Elektropoézis – faxon
Adalék Bohár András mûveinek értelmezéséhez
Bohár András mûveit lapozgatva elsõként az jut az eszembe, hogy a jelenkor vizuális mûvészének a munkaeszközei mennyire megváltoztak azokhoz a leképzõ technikákhoz képest, amelyek tíz–tizenöt évvel ezelõtt álltak a gyakorlati munka homlokterében.
Hol vannak már a készen gyártott szabványbetûk, amelyeket tompa ceruzavéggel vagy golyóstollal kellett átnyomtatni a papírlapra? Elavultak. Építészeti betûsablonokat is már csak azok a szerzõk vesznek igénybe, akik a látható nyelv gestaltrendszerét kifejezetten és hangsúlyosan a kérdéses készletre építik, mint például — nem egy mûvében — Bujdosó Alpár.
S hol vannak már a lettristák betûzuhatagai vagy a konkrét költõk esztétikai tökélyt célzó, finom, kimérten hûvös, az ideogrammatikus kötõdésekre is érzékeny “materiális“ alkotásai? Vagy a kollázsolás átfedõ technikai bravúrjával szerkesztett plakátköltemények, amelyek a szürrealista abszurd játékosságának nyelvi leleményeihez nyúltak vissza, aztán az írógép szabálytalan használata által keletkezett tipogrammák és a többi hatvanas–hetvenes évekbeli poétikai szabadalom? Megjelenésük gyakran már csak nosztalgikus érzéseket vált ki belõlünk.
A Médium–Art címû antológiában, amely megjelenésének idõpontjához viszonyítva természetszerûleg korábbi stádiumot jelöl, még ott van mindegyik nyelvi fortély nyoma, bizonyítva, hogy a magyar intermediális költészetben valamennyi artikulációs forma termékeny talajra talált, ha ihlettel és tehetséggel nyúltak hozzá.
A Médium–Art után már nyilvánvaló volt, hogy az eljövendõ produkciónak szükségszerûen mások lesznek a nyelvi–kifejezésbeli, ezzel együtt pedig a szemléletbeli jellemzõi. Ha nem is egészében, de legalább is gerincét tekintve. A változás jeleit egyes alkotók –– például Papp Tibor –– jóvoltából már korábban is érzékelhettük. Papp az elektronikus médiumokat, ezen belül pedig a számítógépet alkalmazó költészeti törekvéseknek vált elismert népszerûsítõjévé. Vonatkozó mûveinek megléte félreérthetetlenül értésünkre adta, hogy a kilencvenes évek kezdete az emberi teremtés pragmatikus és absztraháló területein egyaránt a komputer és az elektronikus eszközök családjához tartozó többi munkaeszköz jegyében telt el, s hogy ezt a tényt természetesként kell elfogadnunk, mivel ez a tendencia egyre inkább erõsödni fog.
Bohár András az elektronikus nemzedék képviselõjeként lépett a verbo–vizuális poétikák termõtalajára. Az Árnyékkötõk csoportos kiállításain, illetve Intenzív metaforák címû önálló tárlatán szemléltetett mûveinek sajátossága az írott és látható nyelv felé történõ kimozdulás volt. Ő volt az, aki legbátrabban távolodott el az elektrografikák javát jellemzõ ikonikus struktúráktól, vagyis a hagyományhû képzõmûvészeti koncepciótól a topológiai grafizmus világa felé.
A szerzõ a teremtés két alapvetõ magatartásformáját mutatja fel, amely két technikai módszer is egyben. Az egyik a szemlélõdésen alapuló kiemelés –– kimerés ––, a másik pedig –– s ez a szubjektívebb –– a szerkesztés, illetve a komponálás demonstrációja.
Az elsõ csoportba tartozó munkák túlnyomórészt talált nyelvi szituációk, a valóság pragmatikus állagából származtatott és a nyelv másodlagos szintjérõl mûvészeti környezetbe helyezett poétikai szegmensek. Bohár hol csak regisztrálja õket, hol pedig módosít rajtuk. Módosításainak szinte egyetlen eszköze a ‘nagyítás’, amit a fénymásoló készülék tesz lehetõvé. Az ilyen mûvek álló, statikus helyzeteket jelölnek, maguk a kimerevített látvány. Nyelvi összetételük meglehetõsen vegyes: képi, szövegszerû, vagy a kettõ sajátos keveréke.
A másik sorozat a ‘csúsztatás’, illetve a ‘bemozdítás’ effektusára épül, amely effektus elsõsorban a telefax természetére jellemzõ tulajdonság. Ezt az alkotói módszert a mozgó struktúrák modus precedendijének is nevezhetnénk: inkább folyamatokat, mintsem rögzített állapotokat szemléltetnek. Ennek a tulajdonságuknak köszönve képesek nyitottak maradni és “nyitott mûként“ egyéb nyelvi összefüggések térközeiben mozogni.
Az elnyújtott, torzított formák a képi strukturalizmus ezoterikus világát tárják elénk. A verbo–vizuális elemek könnyedén lebegnek át a téren, egymásba mosódnak, szétzúzzák és újraépítik egymást. A beékelt szavak vagy mondatfoszlányok eltávolodnak eredeti lexikai jelentésüktõl, inkább csak tartalmi jelzésekként oszcillálnak a grafémák erõterében. Mintha az ezredvég spacionizmusa lenne elõttünk, egy újabb ‘come back’, amely a korszerû technológia adottságaira építi Garnier történeti irányzatának mai megfelelõjét.
Ez nem egy nélkülözhetetlen párhuzam, csupán egy nyelvelméleti rokonjelenség, amelynek alapvetõ törekvése szinte évszázados modernista eszmény, s mindenekelõtt a síkból való kilépésben, illetve a nyelvi matéria teresítésében ölt alakot.
Bohár mûvei mögött korszerû szenzibilitás és elméleti tudatosság áll, ami nem csak abban nyilatkozik meg, hogy környezetünkben elsõk között fedezte fel a fax poétikai alkalmazhatóságát, hanem abban is, hogy az új kifejezõeszközt hiteles tartalmi–formai anyaggal töltötte fel. Olyan matériával, amely õsállapotában az értéktelenség kürtõjében enyészne el, így azonban –– egy összetett nyelvi átváltozás eredményeként –– tartós értékként maradhat fenn egy izgalmas mûfaj parnasszusán.
VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ