„It’s hard to understand a different world"

Sofa Trio : Kakukkölõ

 

„Csodás, szürreális mese a mûvészetrõl, kakukkszóval kísérve, melyben hol melankolikus, hol röhejes jelenetek kavarognak, mígnem az utolsó kép a letisztulás megkönnyebbülésével egyértelmû irányt vesz a jövõbe.” —Ez a Sofa Trio, Kakukkölõ címû darabjának mûsorfüzeti meghatározása. Méghozzá kivételesen pontos meghatározása. Pontossága mellett ráadásul felhívja a figyelmet az elõadás egyik csapdájára. Nevezetesen arra, hogy a Kakukkölõ címû produkciót nézve, akár fel is adhatjuk „feltétlenül megérteni akaró” hozzáállásunkat. Egyszerûen ellebeghetünk az elõadást végigkísérõ madárcsicsergéstõl teljesen elzsongítva – elkábítva, a játéktérben kialakuló, egyre inkább víziószerûvé váló képek szemléletében és élvezetében. Ezt a „csapdát” nem gondolom feltétlenül veszélyes és kárhoztatandó dolognak. Azonban az elõadás erõs vizualitása és expresszív hangzás-, illetve zenei világa, tehát intenzív hangulatisága mellett, rendkívül fontos szerepet tölt be a verbalitás is. A darab, könnyed, szórakoztató jeleneteivel együtt, hallatlanul bonyolult összefüggéseket teremt szövegek, dallamok, helyzetek, emberi viszonyulások által, illetve között. Akármilyen triviális is a kijelentés, jelen esetben éppen hogy nem szabad félni tõle: az elõadás arról szól, hogy mi a mûvészet. Pontosabban, hogy a Sofa Trio alkotói és tagjai számára mi minden lehet mûvészet. Így egymás mellé kerülhet William Shakespeare és Louis Armstrong, Botticelli és a színpadi szélgép. Feladatunk tehát az, hogy kísérletet tegyünk saját, mûvészetrõl alkotott elképzeléseink zárójelbe tételére, s megpróbáljunk elfogadni és befogadni más(ik) világokat.
        A madárcsicsergés (Ah! Romlatlan természet ! – Vagy ez már csak a mûvészet gyenge utánzata ?) tehát adott. A színpadra leereszkedõ. dús zöld ágak a tér elülsõ részén, egy lugas illúzióját teremtik meg. Ehhez lép be két szereplõ, mint egy BBC-féle Shakespeare adaptáció két, jelzésszerû figurája, s egyikük, könyvbõl olvasva, angolul, belekezd III. Richárd darab-indító monológjába :"Now is the winter of our discontetnt / Made glorious summer by this sun of York". Majd a lugas közepébe belehelyezõdik egy zöld ruhás, szõke hajú nõ, mint egy megelevenedett Botticelli festmény, s a rajongás tárgyává válik. Mindhárom férfi, hódolata jeléül, hatalmas növényekkel halmozza el a nõt, míg az bele nem vész a zöldnövény áradatba. De hirtelen feltûnik egy másik nõ, fekete, flitterektõl csillogó ruhában, fekete napszemüvegben, s a groteszk mozgású férfiak figyelme egyre inkább õrá fókuszálódik. Az emberi állhatatlanság e rövid kis jelenetéhez kapcsolódhat a szélgépek elõtti jelenetsor, melyben egy mesterséges effekt egy elemi természeti erõvel való küzdelem helyzetét teremti meg. Visszatérve az „udvarlások” fentebbi jelenetére, a darab öt szereplõje között (2 nõ és 3 férfi) folyamatosan alakulnak ki, élnek, mûködnek, majd foszlanak szét különbözõ jellegû kapcsolatok, bensõséges, vagy formális viszonyok, az adott teatralitás figyelmen kívül nem hagyható, éppen ezért kihangsúlyozott keretein belül. Ezzel játszik el az elõadás két férfi szereplõje, amikor az egyikük, nehéz páncélruhában próbál valamiképpen mozogni, míg a másik feladata az lenne, hogy akusztikusan lekövesse, illetve segítse a páncélos férfi „produkcióját”. Az összhang azonban nem tud kialakulni, a jelenet szétesik. Késõbb visszatér a két figura, ám szerepeiket máshonnan közelítik meg. Fecskefarkú, színes, hosszú kabátjuk, bõ nadrágjuk clownszerûvé teszi megjelenésüket. Az elõzõ jelenet páncélos lovagja kommunikálni próbál az általa Mr. Shakespeare-nek szólított férfival, aki csetlik - botlik, ájuldozik a színen, kvázi „forog a sírjában”, s csak ámuldozik a körülötte történõ dolgokon. A „To be or not to be" mellett elhangzik a Sofa Trio neve, vagy akár Mozart mellett a U2. S közben persze szól a kakukk.
       A zenei motívumok közül kettõt feltétlenül ki kell emelnünk. A színpad elõterében, a bal oldalon, egy állványon egy lemezjátszó helyezkedik el. Úgy tûnik, ez a készülék csak Schubert egyik ismert dalát tudja lejátszani, akárki, akármilyen lemezt helyez is rá. Így, az elõször még egyfajta romantikus mûvészet jelentését játékba hozó dallam felcsendülése az ötödik - hatodik alkalommal már sztereotípiává válik, olyan unott, jelentéstelen zenévé, ami helyett szinte már bármit szívesen vennénk. S ezután következik az elõadás show-jelenete, amikor is Rókás László, a társulat buffoneja, hatalmas, fehér alapon fekete pöttyös bundában, kalappal és napszemüveggel álcázva, feltesz egy lemezt, amin nem a Schubert dal, hanem Louis Armstrong egy slágere szólal meg. Az elõadás nõi szereplõi showgirlökké válnak, s „lenyomnak” egy groteszk revüt az „énekessel” együtt.
       Az idézett mûsorfüzetbeli szöveg is kiemeli az elõadás utolsó képét, amely „..a letisztulás megkönnyebbülésével egyértelmû irányt vesz a jövõbe”. Az én olvasatom (azaz inkább nézetem) szerint, a záró képben nem valamilyen jövõ-vízió bontakozik ki, bár a tabló víz motívumai kétségtelenül felidézhetnek az idõ múlásával, illetve elõrehaladásával kapcsolatos tartalmakat. Az utolsó harmadában egyre líraibbá halkuló elõadás utolsó képe valóban egy megelevenedett szürreális vízió.
       A csupasz háttér elõtt álló három hatalmas szélgép egyfajta futurista gépideál képét teremti meg. Kicsit elõrébb, a két gép között, egy vízzel teli, átvilágított akvárium áll, immár önmagában, funkcióját egy megelõzõ jelenetben töltötte be, amelyben a Botticelli kép megelevenedett nõi figurája a nagydarab buffone segítségével ismét rátalálhat a zöld növények és a szél után természetességének egy újabb, alapvetõ elemére, a tiszta vízre. Visszatérve a záró képre: a tér jobb felén, egy emelvényen áll és forog körbe egy nagy, cserepes növénnyel a kezében a fekete ruhás nõ, mint valamilyen szikár emlékmûve a nõiségnek és a természet(esség)nek.
       A darab négy másik szereplõje (1 nõ és 3 férfi) korábbi jeleneteikbõl egy-egy jelzésszerûen megmaradt kosztümdarabot viselve, illetve kelléket megtartva (pl. a páncélos lovag a kardját, a zenész a trombitáját, Mr. Shakespeare a könyvét), a játéktér közepén, elöl, egy ponton összegyûlve, mintha egy patak vizének (el)folyását követnék tekintetükkel. A folyamatos kakukkszó közben nem lehet pontosan dekódolni a jelentését annak a latin nyelvû szövegnek, amit a kép központi figurája (Rókás buffone László) nagyon nyugodt, szinte elzsongító hanghordozással mond.
        Az elõadás sokszínû mozaikja tehát megtalált egy nyugvópontot, amely nem feltétlenül jelent végpontot is egyben, inkább egy olyan tisztára csiszolt, áttetszõ cserepet, amely magába is gyûjti az eddigiek fontos motívumait, illetve szét is szórja képét újabb lehetséges jelenetek és jelentések felé.

Vinczellér Katalin

VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ