitás sajátos újraértelmezésére. Az evidensen következõ nyelvi poentírozás (Me(g)gy az idõ – Kemény György), a mindennapi használati eszköz szerepének sajátos újraértelmezése (James Durand bélyegei) jelzi az egyik lehetõséget, ahol a játék és mindennapok világának jellegzetes közvetítési aktusai kerülnek más és más szituációba. A mitikus közvetlenség kétféle változatával is találkozhattunk. A világ-homokóra visszafordíthatatlanul folyó ideájának megidézése, az apokalipszis minden pillanatban való bekövetkeztének láttatása (Lévay Jenõ), valamint az idõkerék monumentális szimbolikájának, játékterének megformálása (Herner János, Janáki István) együttesen érzékelteti az idõdimenzió bonyolult léthezkötöttségét, egymást feltételezõ meghatározottságát.
           Az idõértelmezés tautologikus változatának három szép példáját is láthattuk. Attalai Gábor dátum pecsétjei és idõ-szövegei érzékeltették azt a többletenergiát, ami az önmagát megmutató idõségben benne rejlik, jelezve azt, hogy az évtizedekkel ezelõtti koncept kísérletek tartós érvényességgel rendelkeznek. Az idõ és egzisztencialitás egybekapcsoltságának azonosságának mozzanataként vehetjük számba Triceps 40 napos böjtjének rekvizitumait és dokumentációját. Mindehhez hozzágondolva azt is, hogy ez a mûvészi világértelmezés olyan sebként tátong az ember idõbeli létezésében, hogy az mindenkorra gyógyíthatatlan marad. S végül a közvetlen tér-idõ tautológiájához sorolhatjuk Szaxszon Szász János videó projektjét, amely jelzi azt a szükséges távolságtartást, azt az igényt, amivel magunknak is szemlélnünk kéne saját mozgásunkat, észlelési folyamatainkat.

(a dátum és idõ közvetett szimbolikái 3.) A személyes lét és tartozékai (Andrzey Dudek Dürer mûvész-cipõi 69-90, Szombathy Bálint vízum-másolata, Bányász Éva hajnaptára) jelzik az egyik pólust, az önazonosítás megfellebbezhetetlen dokumentumaiként. Az önmagát megmutató egzisztencia-massza alakváltozásai és az önmaga helyét megmutató idõiség (Halbauer Ede, Koronczi Endre), valamint a környezet-lenyomatok rögzítései és konstrukciói (Swierkiewicz Róbert idõjárásjelentés sorozata, Lévay Jenõ fény-homok univerzuma) érzékeltették azt az alkotói beállítódást, ami rész-egész reflexivitása kapcsán fogalmazott meg jelentõs kérdéseket. A történeti tradíciókhoz kötõdõ szimbolikák jelezték azt az attitûdöt, ami a visszaemlékezés és identitáskeresés mindenkor elválaszthatatlan kettõségében ölt testet (Kelényi Béla tiszta jelképiséget érzékiesítõ munkája, Bátai Sándor archaikus-mitikus lapjai, Dárdai Zsuzsa Kreml-idõszámítást jelzõ vörös csillaga). Mindezek mellett az egyik sajátos effektet Haraszty István napjainkban keletkezett mobiljai jelentették, amelyek a térbeliség és iróni mindennapjainkra jellemzõ készleteit mutatták be. Ezt követõen említhetjük a nyelvi-egzisztenciális jelképiség különbözõ formavariációit (Papp Tibor Kassák irányadását mutató jelzõtáblája, Bohár András hiány-emblémája, Zsubori Ervin Proust olvasata, Erdélyi Dániel a metamorfózis színét és visszáját követõ fotósorozata) felhívva a figyelmet az aktív önérvényesség poétikumára.
           Jelen voltak a tárlaton a tér és idõ antropológiájának számítógépes dokumentumai (Jozef Jankovic), az interaktív mûvészet és a tradíció újraformálására tett kísérlet (Milorad Kristic), az idõmõbiusz alakváltozásai közelbe hozó formavariáció, ami az érzékelés dimenzionáltságát hozta közelbe (Ficzere @nett, Muzsnai István, Schüller Márkus). S a tárlaton láthatóak voltak azok a dátum-faxok, amelyek a kiállításra faxon érkeztek, valamint az Artpool 92-es interaktív fax akciójának dokumentumai. S hogy teljes legyen a kép a Madi csoport Múzeum-híd terve is megjelent, mint a tereket és ideákat egybekötõ kapocs.
           A tárlat elektrografikai és fax anyagát az Árnyékkötõk alkotócsoport gyûjtötte egybe. S talán e rövid áttekintésbõl az is kitetszett, hogy milyen jellegzetességek mentén követhetõ végig a bemutató. Amit többségében nem dátumok és mûvi attrakciók sorozataként értékelhetünk, hanem a jelzett szimbolikák továbbgondolásra is érdemes együttesként. Ekképpen talán van remény, hogy az Internet Galaxisban is lesz helye a mûvészetnek, s hogy az a bizonyos másik (Gutenberg) nem kerül a feledés homályába, hanem új alakban megtermékenyítõ hatást gyakorolhat az éppen most alakulóra.

Bohár András

 

VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ